Mikor megállapodtunk, hogy leülünk beszélgetni, egyszerre szakadt ki belőlünk, milyen elviselhetetlenül hosszúra nyúlt az idei tél.
– Csakugyan sötét és borongós volt, de hiszek abban – muszáj hinnem –, hogy csak rajtunk múlik: tudunk-e egy kis fényt belecsempészni a hideg sötétbe. Számolom a napokat, amíg megérkezik végre az igazi tavasz.
– Nem titok, hogy nagy veszteség volt önnek Bubik István halála, hiszen egyszerre kezdték a pályát, rengeteget szerepeltek együtt, összekapcsolódott a nevük.
– Sokáig nehéz volt beszélnem róla, túl sok minden idéződött fel bennem a halála után. Igazán szépen megélt fiatalságunk volt, amelynek elmúltával sem maradt bennem hiányérzet. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen sikeresen indult és sikeresen folytatódott a pályám, jó érzés, hogy nincs bennem keserűség semmilyen mulasztás miatt. Ezért tudok örömmel és várakozással nézni az előttem álló évek elé. Istvánról egyébként – sokakkal ellentétben – azt gondolom, hogy beteljesítette a sorsát. Bár tágította határait, mégis azt végezte el, amire kijelölték ezen a földön. Remélem, odaát folytatja.
– A színészek többsége korán megérzi, mi a feladata.
– Azért, hogy ide eljutottam, nagyon sok köszönettel tartozom a szüleimnek, akik egész életüket arra tették fel, hogy három lányukat tisztességgel felneveljék. Apám tizenkettedik gyermeknek született. Hiába volt községi bíró az apja, őt már nem tudta taníttatni, ezért kényszerűségből bányász lett. Édesanyám pedig otthon maradt velünk, s én ezért a mai napig hálás vagyok neki. Kicsi lányként minden percemet együtt tölthettem vele, még óvodába sem jártam. Olyan alapot adott nekem, amelyen ma is magabiztosan állhatok. Ha inogni kezd alattam a föld, van kihez hazamennem, és máris a helyére kerül minden. Mostanában egyre gyakrabban megyek, hogy sokat beszélgessek vele. Nagy békét sugároz az édesanyám. Imádkozik, templomba jár, és végtelen nyugalommal fogadja mindazt, ami előtte áll. Ez az, amit szeretnék megtanulni tőle. Amúgy problémamentes kislány voltam, végig kitűnő tanuló, olyannyira, hogy vörös diplomával végezetem.
– Hogy sikerült ez?
– Tudásvágy kérdése, semmi több. Minden érdekelt, és ez így van a mai napig is. Igaz, a főiskolára csak harmadjára sikerült bejutnom egy Ki mit tud? megnyerése után.
– Milyen volt a pesti világ az otthoni után?
– A szüleim rettenetesen féltettek, én pedig, azt hiszem, nem tudtam, mire vállalkozom. Színházat tizennégy éves koromban láttam először Székesfehérváron, és ez meghatározó élmény lett az életemben. Előtte a községi könyvtárból szereztem a világról való tudásomat, amelynek könyveit módszeresen, ától zéig elolvastam. Fantáziám van, mindent, amit elolvastam, láttam a szemem előtt, talán így alakulhatott ki bennem a színpad utáni vágy. A kőszívű ember fiai előadásnak, amelyet tizennégy évesen láttam, minden percére emlékszem a mai napig. Nemcsak azért, mert először találkoztam a játék varázsával, hanem azért is, mert akkor ejtett rabul a színház légköre. A színház jellegzetes, különös illata, amely női púderből, emberi izzadságból, porból és rengeteg sötétségből áll össze. Sok szenvedés keveredik bele, és ebben van valami megkapó, lejön a színpadról ez a kevercs, talán a huzattal… És szerelmesévé tudja tenni az embert.
– Szenvedés keveredik ebbe az illatba?
– Igen, mert sok munka van mögötte. Amikor nézőként ülök a színházban, éppen ezért tisztelem nagyon a színészek munkáját. Ha jó előadást látok, elhiszem nekik, hogy nem a színpad mögül jönnek be, hanem a konyhából vagy a másik szobából, és ott születnek és halnak meg a szemem előtt.
– Személyesen kell átélni bizonyos helyzeteket ahhoz, hogy a színpadon hitelesen eljátssza?
– Egészen biztos, hogy minden átélt esemény, legyen az jó vagy rossz, érleli az embert. A mi felelősségünk, hogy ezt miképp és mire használjuk fel. Ennek a kornak szerintem az a legnagyobb tévedése, hogy nem hagyja megélni, átélni a történéseket. Ezért van szükség annyi üres szórakoztatásra. Az az érzésem, hogy az emberek egyre kevésbé hajlandóak átélni például a katarzist. Azt, hogy ülök a nézőtéren, és olyasmit látok, amit a szívemmel, agyammal fel kell fognom, sőt gondolkodnom kell rajta, át kell eresztenem magamon, szembesítenem kell önmagammal… Ez kemény munka, de megvan a jutalma: a gyönyörűség, amikor megtisztulva mehetek el a színházból. Lehet katarziserejű egy szívből jövő, igazi nevetés is. A lényeg, hogy történjen valami az emberrel. Ha úgy megy el a színházból, hogy nem történt vele semmi a nézőtéren, akkor kár volt felkapcsolni a reflektorokat a színpadon.
– Mostanában érkezett el pályájának arra a szakaszára, amikor olyan darabokban kérik fel a középkorú nő szerepének eljátszására, amelyekben annak idején a fiatal hősnőt alakította.
– Ezek nagyon érdekes élmények. A Bánk bánban van például egy jelenet, amikor Gertrudis és Melinda találkozik. Melindaként egy életre belém ivódott a pillanat, ahogyan Psota Irénnel állok szemben, még az arca is előttem van. Amikor aztán Melinda után én lettem Gertrudis, egy pillanatra megzavarodtam: melyik oldalon is állok? Ugyanúgy küszködöm a Rómeó és Júliában a dajka szerepével, tudniillik száznyolcvanszor voltam Júlia. Nagyon izgalmas játék ez.
– Egy helyen azt nyilatkozta, kezdi megérteni Gertrudist. Neki sem lehetett könnyű dolga egy idegen, ellenséges környezetben.
– A színésznek az a feladata, hogy az általa megszemélyesített szereplő igazságát mutassa fel. Gertrudis nem egy magunkfajta, őrlődő, szorongó kelet-európai személyiség, hanem nyitott. Más volt az a környezet, ahol ő felnőtt. Rá kellett jönnöm, hogy természetesen a saját vérét részesíti előnyben, az abból valók között érzi jól magát. A szerepek sorsok és emberek. Mind-mind keresztrejtvény. A pályám elején szorongtam ettől az időszaktól, amikor szerepkört kell váltanom, de a krízis elmaradt, éppen négy bemutatóra készülök. Fiatalon sem ódzkodtam attól, hogy idősebbet játsszam, az Advent a Hargitán-ban huszonévesen alakítottam a saját nagymamámat, és csak jó érzéseim maradtak ezzel a szereppel kapcsolatban is. Talán ezért nem skatulyáztak be.
– Az a bizonyos Advent a Hargitán ma már színháztörténelem.
– Az. Kétszázszor játszottam, és mégis minden este más volt, több, mint egy átlagos színházi előadás. Valami miatt mindig ünnep. A romániai forradalom idején más volt, meg hát ugye azzal kezdődött, hogy betiltották. Csak hosszas diplomáciai munka és mindenféle jegyzékek váltása után engedték bemutatni. Aztán figyeltek minden előadást, hogy történik-e valami. Mindig jöttek Erdélyből nézők, ültek-álltak a lépcsőkön… Más lett az előadás, mikor Funtek Frigyes elment közülünk Franciaországba, megint más, amikor Bubik belépett a darabba. Az az este mindig szép volt. A Jóisten ajándéka, hogy Sinkovits Imrével, Agárdyval és a többi szereplővel együtt élhettem végig ezeket az estéket. Nekem ünnep volt a Csíksomlyói passió minden előadása is, az István, a király szintén. A Magyar Élektrát is ide sorolhatnám. Úgy érzem, ezek kultikus előadások voltak.
– Mégis ebben az időszakban, pályája csúcsán vállalt gyermeket.
– Egyszerre csak azt kezdtem érezni, hogy hiába jönnek ezek a szép sikerek, már Jászai-díjam is volt, megkaptam a legjobb női alakítás díját a színházi fesztiválon, a filmkritikusok díját, volt, hogy havi harmincöt előadásban voltam színpadon – és mégis. Egyre roszszabbul éreztem magamat. Mintha valami nem lett volna a helyén, éreztem, hogy van másik feladatom. Nem volt kérdés, hogy ezt választom. Pedig akkor kaptam életem legnagyobb lehetőségét. Ascher Tamás felkért a Platonov egyik női főszerepére, a darabnak Párizsban az Odeonban lett volna a bemutatója. Decemberben mondtam vissza, és bejelentettem, hogy szeptemberben szülni fogok, pedig akkor még meg sem fogant a lányom. De akkor már annyira vágytam gyermekre, hogy nem okozott gondot a szerep lemondása.
– Nem bánta meg?
– Persze hogy nem! Semmit nem hagytam ki miatta, semmiről nem maradtam le. Annak marad ki valami az életéből, aki ezt így éli meg. Én azt gondolom, hogy ellenkezőleg: nagyon sokat kaptam, hiszen új minőségben folytattam az életemet anyaként, egy kicsi emberért felelősen. Azt el sem lehet mondani, hogy mennyivel több lesz ezáltal az ember érzelmeiben, mennyivel lágyabb lesz nőiségében.
– Akár színésznőként is?
– Abszolút! Volt bennem egy belső keménység, amelyet Virág születése feloldott. Az viszont tény, hogy mióta ő él, havi tíz esténél többet nem vagyok hajlandó színpadon lenni, otthon akarok lenni vele, mert ez mindkettőnknek fontos. Csak akkor vállalok új előadást idegen színházban, ha az előző szerepeim közül egy kiment. Kialakult az életemben a fontossági sorrend, amelynek elején nem én állok. Eleinte nem volt könnyű nemet mondani – most sem szeretek –, mert konfliktuskerülő alkat vagyok. Szerencsére az a tapasztalatom, hogy azok a rendezők, akik tényleg velem szeretnének dolgozni, így is megtalálnak. Persze ha az embernek van gyermeke, lelkileg sokkal kiszolgáltatottabb. Bizonyos szerepek nagyon kimerítők tudnak lenni, ilyen volt például Frederico García Lorca Yermája. Ez a darab olyan asszonyról szól, aki sóvárog gyermek után, először másokat hibáztat, aztán magát okolja, végül tragédiába torkollik az élete: megöli a férjét, mert nem tud belenyugodni, hogy nem teljesül élete nagy vágya. Mikor ebben a darabban játszottam, kicsike volt a lányom. Emberfeletti megpróbáltatás volt mindennap úgy bemenni a színházba, hogy otthon hagyom a boldogságomat, egy gőgicsélő babát, és eljátszom egy ilyen asszonyt, akit annyira gúzsba köt a vágya, hogy attól nem fogan meg, hiszen ahhoz elengedett állapot kell… Ezt a szenvedést és gyilkosságot mindennap végigcsinálni… Másképp, de legalább ennyire megterhelő volt az Advent a Hargitán is, amelyben négy szerepet játszottam. Három kilóval kevesebb lettem egy-egy előadás után, akkora volt bennem a feszültség.
– Izgul ilyenkor?
– Hogyne, rettenetesen drukkos vagyok, ahogy telik az idő, egyre jobban, mert úgy érzem, hogy minden mozdulatomért felelős vagyok, és ez terhet ró az emberre. De ez az érzés elmúlik, amikor kimegyek a színpadra.
– Nem lehet könnyű egy kamaszodó kislány édesanyjának lenni. Félti őt?
– Persze, de hát rettegni sem lehet állandóan. A lányom nem áldozat típus, úgyhogy elhatároztam, megpróbálom iróniával szemlélni a korával járó jelenségeket. Nincsenek különösebb nevelési elveim, de azt tudom, hogy az értéket és a mértéket nekem kell felmutatnom előtte. Azt vallom, hogy bizonyos dolgokat meg kell követelni egy gyerektől. Ilyen a például a tanulás és az erkölcsi értékek tudatosítása, amelyeket nemcsak rendszeres beszélgetéssel, hanem legfőképpen példaadással lehet átadni. Ha az ember vizet prédikál és bort iszik, azt azonnal kiszúrja a kamasz gyerek! Nemrég elgondolkoztam azon, hogy mi még rengeteg átélhető elbeszélést hallottunk szüleinktől a múltról, most meg alig jut idő azon merengeni, hogyan is volt régen, mert folyton a jövőtől rettegünk. Globális felmelegedés, a természet pusztulása… Ezek a katasztrófák a lányom életében következhetnek be! Azt vettem észre, hogy ez a fortélyos félelem a jövőtől lassan mindent meghatároz.
– A színészek jövőjét is?
– Tartok tőle, hogy igen. Figyelem az utánam jövőket, és azt látom, a leglehetetlenebb feladatokat kénytelenek elvállalni, hogy egy kis ismertségre tegyenek szert. Az egyik kereskedelmi adón fut most egy szappanopera, amelybe engem is hívtak. Utána megnéztem a tévében az egyik epizódját – mégis lássam, miről maradtam le –, és bizony nagyon boldog voltam, hogy nem vállaltam el. Nem akarom hősnek feltüntetni magam: nem én voltam az egyetlen, aki azt mondta, hogy nem. Igenis, az embernek van választási lehetősége: én döntök arról, milyen feladatot vállalok el, mit mutatok meg, illetve teregetek ki magamról. Nincs, nem lehet az ember életében semmiféle olyan kényszerítő erő, amely az erkölcsi alapértékeitől eltántoríthatja. Én legalábbis nem hiszek benne, hogy lehet.
origo.hu
Kórházból üzent Reviczky Gábor – életmentő beavatkozás előtt áll
