Német–osztrák karfiolháború

Az, hogy az osztrákok a karfiolt Karfiolnak és nem Blumenkohlnak hívják, nem csupán nyelvi különcködés, hanem egy kis nép első lépése a kulturális önmeghatározás felé. A múlt nyáron kiáltvány jelent meg osztrák írók tollából, amelyben felszólították kormányukat a Németországban bevezetett helyesírási reform bojkottálására, sőt az osztrák hivatalos nyelvvé emelésére.

Mint Karl Farkas komikus állította, az osztrákok azáltal különböznek a németektől, hogy egyazon nyelvet beszélik. Osztrák– német szótárak megannyi kiadásban megjelentek már, s a két nyelv állítólag több mint tízezer kifejezésben tér el egymástól. Szomszédainkat csak az bántja, hogy e szavak a standard német nagyszótárból, a Dudenből rendre kimaradtak.
A problémák ott kezdődnek, hogy a német mellett az osztrákot nem lehet egyértelműen besorolni. Az osztrák értelmiség egy része önálló nyelvnek tekinti, a német nyelvészek pedig a bajor dialektus egy változataként. Nyelv és nyelvjárás között mégis van egy fontos különbség: a nyelveknek magas presztízse van, és nem tekintik beszélőiket „provinciálisnak” (s talán kevesebb viccet is gyártanak róluk – ennek megannyi ékes példáját szállítja esetünkben a bajor nyelvterület).
Tavaly ősszel nagy hatású könyvet írt Robert Sedlaczek Das österreichische Deutsch címmel, mely felsorolta a két nyelv legfontosabb különbségeit, és állást foglalt a nyelv mesterséges befolyásolhatósága mellett. Ahogyan annak idején Luther is képes volt egységesíteni bibliafordításával a német nyelvet, úgy ma is megvan annak lehetősége, hogy egy nyelv „magánéletébe” kívülről szóljunk bele.
A piros-fehér-pirosok példaként Ausztráliát hozzák fel, ahol az alkotmányban hivatalos nyelvként „ausztráliai angol” szerepel, s ezzel viszonylagos kulturális függetlenségüket fejezték ki. Ha az osztrákot ennek mintájára „Österreichisches Deutschként” tartanák számon, és egyúttal a némettel egyenjogú, az EU-ban elismert nyelv lenne, akkor nem lennének az osztrákok arra kényszerülve, hogy a német jogi terminusokat készen kelljen átvenniük, és azokat így maguk fogalmazhatnák meg. Az osztrák hangsúlyozása azért is fontos számukra, mert az indentitástudatában megerősödött nyelv ellenállóképesebb az angol nyelvi dömpinggel szemben.
Miközben a magyar reklámtörvényt vállalkozóink figyelmen kívül hagyták, az osztrákoknál a segítséget mintha épp a kereskedők jelentenék. Ők írták a lekvárosüvegek oldalára az annak idején kisebb botrányt okozó Marmelade feliratot (az előírt Konfitüre helyett). A marmaládévitába belefáradt szomszédok nyelve ugyanakkor még nem különbözik annyira a némettől, mint a szlovák a csehtől, de minthogy mind a kiáltványra, mind Robert Sedlaczek könyvére érkeznek a mai napig reflexiók, nem lehet kizárni, hogy az osztrák–német szótárak egyre vastagabbakká és politikailag is súlyosabbakká válnak majd idővel.