Áldatlan állapot

Magyarországon tavalyelőtt ötvennégyezer abortuszt végeztek; hazánk e szempontból az Európai Unió listavezetője. A csecsemőjüktől szabadulni vágyók tíz százaléka még nem töltötte be tizenkilencedik életévét – a küret e korosztály számára okozza a legsúlyosabb testi és lelki károsodást. A kérelmezők kilencven százaléka szociális hátrányra hivatkozik; ez indok alapján a hatályos törvény szerint az elbíráló bizottság „súlyos válsághelyzetet” állapít meg, és engedélyezi az abortusz végrehajtását.
– Sajnos egyetlen gondozottunkat sem tudjuk bemutatni, mert ezzel kiszolgáltatnánk őket a nyilvánosságnak – mondja Beke Dorottya, a múlt héten megnyílt leányanyaotthon vezetője. Az intézményt üzemeltető Leány, Anya, Gyermek közhasznú alapítvány szociális, családi vagy lelki krízishelyzetben levő várandós nők megsegítését vállalta, hogy a gyermekeik megszülethessenek. (Az otthon adományokból működik. Bankszámlaszám: 10102093-53460600-01000007. A bajba jutott lányok a 06-20/958-3706-os segélytelenfonszámon jelentkezhetnek be.)
Az alapítvány honlapján néhány élettörténet olvasható: abortuszon átesett fiatal nők mesélnek sorsukról. Egyikből idézek: „Tizennyolc éves voltam, amikor egy buliban bőszen magyaráztam valakinek, hogy képtelen lennék az abortuszra, képtelen lennék megöletni a babámat; ha ilyen helyzetbe kerülnék, biztos, hogy kihordanám, és örökbe adnám inkább. Húszévesen estem először teherbe. Másfél hónapja voltunk együtt, amikor azt éreztem, a pocakomban lakik valaki. Aztán kezdtem gondolkodni: lakásunk nincs, nem lesz időm egyetemre járni, nem kapok ösztöndíjat, és nem lakhatok a koleszban sem. Dolgozni sem tudok majd, mert a baba minden időmet leköti. Az apa »aranyifjú« volt, haragban a kispolgári világgal; anyjánál lakott, akinél akkor kapcsolták ki az áramot, mert nem tudta fizetni. Ekkor jöttem rá, hogy csak magamra számíthatok. Megmondtam anyukámnak, hogy nagymama lesz – kétségbeesett, és rögtön azt mondta, vetessem el. A fiúm, mikor a közös jövőnkről kérdeztem, válasz helyett összehozott egy szociális munkással, hogy majd ő megmondja, milyen segélyből tartjuk el magunkat. A szociális munkás azt mondta, ő elvetetné a gyereket. Bejelentkeztem hát abortuszra a fiúm akarata ellenére.
Azt gondoltam, ha már nem lesz a hasamban a baba, megoldódnak a problémák… Mikor kikötötték a kezemet az altatáshoz, és lábaimat kengyelbe szíjazták, nagyon féltem. A nőgyógyász, aki nem mutatkozott be, megkérdezte, hogy hívják az apját – én pedig az apám keresztnevét mondtam. Az altatóorvos, akit akkor láttam, ha a plafon irányába néztem, és akinek el mertem mondani, mennyire félek, azt mondta, most lassan beadja az altatót, számolnom kell. Amikor kezdtem magamhoz térni, az altatóorvos volt ott velem, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok neki, mert nem tudtam abbahagyni a zokogást. Visszavitt az ágyamhoz, az oldalamra fektetett (hogy ne nyeljek félre, ha hánynék), leült mellém, és hagyta, hogy szorítsam a kezét. Meglátogatott a gyerek apja is, és köszönés helyett ezt kérdezte: most jobb? Inkább nem válaszoltam neki.
Néhány évvel később, amikor elmentem egy nőgyógyászhoz, megvetően nézett rám, és arról beszélt, mekkora a méhszájsebem, hogyan kell irrigálni, hüvelykúpozni, kezelni. Úgy éreztem magam, mintha koszos lennék, egy rejtélyes, láthatatlan szégyenfolt lenne rajtam. Aztán a véletlen elsodort egy empatikus nőgyógyászhoz, aki elmondta, semmi komoly bajom, a méhszájamat összevissza kaszabolták az abortusznál, de ettől függetlenül egészen biztosan fogok tudni szülni. Huszonöt éves voltam, mikor megismerkedtem avval a férfival, akinek a felesége lettem. Kilenc hónappal később ellátogattam a nőgyógyászhoz, aki annak idején nem nézett le a méhszájsebem miatt. Megerősített a sejtésemben, hogy gyermeket várok. Elsírtam magam: de hát akkor most az egész életem felborul! Mi nem így terveztük! Mégis szültem egy kisfiút. Ha nem vettetem el az első gyerekemet, öt év lett volna köztük a korkülönbség.
Azóta már sokszor elsirattam azt a kisbabát, aki az én akaratomból nem látta meg a napvilágot, aki nem ismerte sem a szüleit, sem nevelőszülőket – és akit ezért már én sem ismerhetek meg soha. Huszonkilenc éves voltam, mikor megszültem második gyermekemet.
Harmincegy éves voltam, mikor egy anyák napján feltette ezt a kérdést: milyen lenne, ha én nem én lennék? Akkor is szeretnél?
Ez a mondat lavinát indított el bennem. Most, hogy már két gyermekem van, tudom, mire van szükség a felnevelésükhöz. És úgy gondolom, tizenkilenc éves koromban a gyermekem fogadásához minden körülmény adott volt. Volt anyukája, aki, ha meri vállalni, szeretni is tudta volna. Volt nagymamája, aki négyszobás lakásban lakott kettesben a fiával; biztosan szorítottak volna helyet nekem és az unokának is. Segélyből, kis mellékállásból csak eltartottuk volna magunkat, míg keresőképessé válok. Lehet, hogy használt kiságyunk lett volna, és turis ruháink, de ez mindegy. Szoptatni nem kerül semmibe, és utána sem olyan drága, amit egy baba megeszik. Ha a szülővárosom egyetemére átjelentkezem, a tanulmányaimat sem kellett volna megszakítani; igaz, nehéz lett volna úgy órákra járni és vizsgázgatni, hogy közben a gyerekemmel is eleget foglalkozzam, de anyukám kötetlen munkaidőben dolgozott, sokat tudott volna a picire vigyázni. Ha tudtam volna valóban, mire van szüksége egy babának, ha tudtam volna, hogy az ismeretlentől való félelem akkor is jelen van, ha egy anya tervezi, várja a gyermeket, ha tudtam volna, hogy ez a döntés életem végéig el fog kísérni, máshogy döntöttem volna. Nagyon fogok vigyázni a következő gyermekeimre, hogy meg tudjam őket szülni, fel tudjam őket nevelni.”
Az alapítvány mindössze néhány hónapja kezdte meg működését. Az otthon bérelt házban rendezkedett be, s egyszerre húsz anya és gyermeke számára nyújthat elhelyezést. Egyelőre csak néhányan érkeztek, többnyire olyan anyák, akik titkolt terhesként kórházakban húzták meg magukat eddig. Másik részük állami gondozásból kerül ide. Van, aki fenyegetődző párja, van, aki szülei, van, aki egyszerűen önmaga elől menekül. A lakókról hétfős személyzet, családsegítők és pedagógusok gondoskodnak, s van az intézetben jogász és pszichológus is. Hozzávetőleg másfél évig élhetnek itt a kismamák. Az intézményvezető azt mondja, igyekeznek érzelmi támaszt nyújtani a várandós nőknek.
– Attól, hogy van egy baba a hasukban, még nem válnak felnőtté és anyává, ám ennek a változásnak mihamarabb végbe kell mennie, hogy gondoskodni tudjanak a gyermekükről. Ha az anya a terhesség alatt késszé válik, hogy gyermekét vállalja és vele éljen, ezt a folyamatot tovább segítjük. Ha örökbe szeretné adni a kicsit, és nélküle folytatni az életét, családot keresünk az újszülöttnek, és segítjük az anyát, hogy föl tudja dolgozni a veszteség traumáját.
A fiatal anyák a tervek szerint szakképző tanfolyamokon vehetnek majd részt. Létezik egy sokoldalú, az unióban is elfogadott képzési forma, amely lehetőséget nyújt számukra, hogy elsajátítsák a család gondozásának fortélyait és a háziasszonyi teendőket. E képzés keretében akár házvezetőnői szakmát is szerezhetnek, s később panzióvezetőként, betegápolóként, gyerekfelügyelőként vagy szállodai adminisztrátorként helyezkedhetnek el. Lehetőségük nyílik nyelvtanulásra is, s az intézet elhagyása után a munkaközösség továbbra is támogatni szeretné a tanulmányaikat. A családgondozók megfelelő munkahely fölkutatásában is segédkeznének. A terv szerint fokozatosan országos hálózattá szeretnék alakítani a Lea Otthont.
– Eredetileg úgy képzeltük, hogy az otthonban az anya és gyermeke teljes ellátásban részesül majd, ezért a felnőtt tartalékot képezhet a segélyekből arra az időre, amikor megpróbál saját lábára állni. Azonban sajnos nem sikerült ennyi pénzt szereznünk, az állami normatíva a teljes fenntartási költségnek csak egyharmadát fedezi.