Ami igaz a vízilabdára, nem áll az idegsebészetre

A Simon Tibor-ügyet újratárgyalják – jelentették be néhány hete. Előtte egyesek azzal vádolták az orvosi személyzetet, beleértve az első ellátást végző mentőket, hogy nem volt megfelelő a kezelés. Simon Tiboron három műtétet végeztek, az utolsó kettőben dr. Csókay András is részt vett. Közvetlen utána a sebész több helyen a médiában azt nyilatkozta, hogy ha az általa kifejlesztett műtétet – mely külföldön sikert aratott és díjat nyert – korábban megcsinálhatja, több esélye lett volna Simonnak a túlélésre, de a műtéthez későn hívták. Csókay szerint sem terhelte felelősség a János-kórház orvosait, ugyanis műtétjét a hazai fővárosi idegsebész-vezetés nem ajánlotta. Csókay doktort utána az Országos Idegsebészeti Intézet igazgató-főorvosa, Nyáry profeszszor feljelentette az orvosi kamara etikai bizottságánál. A testület figyelmeztetést adott az idegsebésznek, mert a fővárosi idegsebész-vezetést nyilvánosan „feudálisan hierarchikusnak” nevezte. Csókay doktor módszere közben újabb külföldi díjat nyert. Az orvosok beválasztották a Budapesti Orvosi Kamara etikai bizottságába, majd a módszerről megvédte tudományos értekezését. A Semmelweis Egyetem doktori tanácsa odaítélte a doktori címet, a
phD-t. Az ügy csattanójaként Csókay elhagyta a fővárost, ahol a legtöbb koponyasérültet kezelhetné, és Szombathelyen dolgozik 2003 szeptembere óta.
– Lehetett volna segíteni az áldozaton?
– Az „éralagút”-műtéti eredmények azt mutatják, hogy lényegesen több esélye lett volna az életben maradásra. Azt, hogy egy esetleges rehabilitáció során felépült volna, végképp nem lehet így utólag megmondani.
– Miért nem végezhette el a műtétet időben?
– 2002. március 29-én, tehát három héttel Simon Tibor halála előtt az alábbiakat írta Nyáry István professzor, az Országos Idegsebészeti Intézet igazgatója az Idegsebészeti Szakmai Kollégium megbízásából: „A módszer alkalmazását, tekintettel arra, hogy a módszer elméleti alapjai tisztázva és igazolva nincsenek, egyáltalán, a módszer eredményességét semmiféle, az előírásoknak megfelelően végzett klinikai tanulmány nem bizonyította, az Idegsebészeti Szakmai Kollégium a maga részéről nem ajánlja…” Ezért mondtam akkor, az is meglepő volt, hogy egyáltalán be mertek hívni operálni. Mindezt összegezve semmiféle felelősség nem terheli a János-kórház orvosait, sem a mentőket. A műtétet az érvényes hazai, szakmai előírások szerint végeztek el. Ezért kell ezt külön kiemelnem, mert sokszor érezhető az a tendencia a média részéről, hogy minden problémát az orvosokra akar hárítani, különösen a látástól vakulásig dolgozó, beosztott orvosokra. Az idegsebészetben az országos intézetnek van a legnagyobb befolyása a kollégiumban, így vezetőjének véleménye mértékadó a szakma előtt. Az már egy másik kérdés, hogy amikor a szakvélemény megfogalmazódott a módszert már négy idegsebészeti világlap leközölte. Ezzel együtt az európai agysérültekkel foglalkozó társaság díját megnyertem még 2001-ben. Az is említésre méltó, hogy az Idegsebészeti Világszövetség agysérültekkel foglalkozó tagozat oktatási bizottságának elnöke az alábbiakat írta a módszerről, a Simon-ügy miatt ellenem eljáró etikai bizottságnak 2002-ben: „A módszer hatása bizonyított a hazai és nemzetközi bioetikai előírások, valamint az orvostudomány szabályai szerint. Ezt jelzik a módszerről magas impakt faktorú idegsebészeti lapokban megjelent közlemények, világkongresszusokon nyert díjak, valamint a nemzetközi kongresszusi előadások sikerei.”
– Tehát már akkor külföldön elfogadták, díjakat kapott, itthon mellőzték. Mi van most?
– Semmi változás. Jelenleg is kapok legalább heti két telefont, sajnos nem tudok segíteni. A fővárosból el kellett jönnöm, annak ellenére, hogy az Országos Baleseti Intézet, ahol dolgoztam, próbált támogatni, de oda is elért a kezük. Sőt még itt Szombathelyen is nehéz helyzetbe próbáltak hozni. Az elmúlt évben a szombathelyi idegsebészeten is sikerült jó eredményeket elérnünk a módszeremmel, nemcsak az agysérülteknél, hanem az agydaganatoknál, illetve bizonyos típusú agyvérzéseknél is. Ezzel az itteni jóakaratú kételkedőket is sikerült meggyőzni.
– Az ember azt gondolná, hogy az egyéni sikereket a maga javára is kamatoztatja a magyar orvosi szakmai vezetés.
– Ez a vízilabdára igaz, de az egészségügyre benne az idegsebészetre különösen nem. Megemlítem, hogy még 2001-ben, az akkori kormány érzékelve a koponyasérült ellátás problémáit, támogatta a frissen alakult Magyar Neurotrauma Társaság munkacsoportját, amely az egész országot érintő felmérési rendszert dolgozott ki a koponya-, agysérültek ellátásáról. A társaságnak én is vezetőségi tagja vagyok. Katasztrofális eredmények derültek ki, melyeket 2003 novemberében az Egészségügyi Minisztériumban egy tanácskozáson ismertettünk. Csak egyet emelnék ki belőle: a kezdetben középsúlyos, majd romló koponyasérültek halálozási aránya hazánkban nyolcszor-tízszer nagyobb, mint az Európai Unióban. Ezt az adatot nem lehet csak a pénzhiánynyal magyarázni. Ezért az idegsebészeti szakma csúcsvezetése is felelős. Sajnos a konferencia óta sem változott semmi. Naponta történnek hasonló esetek azóta is. Különösen rossz helyzetben van a főváros sürgősségi idegsebészeti ellátása.
– Ilyen nehéz lenne a klinikai kutatás helyzete?
– Nem könnyű feladat nálunk egy új hasznos eljárást elfogadtatni. Emlékszem, még 2000-ben indultunk egy japán– magyar együttműködési pályázaton a műtéti módszerrel. A japánok láttak bennünk fantáziát. Norio Nakamura professzor, aki mellesleg az Idegsebészeti Világszövetség agysérültekkel foglalkozó bizottságának elnöke, meglepődött, hogy létezik, hogy ők el akarnak fogadni egy ígéretes pályázatot, de itthonról nem támogatják. Ezért aztán két évvel később, függetlenül az akadályoztatásoktól, megkaptuk itthon az anyagi támogatást. Most is folyik a munka.
– Végül is mi az ön műtéti felfedezésének lényege?
– Egy nagyon egyszerű felfedezésről van szó. A koponyacsont elvételét követően a duzzadó agy felszíni ereit a csontszél általi leszorítástól védjük meg az úgynevezett „Bethlehem” párnákkal. Így az agykéreg nem hal el, ugyanakkor az agynyomás csökken. Ezt a két dolgot eddig nem lehetett egyszerre elérni. Ahhoz hasonlítanám az eljárást, mint amikor egy lábfejen lévő sebet körbepárnázunk, hogy ne nyomja a cipő. Az is segített, hogy a vidéki klinikák nem fogadták ellenségesen az eljárást. Mindezt összevetve kapta meg az értekezés a jó minősítést. Boldog Batthyány Strattmann László a példaképem, aki sohasem sértődött meg az őt ért támadásokon. Így talán ki lehet váltani az együttérzést a módszert lesöpörni akaró vezetőkből.