(a nő nemzetközi-e…)

Én nem tudom, kinek a fejében fogalmazódott meg először a nemzetközi nőnap zseniális ötlete. Úgy rémlik, olvastam valahol, hogy Clara Zetkin, a munkásmozgalom régi harcosa, a Komintern egyik üdvöskéje volt az ötletgazda, s egy amerikai szokást adaptált internacionalista használatra, de mindez egyrészt nem biztos, másrészt semmit nem változtat a lényegen.
Egy dolog kétségtelen: a létező szocializmus idején adtak az olyan formaságokra, amelyek megérintették a női lelket, ez a nap kedves közösségi ünnep volt végig a Kádár-korszakban; gáláns SZB-titkárok és nyájas pártfunkcionáriusok virágcsokorral a kezükben köszöntötték szűkebb és tágabb környezetük nőtagjait, s rövid ünnepség keretében méltatták a női nem hervadhatatlan érdemeit. A jobb helyeken került némi enni- és innivaló is, az igazgató elvegyült a dolgozók között, egyszóval ez a nap november hetedikének és április negyedikének bensőséges és szívhez szóló pandanja lett.
A rendszerváltozás, mint annyi más szocialista hagyománynak, ennek is betett. Maradt az anyák napja, amely egykoron nem váltott ki különösebb társadalmi érdeklődést, mivel kirekesztette az összes hajadont, s valamiképpen a családra utalt, amely nem tartozott a szocialista rendszer elsődleges és alapvető szerveződései közé, mivel bizonyos magánjelleget hangsúlyozott.
Tényként kell kezelnünk, hogy a nemzetközi nőnap azon figyelmességek közé tartozott, melyek a társadalmi kiegyezést szolgálták, nem kevésbé a haladást, mivel e fogalomba a női emancipáció szervesen beletartozott. Ugyanúgy a kommunista alapvetéshez illett, mint az, hogy kellő számú hölgy üljön az Országgyűlésben, s a különböző párt- és tömegszervezetek vezetői között. Teljes egyenlőségről persze szó sem lehetett, hiszen például a Politikai Bizottságban fehér hollónak számított a hölgy elvtárs, éppen ezért volt szükség például a Nőtanácsra, hogy ne érje szó a ház elejét.
A szocialisták, bár mint párt és ideológiai konglomerátum folytonos változásban és átalakulásban vannak, nem adják fel kellemes és hasznos szokásaikat. Aligha állítok valótlant, ha azt mondom, hogy számos baloldali ihletettségű magáncégnél (kft.-nél, rt.-nél, vállalkozásnál) lesznek ma bensőséges ünnepségek, sőt minden bizonnyal a párt berkeiben is. Megkockáztatom – bár a jóslatok általában nem szoktak bejönni –, hogy Gyurcsány Ferenc is módját ejti ma, hogy köszöntse a hölgyeket, mivel gáláns és lovagias ember, s túl ezen, bizonyos szempontból olyan, mint az állatorvosi ló: egy ifjú kommunista minden jó tulajdonsága, beidegződése (ne mondjuk azt, hogy betegsége) fellelhető benne. Ha netán mégsem ejtene szót sehol a nemzetközi nőkkel kapcsolatban, akkor én mély csalódást élek át, mivel mégsem ismerem olyan jól a miniszterelnök úr atavizmusait, miként hiszem.
Minden iróniát félretéve: a szocialisták tudják, hogyan kell bánni a Kádár-korszakban szocializálódott emberekkel, legyen bár szó nőkről vagy férfiakról. Minden felmérés azt bizonyítja, hogy az úgynevezett érettebb korosztályhoz tartozók lelkének húrjain úgy tudnak játszani, mint Paganini a hegedűén. Nem nyúlnak mellé. Ezt általában mondom, hozzátéve, hogy ebben a műfajban Gyurcsány valóságos virtuóz.
Tanulva mindebből én magam is aligha tehetek mást ezen a napon, mint hogy köszöntöm a nőket, akik elvtársnőből már réges-rég kiskegyeddé avanzsáltak. Persze, s ezzel tartozom az igazságnak, az anyák napját jobban szeretem, még akkor is, ha annak nemzetközi jellege nincs hangsúlyozva. A család is közelebb áll hozzám, mint a brigád. A nemzetköziség valamiképpen hajlamos arra, hogy kirekessze a magánéletet.
Hogy ezek után mi mást kívánhatnék lányainknak és asszonyainknak, mint sok családi boldogságot, szép és jó gyermekeket, én nem tudom…