A Pintes

L u g a s

Ahogy mondják, valódi növényországi „hungarikum” ez a kellemes hangzású szőlőfajta, amely még nevével is históriai képzeteket idéz fel. Akár egy régi költő, aki mindent tud, mindent lát és mindent visszatükröz: a Pintes is jól hátranyúlva az időben az elszállt dicsőséget hívja elő. Éspedig eme tovatűnni látszó végtelenből hajdanvolt űrmértéket emel ki a napvilágra. A pint olyan közönséges mérőszám, amely színes díszletekben, súlyos drapériákkal, cirkalmazott koronákkal, buzogányos, lovagi sisakokkal és címerekkel díszített rokonságban szereti illegetni magát a legjobban.
Kehely, kupa, bor – középkori bacchanália. Egy korty bor az ünnepi asztalnál – a száraz és merkantil mennyiségtan azt mondja, hogy a pint mezítlábas űrmértékként kereken két iccének felel meg, a magyar icce meg két magyar meszelynek, ám az egyenletet olvashatjuk visszafelé is: a magyar meszely fél icce. A régi akó meg harminchét pintből áll. És így tovább, fölfelé ballagva a matézis nyikorgó létráin: a tíz icce egy kanta, a veder nyolc erdélyi kupa, illetve 7,5 bécsi pint, merthogy a pintből is van ám, sajnosan, bécsi, amint az iccéből is – az erdélyi vederbe meg kifejezetten 15 bécsi icce fér. És az 10,6 liter. De itt, a létra felsőbb fokain pihenjünk és mélázzunk egyet: ez a veder emlékezetes mérőszám, Apor Péter is felhozza emlékiratában, persze rosszallóan; azon szörnyülködve, hogy az italt szerető öreg Apafi Mihály fejedelem egy ültő helyében minden további nélkül képes volt meginni egy veder bort (10,6 liter), a legvégén csupán báránybőr süvegét emelintette meg komótosan, hogy szellőznék kissé a feje.
A magyar pint viszont 1,69 litert jelentett, és az egyik legismertebb mérőszám volt hajdanta: a vándor poéta, Csokonai Vitéz Mihály is megénekli egyik esdeklő-felszólító parancsában: „Útas, köszönj rám egy pint bort.” (Persze a borimádó költő feltehetően a magyar pintre gondolt, nem a bécsire, merthogy az csak 1,415 literre rúgott.)
A Pintes szőlőfajta viszont a legnagyobb magyar ampelológus, a tudós Németh Márton emlékét is őrzi. A nagy hírű és szenvedélyes szőlőfajta-kutató a második világháború után gyűjtötte be s elemezte ezt a gyümölcsöt a Pécs–Cserkút környéki szőlőkből. A növény itt-ott, maradványszőlőkben elszórva és főként név nélkül élt és virágzott a Dél-Dunántúlon – feltehetően a középkorban is ismerhették, de a filoxéravész idején (1880) már bizonyosan. Németh Márton aztán a pontuszi fajtarendszerbe, a kis-ázsiai eredetűek közé sorolta be, és jó érzékkel a tőkehozamáról keresztelte el az amúgy névtelen fajtát – a gyümölcs aztán 1977-ben állami minősítést kapott.
Ma viszont szomorúan mondhatjuk, hogy alig található belőle: szórványban is csak a Dunántúl egynémely borvidékén lelhető fel – igazi otthonra Zalában, a szelíd dombos Csáford környéki szőlőhegyeken talált. Összefüggő területen is csak egyetlen gazda, Veress János műveli, ő is csupán néhány hektáron a csáfordi alsó hegyen. Láttam és fényképeztük is a gazda Pintes-ültetvényét: nem idézett valami nagy, fényes és lenyűgöző középkori pompát; az ültetvény szocialista nagyüzemi telepítésű, széles sortávú és nagy tőketávolságú szőlőkből állt, de a Veress család szorgalmas és kitartó munkája révén mégiscsak nagyobb tételben és kiváló minőségben tette ismertté a különleges fajtát.
A Pintes nagy, vállas fürtjein tömötten elhelyezkedő hamuszürke színű bogyói első látásra a kék szőlőre emlékeztetnek, de fehérbort adnak: Veress János palackjaiban különleges, meseszerűen karakteres terméket üdvözölhetünk. Igen ám, de a kifejezetten kései szüretelésből nyert bor olyan, mint a gazdája: egyedi, megismételhetetlen, szilajságában is szeretetre méltó. Veressék a Pintes fajta mellett ideális létformát is választottak: kiköltöztek a poétikus Csáford-hegyre; átépítettek egy régi pincét, gyermekeikkel ott élnek és dolgoznak. Együtt a mama méhészetével, egy gyönyörű komondorpárral, aprójószággal és rengeteg énekesmadárral. (Legutóbb, a februári télben Veressné etetői körül vagy kétszáz madarat, valóságos zsibvásárt láttam; meggyvágót, zsezsét, őszapót, zöldikéket és csúszkákat. Ági azt mondja, legalább 23 fajtát számolt már össze 18 etetője tájékán.)
A Pintes tehát bőtermő (termékkorlátozással is legalább egy pint szűrhető egy-egy tőkéről) és kései érésű, bár rothadásra kissé érzékeny szőlőfajta. Viszont itt, Zalában megtalálta igazi termőhelyét (a terriort) és legjobb formáját is: olajos sárga, visszafogott, de elegáns illatú bor szűrhető belőle. Egyik fogyasztóját, a sommelier-tolvajnyelvben járatlan és azt derűs iróniával szemlélő feleségemet a frissen vágott fű üde illatára emlékeztette; kemény, mégsem csontszáraz, de valóban nobilis ital. Azt gondolom róla, hogy két–háromszáz éve minden teketóriázás nélkül egybeszüretelték más fajtákkal, merthogy a Pintes tartást, gerincet adhatott az akkori cuvée boroknak; önálló savai élénkek és erősek, mégis harmonikusak – több évig eltartható, és palackban is érlelhető. Veress János saját zászlósboraként tiszteli, és leginkább a magyar szürke marhához szereti hasonlítani. Valóban elfeledett, ősi energiák szunnyadnak benne (is). Elsősorban rusztikus ételekhez, ám halhoz, rákfélékhez, de kaviárhoz is ajánlható. Akár ételhez fogyasztjuk, akár kóstoljuk: egy korty a Pintesből – egy csepp a magyar Dunántúl géniuszából.