Csinálni kell, nem dumálni. Akad a világirodalomban választékosabb megfogalmazás is ugyanerre, de lényegretörőbb aligha. Márpedig a Nemzeti sportstratégia egy hónap alatt „lezavart” társadalmi vitája még csak a duma, csinálni leghamarabb akkortól lehet, ha ősszel parlamenti határozattá válik a tervezet. Erről írni (főképpen érdekesen) százszorta nehezebb feladat, mint mondjuk tudósítani bármily alacsony színvonalú magyar futballbajnokiról. Ám ha nem fulladunk bele a részletekbe, figyelemre méltó tényekre, öszszefüggésekre bukkanhatunk. Például arra, hogy tavaly május óta immár „tágabb hazánk”, az Európai Unió is ellentmondásba keveredik a sport terén önmagával. Az EU alkotmányos szerződésének 182. pontja támogatandó tevékenységként jelöli meg, viszont közvetlenül nem támogatja. Bizonyos társadalmi célok mellé áll, melyek eléréséhez a sport eszköz lehet, de hogy ebben a helyzetben mennyi jut konkrétan a szférának…
Hogy Magyarországon jelenleg mennyi jut, megbecsülték: úgy 350 milliárd forint a sportgazdaság árbevétele, ezzel nettó költségvetési befizető. Az állami támogatás 2005-ben 21,5 milliárd, s máris látjuk, nem is olyan bőkezű a kormányzat, mint mondja magáról. Egyik kezével ad, az adót meg elveszi a másikkal. Ráadásul mindenfajta kedvezmény nélkül, így a magánszféra piaci alapú szponzoráció helyett inkább csak mecenatúrával segítgeti úgy-ahogy a sportot. A Nemzeti sportstratégia vitaanyaga – igen helyesen – adókedvezményeket tart bevezetendőnek, no meg tucatnyi helyen szajkózza a PPP-konstrukció (Public Private Partnership), azaz a közszféra és a magántőke együttműködésének fontosságát. PPP-témában tavaly decemberben zajlott az első magyarországi konferencia, tehát a dolog nálunk még gyerekcipőben jár, és ha felhúzzuk, valószínűleg szorítani fog. Pedig a magyar sport egyáltalán nem él nagy lábon, ahogy a Nemzeti sportstratégia is megfogalmazza, egyértelműen alulfinanszírozott. A 15 régi EU-tagországban az állami és a szponzori bevételek közel azonos arányban szerepelnek, nálunk az eleve kis állami támogatás (a költségvetés mindössze 0,2 százaléka) mellett is messze elmarad a magántőke szerepe. S hogy az állam még „szűkmarkúbb” legyen, a szerencsejáték-bevételekből is aránytalanul kevés forog vissza a sportba.
Természetesen a Nemzeti sportstratégia terve nem azért fogant meg, hogy ostorozza az államot, a kormányt, sőt. Az igazi ok (s ez magából az anyagból csak indirekt módon derül ki) az lehet, hogy az Európai Unió az élet minden területén terveket kér tagjaitól, az újaktól különösen. Ez az igazi tervgazdaság… Ebbe a sorba illik, sőt kötelező beállni, de a hivatalos indoklás: „A magyar sportban még nem született olyan átfogó fejlesztési dokumentum, amely egyértelmű irányt adott volna az állam és a szféra szereplőinek a sporttal kapcsolatos tevékenységek szervezéséhez.” Még valóban nem született, s most az állami sportirányítás „császármetszéssel” minél hamarabb le akarja vezényelni a folyamatot. A ritkánál is ritkábban ülésező Nemzeti Sporttanács január 21-én társadalmi vitára alkalmasnak ítélte az anyagot, amely egy hónap alatt, február 10. és március 8. között Zalaegerszegtől Szegedig átdübörgött mind a 19 megyén és a fővároson. Ősszel már parlamenti határozat formájában kellene olvasni a dokumentumot… Amely sokak szerint a nagy sietség okán koraszülött lesz, a Főpolgármesteri Hivatal sportügyosztályának szakemberei például így fogalmaztak: „A Nemzeti Sporttanács és a Nemzeti Sporthivatal véleményével ellentétben úgy gondoljuk, a kiadott anyag jelenleg még adós az olyan érdemi új stratégiai megközelítéssel és koncepcióval, amely alkalmassá teszi a társadalmi vita lezárására. (…) A társadalmi vitákat még újból le kell folytatni.”
No, éppen ezt akarja elkerülni Ábrahám Attila államtitkár, az NSH vezetője, meg azt, hogy a stratégia elvesszen a pártpolitika útvesztőiben. Utóbbi érdekében a tervezetet már átadta az MSZP, illetve az SZDSZ elnökének, Hiller Istvánnak és Kuncze Gábornak (ez volt a dolog könnyebbik fele), Orbán Viktor (Fidesz) és Dávid Ibolya (MDF) még vár a sorára. Ábrahám államtitkár igyekezete egyébiránt tökéletesen érthető, hiszen például a sporttörvény vagy a stadionrekonstrukciós program kapcsán már szembesülhettünk azzal, hogy ami az előző kabinet alatt született, az a következőnél azonnal a szemetesben landolt.
Egyelőre kérdéses, hogy a Nemzeti sportstratégia megússza-e, az viszont nem, hogy akadnak benne megfontolásra érdemes részek. Az a szlogen például pártállástól függetlenül mindenkinek tetszik, hogy sportnemzet és egyben sportoló nemzet legyen a magyar. Előbbit a versenysport eredményessége egyelőre megvalósítja (az egy főre jutó olimpiai érmek tekintetében az első hatban vagyunk a világon), utóbbi elérése viszont utópiának tűnik. Jelenleg a felnőtt lakosság mindössze 9 százaléka végez rendszeres sporttevékenységet (minimum heti két alkalommal minimum fél óra). A társadalmi hozzáállást lenne szükséges megváltoztatni némi pozitív ösztönzéssel (például az étkezési jegy vagy az üdülési csekk mintájára sportolási csekk). Az anyag szemérmesen hallgat róla, de a társadalmi vita budapesti helyszínén elhangzott: diáksportügyben nem könnyű az egyeztetés az Oktatási Minisztériummal (emlékezhetünk rá, az OM a közelmúltban hogyan akarta bohóckodássá degradálni a testnevelésórákat az osztályozás megszüntetésével); a rekreációs sport témája kapcsán pedig a társadalombiztosítás felé tett tapogatózás volt eredménytelen. Újból kiderült, hogy az egészségügy inkább betegben érdekelt, nem beszélve a gyógyszergyári lobbiról…
Ha már lobbi, akkor szólni kell pár szót a sport érdekérvényesítéséről is. Most, amikor a gazdatüntetés drámáját éltük-éljük, jogos a kérdés (s Ábrahám Attila fel is tette a budapesti vitafórumon): mikor mennek ki az utcára magyar állampolgárok bármilyen sportügyben, vagy mikor bukik egy polgármester, aki eladta települése valamelyik sportingatlanját? Az emberek fejében egyszerűen nincs benne a sport mint az életminőség javítója, legfeljebb mint szórakoztató műsor a tévében. Ezért lenne fontos a diáksport ránevelő hatása, a sportos életmód korai és alapos átadása-átvétele.
A Nemzeti sportstratégia egyik további alapvetése a központosításból az önkormányzatiságba való átmenet, legyen szó az állami finanszírozásról vagy az egyesületi működésről. Erre, ahogy Ábrahám Attila is megjegyezte, az országjárás során komoly igény mutatkozott. Nem csoda, hiszen rendre megyei önkormányzati sportvezetők vettek részt a vitafórumokon. Ami viszont kisebb csoda, hogy a Nemzeti Sporthivatal szerint szinte minden úgynevezett ernyőszervezet (NSZSZ – szabadidősport, Fonesz – fogyatékos sport, NSSZ – versenysport, MOB – olimpiai sport, MPB – paralimpia) egyetért abban, hogy egyszerűsítsék a túlstrukturált, túltagolt irányítási rendszert. Ez azonban nehezen hihető. Hisz eddig rivalizálásról szóltak a hírek, nem arról, hogy a vezetők egymásra licitáltak volna abban, melyikük szervezetére nincs szükség. Az NSH ebben a témában saját stratégiájával is ellentétbe került, hiszen a sok ernyő fölé „napernyőként” odatette döntési jogkör nélkül a Nemzeti Sporttanácsot, amely egyelőre inkább parttalan viták és semmitmondó konszenzusok helyszíneként lassan, de bizonytalanul tesz-vesz.
Az NSH közleménye szerint a szféra a Nemzeti sportstratégia helyzetelemzését a társadalmi vita során átfogónak és hiánypótlónak tartotta. Jómagam a fővárosi fórumon voltam jelen, ahol ennek csak részben tapasztaltam jelét. A kényszeres hozzászólók tették, amit szoktak, miközben a hátsó padban akadt, aki rejtvényt fejtett. Bár lehet, hogy éppen a magyar sport vertikális és horizontális szerkezetét vizsgálta. Nem is végzett a vita végéig.
origo.hu
VV Zsolt betámadta Karácsonyt a Pride miatt – videó
