A legutóbbi – 2001-ben, illetve 2002-ben végzett – népszámlálások szerint Romániában 1 millió 434 ezer, Szlovákiában 520 ezer, Szerbia-Montenegróban 290 ezer, Ukrajnában pedig 157 ezer magyar él. A többi szomszédos országban kisebb létszámú közösségek találhatók: Horvátországban 17 ezer, Szlovéniában hatezer, Ausztriában pedig – beleértve a Bécsben és távolabb élő diaszpórát is – 40 ezer magyart (köztük 26 ezer külföldi állampolgárt) regisztráltak. A népszámlálási eredmények nemcsak a közvéleményt, hanem a demográfusokat is megdöbbentették, ugyanis a fogyatkozás – főleg Erdélyben és a Felvidéken – a vártnál jóval nagyobb méreteket öltött. A magyarság egyetlen évtized leforgása alatt Romániában több mint 190 ezer fővel, vagyis közel 12 százalékkal, Szlovákiában 47 ezerrel (8 százalék), Szerbiában 51 ezerrel (15 százalék), Ukrajnában hétezerrel (4 százalék), Horvátországban ötezerrel (23 százalék), Szlovéniában pedig kétezerrel (27 százalék) csökkent. Az elszakított nemzetrészek vesztesége tehát egy évtized alatt több mint 300 ezerre tehető, és ebben még nincsenek benne a rendszerváltozás körüli kivándorlási hullámok adatai. Ráadásul a nominális csökkenés – nyolcvanéves tendencia részeként – további arányvesztést eredményezett a többségi lakossághoz képest. (Az 1910-es magyar népszámlálás és a legutóbbi összeírások közötti időszakban a Romániához csatolt területeken 32 százalékról 20-ra, a Felvidéken 30-ról 10-re, a Vajdaságban 28-ról 14-re, Kárpátalján pedig 31-ről 12 százalékra csökkent a magyarság aránya.)
A magyar kisebbségek létszámbeli fogyatkozását három közvetlen okra: a természetes népességcsökkenésre, az elvándorlásra és az asszimilációra lehet viszszavezetni. E három összetevő azonban országonként eltérő mértéket mutat: míg például Erdélyben és a Délvidéken elsősorban az elvándorlásra és a természetes fogyatkozásra, addig a Felvidéken mindenekelőtt a beolvadásra vezethetők vissza a folyamatok. Ugyanakkor ezek a jelenségek kölcsönösen erősítik egymást: miután az elvándorlás elsősorban az utánpótlást biztosító korosztályokra jellemző, az adott magyar közösség egyre nehezebben tudja reprodukálni magát, ami elöregedéshez és a természetes szaporulat leromlásához vezet, miközben a lokális létszámcsökkenés növeli a beolvadás matematikai esélyét. Az etnikai arányok további romlása pedig újabb kivándorlást gerjeszt. A határon túli magyarság esetében egyébként a születések száma régóta alacsonyabb a többségi nemzetekénél. Míg a 15 évnél idősebb román asszonyokra átlagosan 1,8 gyermek jut, a magyar asszonyok esetében ez a szám 1,7. A felvidéki magyarság termékenysége már évtizedek óta 10–15 százalékkal múlja alul a többségi nemzetét, a délvidéki magyaroknál pedig minden születésre két halálozás jut.
Ami az elvándorlást illeti, Veres Valér kolozsvári szociológus szerint az elmúlt tíz évben ténylegesen 60–65 ezer magyar telepedett át az anyaországba vagy más államokba. Mirnics Károly szabadkai szociológus az utóbbi évtizedben kivándorolt délvidéki magyarok számát 40–60 ezer közé teszi. A Balázs Ferenc Intézet felmérése szerint Erdélyben, a Délvidéken és Kárpátalján egyaránt a fiatal, magasan képzett és szórványban élő magyarok tanúsítanak nagyobb mobilitást. Az áttelepülések egy-egy történelmi város esetében alapjaiban rendíthetik meg a helyi etnikai arányokat – az ezzel járó hatalmi eltolódások viszont már több tízezres magyar közösségeknek határozhatják meg a sorsát. (Emlékeztetőül: a 2000. évi romániai helyhatósági választásokon mindössze 168 szavazaton múlt, hogy Marosvásárhelyen nem magyar jelölt került a polgármesteri székbe.)
A szülőföld-stratégia szempontjából az egyik legfontosabb feladat a potenciális áttelepülők körének meghatározása. A már említett felmérés adatai szerint Erdélyben a magyarok 36, a Délvidéken 47, Kárpátalján pedig 52 százaléka esik ebbe a körbe. Ugyanakkor Erdélyben a fiatalok 57, Kárpátalján az egyetemet és főiskolát végzett ifjúság 77, míg a Délvidéken az értelmiségi fiatalok 82 százaléka számít potenciális elvándorlónak. A migrációs hajlandóság azonban egyénenként eltérő: míg egy részük már biztosan az eltávozás mellett döntött, a lehetséges áttelepülők markáns többsége még hezitál, illetve csak a gondolatkísérlet szintjén foglalkozik a kérdéssel. Ezen a ponton értékelődik fel a nemzetpolitika szerepe, hiszen a kivándorlási potenciál nagy része megmaradási potenciál is egyben. A szülőföld-stratégia egyik fő célja, hogy a „menni vagy maradni” dilemmája között őrlődők számára – pozitív ösztönzők révén – a szülőföld megtartását kínálja fel életképes alternatívaként.
Az önmagukban is kivándorlásra serkentő motivációk – jobb kereseti lehetőségek, azonos nyelvi-etnikai közeg, meglévő rokoni szálak – mellett sajnos tudatos elszívási törekvések is gerjesztik az áttelepülést. Számos hazai vállalat és közintézmény deklaráltan az elszakított területekről pótolja a hiányzó munkaerőt, ottani állásbörzéken és hirdetési rovatokban nyomatékosítva szándékait. Leginkább az egészség- és a tanügy részéről tapasztalható ez a törekvés. A határon túli magyarok hiányszakmákban való elhelyezkedését azonban – amint azt Kordás László, a munkaügyi minisztérium politikai államtitkára nemrégiben nyilatkozta – maga a kormányzat is támogatja.
A határon túli magyarság tudatos elszívása egyébként nemcsak a munkaerőpiacon, hanem a közoktatásban is tetten érhető. A fejkvótákkal járó anyagi haszontól hajtva számos tanintézmény szabályos toborzókörutat szervez a határ túloldalán lévő magyar iskolákban, tovább gyengítve ezzel az ottani közösségek demográfiai erejét és a kisebbségi oktatást. Egyes településeken (például az Ipoly innenső partján fekvő Szécsényben) a diákok átcsábítása polgármesteri programpontként is megjelenik. Jelenleg csak Erdélyből háromezer 18 év alatti fiatal és még ugyanennyi egyetemista és főiskolás koptatja Magyarországon az iskolapadokat. A itt tanuló diákok, főként az általános és középiskolások esetében azonban – a munkavállalóktól eltérően – gyakorlatilag nulla a későbbi hazatérés esélye.
Egészen más egyéni és társadalmi okok húzódnak meg az asszimiláció mögött. Lényeges szempont, hogy a beolvadás az egyéni életpálya meghatározó állomásain – iskolaválasztáskor, házasságkötésnél, lakhelyváltoztatáskor – dől el. Ezért elsősorban a családi környezet és az iskola jelentőségét érdemes kiemelnünk, hiszen az anyanyelv és a nemzeti identitás elsajátításának ez a két fő színtere.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egyén asszimilációs esélyei már a szülők párválasztásakor eldőlnek. Csepeli György, Örkény Antal és Székelyi Mária felmérése szerint Erdélyben 85 százaléka vallotta már románnak magát azon személyek közül, akiknek román és magyar nagyszülei is voltak, ráadásul nagy részüknek magyar nemzetiségű szülője is volt, tehát első generációs asszimilánsnak tekinthető. Ugyanezen felmérés tanúsága szerint mind Erdélyben, mind Dél-Szlovákiában gyakoribb a vegyes házasság azok körében, akik maguk is különböző etnikumú felmenőktől származnak. A statisztikák szerint Erdélyben a román–magyar családok (számuk meghaladja a százezret) mindössze 27 százalékban nevelik magyar identitásúnak gyermekeiket. A Délvidéken – szerb apa esetén – ugyanez az arány már csak tíz százalék. Mirnics Károly szerint az innen eredeztethető asszimilációs veszteség a 29 év alatti magyaroknál már megközelítette az ötven (!) százalékot.
A vegyes nemzetiségű családok mellett az asszimiláció másik fő terepe az oktatási szféra. Sorbán Angella szociológus egyik felméréséből tudjuk, hogy Erdélyben a vegyes házasságban élő szülők háromnegyede román tannyelvű iskolába íratta gyermekeit; azok a magyarok pedig, akik általános és középiskolai tanulmányaikat az állam nyelvén folytatták, közel 80 százalékban gyermekeiknek is a többségi oktatást választják. A magyar nemzetiségű, ám román általános iskolába járó testvérek 35 százaléka egymás között kevert nyelven, nyolc százaléka pedig kizárólag románul beszél. Erdélyben a magyar nemzetiségű diákoknak mintegy negyede tanul a többség nyelvén.
Az asszimiláció és az elvándorlás mértékét döntően meghatározza az egyént körülvevő települési és etnikai környezet. Amíg például a székelyföldi Hargita és Kovászna megyében egyaránt hat és fél százalékkal csökkent a magyarság, addig a szórványmegyének számító Hunyadban 25, Krassó-Szörényben pedig 26 százalékos volt a fogyatkozás. A szórványhelyzetnél is meghatározóbb azonban az urbanizált környezet. Amíg Romániában a községekben élő magyarok fogyatkozása tíz év alatt az öt százalékot sem érte el, addig a városi magyarok esetében ez a mutató 17 százalék. (A dél-erdélyi szórványvidékhez tartozó Petrozsény magyarsága egy évtized alatt több mint egyharmadával fogyatkozott, míg Brassóban ez az arány 26, Aradon 25, Nagyváradon 23, Kolozsvárott pedig 20 százalék.) Kiss Tamás kolozsvári szociológus szerint a nagyvárosi magyarok – szemben a községben élőkkel – a Kárpát-medencei munkaerő-piaci körforgás részesei: a magyarnyelv-tudás és identitás leghatékonyabban az anyaországi munkaerőpiacon kamatoztatható. Ezzel szemben a román munkaerőpiacon a román nyelvűség előnyt, a magyar identitás pedig hátrányt jelent. E két szívóhatás következményeként pedig – írja a fiatal kutató – „az erdélyi magyarok jelentős része a munkaerő-piaci kihívásokra migrációval vagy asszimilációval válaszol”.
Habár egy demográfiai stratégia megalkotása és következetes végrehajtása legalább annyira határon túli, mint anyaországi feladatkör, Magyarországról nézve a legfontosabb kérdés, hogy mit tehet a budapesti politikai elit a negatív tendenciák mérséklése érdekében. Miután a fogyatkozás egyik legfőbb oka az anyaországba irányuló elvándorlás, nagyon sok múlik azon, hogy Budapest nemzetrészeket vagy utánpótlási bázist lát a külhoni magyarokban. Az elmúlt hetek kormányzati nyilatkozatai azt mutatják, hogy a hatalom – a népszavazási kampányban elhangzottak dacára – a külhoni magyarság életerős és képzett rétegeinek átcsábítását készíti elő. A honosítási eljárás megkönnyítése – illetve magának az intézkedésnek az üzenetértéke – ugyanis nem a szülőföldön maradást, hanem az áttelepülési tendenciákat erősíti. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Világgazdaság január 19-i számában maga a miniszterelnök is hitet tett az aktív bevándorláspolitika mellett, Kanadát hozva fel követendő példaként. (Azt a Kanadát, amelynek bevándorlási hivatala néhány hónapja éppen Kolozsvárott szervezett migrációs toborzót az ottani fiatalok számára.)
A napjainkban kibontakozó „nemzetpolitikai” célkitűzésekkel ellentétben a mindenkori budapesti kormányzatnak – már amennyire komolyan veszi saját elveit a külhoni magyarság szülőföldön maradásáról – szabályoznia és ellenőriznie kellene az elvándorlásnak teret nyitó csatornákat. Ezen természetesen nem a spontán népességmozgás akadályozását, hanem az aktív üzemmódra kapcsolt demográfiai szivattyú, vagyis a kísértéspolitika leállítását kell érteni. Mindenekelőtt a fejkvótavadász tanintézmények diáktoborzásainak kell gátat vetni, hiszen a magyar nemzetiségű általános és középiskolások átcsábítása sérti nemzetpolitikai érdekeinket. Ennél komolyabb dilemmát jelentenek a munkaerő-piaci kihívások. A betöltetlen állások számát tekintve ugyanis Magyarország kétségtelenül munkaerő-utánpótlásra szorul. Az anyaországi és a külhoni magyar érdekek közös nevezőjét a határ menti ingázások és az idénymunka-lehetőségek jelenthetnék. Ezek a vendégmunkaformák ugyanis nem késztetnék kivándorlásra a határon túli munkavállalókat, sőt sok esetben éppen e lehetőségek kínálják az egyetlen alternatívát az egyéni gazdasági problémák orvoslásának másik lehetősége, vagyis a végleges áttelepülés helyett. A határ menti munkaerő-áramlást egyébként – mint a regionalizmust erősítő tényezőt – Brüsszel is támogatja.
A káros kísértések megszüntetése persze csak akkor hatékony és etikus, ha az a szülőföldre irányuló támogatási politikával párosul. Elsősorban a magyar tulajdonú vállalatok határon túli befektetéseire, illetve a külhoni magyarok vállalkozó kedvének ösztönzésére kell gondolnunk. A szülőföldön maradás és a Kárpát-medence gazdasági reintegrációja szempontjából egyaránt óriási lehetőségeket hordozna magában annak a Kárpát-medencei „Széchenyi-tervnek” a megvalósítása, amelyről először 2002 márciusában, nem sokkal a kormányváltás előtt beszélt a nyilvánosság előtt Matolcsy György volt gazdasági miniszter.
Ami az asszimiláció elleni lépéseket illeti, Budapest gyakorlati és szimbolikus juttatásokkal egyaránt erősítheti az identitásukban megrendült magyarok önazonosságát. Az anyaországi törődés disszimilációs hatását jól mutatja a bánsági horvátok példája, akiknek körében – a zágrábi nemzetpolitikának köszönhetően – etnikai reneszánsznak lehetünk tanúi. A magunk részéről elsősorban a magyar, tehát európai útlevél jelentőségét, valamint a státustörvényben megfogalmazott oktatási-nevelési támogatást kell megemlítenünk. Az előbbi bevezetése pillanatnyilag erősen kérdéses, míg az oktatási támogatás esetében az eredeti célkitűzés – a magyar nyelvű oktatás felértékelődése – csak akkor válhat valóra, ha az összegek folyósítása kiszámítható, értéke pedig állandó marad. Utóbbi biztosítása érdekében megfontolandó lenne a támogatást egy már létező mércéhez, például a szociális minimumhoz kötni.
Végül egy lényeges szemléleti elem. A hatékony nemzetpolitika előfeltétele, hogy a leginkább neuralgikus pontokon próbálja orvosolni a demográfiai problémákat – magyarán ütőképes szórvány- és városstratégiára van szükség. Ennek elméleti előfeltételeit az érintett közösségek értelmisége részben már megteremtette. Vetési László erdélyi szórványlelkész a Magyar Kisebbség című kolozsvári folyóirat 2002/2. számában Szórványstratégia – Nemzetstratégia címmel részletesen megfogalmazta egy átfogó koncepció alapelveit és a főbb gyakorlati tennivalókat, pontosan rögzítve az egyes szereplők felelősségi körét. A szerző szerint az erdélyi szórványprobléma 1,1 milliárd forintból már nagyrészt enyhíthető lenne, ami a téthez képest – félmillió magyar megtartásáról van szó! – egyáltalán nem magas összeg. Mindenesetre anyaországi részről az egyik legsürgetőbb lépés egy önálló szórványalap elkülönítése lenne.
Miután azonban a fogyatkozás okai nemcsak országonként, hanem régiónként, sőt településenként is eltérőek, egy átfogó szórvány- és településstratégia a gyakorlatban önálló helyi projektek finanszírozását és koordinálását jelentené. Budapest részéről mindez a külhoni magyar politikai erőkkel, civil szervezetekkel, egyházakkal és értelmiséggel való szoros együttműködést és a kompetenciák egy részének átengedését feltételezi.
origo.hu
Megvan a Voks 2025 végeredménye, mutatjuk a pontos számokat!
