Minden visszavezethető a „fordulat évéig”, 1948-ig, amikor nemcsak a műalkotásokat vásárló, igényes polgári rétegek fölszámolása kezdődött meg, de az önmagukat megszervező művésztársaságoké is, s a sokféle értéket magában foglaló művészeti élet helyét a szocialista realizmus egyeduralma váltotta föl. Létrejött a Magyar Képző- és Iparművészek Szervezete, amely tagjainak sokféle kedvezményt biztosított, de ellenőrzésükre is kiváló eszközt jelentett, ahogyan a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja is, amely többféle módon, elsősorban a Képcsarnok Vállalaton keresztül „támogatta” a művésztársadalmat. Főként azokat, akik a hírhedt „heti zsűrik” igényeinek megfelelő képeket festettek. Az eredmény: a művészi érték teljes relativizálódása, nem mellesleg sok tízezer eladhatatlan kép, amely ma is raktárak mélyén várja a föltámadást.
– Mindnyájan, akik akkor dolgoztunk – emlékezik vissza Butak András grafikusművész, a Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetségének elnöke –, részesei voltunk a biztonságot adó állami mecenatúrának. Amikor a nyolcvanas évek elején Derkovits-ösztöndíjat kaptam, az „illetékes elvtárs” ezekkel a szavakkal adta át az oklevelet: „mi mindig gondoskodni fogunk önökről”. Ez a mindig még öt–tíz évig tartott, azután az állam kilépett a támogatásból, azok a szervezetek pedig, amelyeket a decentralizáció jegyében létrehozott, máig nem működnek megfelelően.
Magyarországon majdnem ötezer alkotóművész dolgozik – a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének legalábbis ennyi a taglétszáma –, többségük azonban még félig sem tekintheti magát hivatásosnak, hiszen nem művészetéből él. A MAOE alapvető nehézségekkel küzd, hiszen azt a vagyont, amelyből a művészeket támogathatná, a vagyon kezelője, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány jószerivel fölélte, létezése első éveiben krimibe illő módokon „nyúlták le” a pénzt ügyes menedzserek.
Az állami mecenatúra legfontosabb fórumaként jött létre a kilencvenes években a Nemzeti Kulturális Alap, majd Alapprogram. Ennek forrásait állami költségvetésből biztosítják, a képzőművészetre évente szétosztható pénz – legutóbb mintegy száznyolcvanmillió forint – kevesebb, mint egyetlen olcsóbb film költségvetése. Erre a pénzre pályáznak a művészek, a különböző művésztársaságok, de az utóbbi években állami múzeumok is, hiszen állandó költségvetésük nem elégséges a tárlatok megszervezésére.
Néray Katalin művészettörténész, a budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója is elenyészően kevésnek tartja azt az összeget, amellyel a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, illetve a Nemzeti Kulturális Alapprogram a kortárs művészetet támogatja. Egy évekkel ezelőtti konferenciát említ, amelyen elhangzott, milyen nevetségesen kis összeg jut műtárgyvásárlásra a vidéki, de a nagy országos múzeumokban is – azóta semmi nem változott.
– Mi vagyunk talán a legjobb helyzetben – mondja –, mert a vásárlásra fordítható összeg nagy részével nem kell másféle lyukakat betömni, azt ténylegesen vásárlásra fordíthatjuk, de segít az aacheni Ludwig Alapítvány is. Körülményes azonban a műtermi vásárlás is, bár előfordul, hogy a művészek a közgyűjteményre való tekintettel engedményt adnak, ahogyan tette azt például Daniel Spoerri vagy Tony Cragg, amikor a Budapesten kiállított jelentős műtárgyakkal több alkalommal is adományként gazdagodott a múzeum. Havadtőy Sámuel, a New Yorkban élő lakberendező, műgyűjtő, galériás például Yoko Ono és Keit Haring műveit ajándékozta a gyűjteménynek, a budapesti kortárs galériák tulajdonosai közül is volt, aki a múzeum magyar anyagának gyarapításához hozzájárult.
A múzeumigazgató szerint nem jöhet létre színes, változatos kortárs képzőművészeti élet ott, ahol az alkotó, a néző és az „örökkévalóságot” jelentő múzeum háromszögében nem alakul ki a galériák, alkotóközösségek, alapítványok egymást segítő, egymásnak egészséges konkurenciát jelentő együttese. Erre Magyarországon a rendszerváltozás előtt értelemszerűen nem kerülhetett sor, a Kádár-rendszerben talán egyetlen alkotóközösséget – a Rézkarcoló Művészekét – tűrt meg a hatalom, kiállítóhelyként pedig legfeljebb a művelődési intézmények eladásra nem jogosított galériái jöhettek szóba a Képcsarnok hálózata mellett. Azok a galériák, amelyek saját kockázatukra és saját befektetéseikre alapozva kezdtek foglalkozni a kortárs művészettel, csak a rendszerváltozás után jöhettek létre.
Éppen tizenöt évvel ezelőtt születtek meg az első ilyen galériák: a Várfok Galéria és a MissionArt Galéria, azután követték őket a többiek, miközben az aukciósházak hálózata is kialakult, s néhány – például a Mű-Terem, a Kieselbach Galéria – egyre gyakrabban szerepeltetett árverésein kortárs műveket. A vállalkozás nehézségét jelzi, hogy a galériák jó része időközben megszűnt, az aukciósházakban is hátérbe szorultak a kortárs alkotások, néhány év után hamvába holt a Budapest Art Expo, a kortárs művészeti vásár is.
Mi a titka az életben maradásnak? Erről talán Szalóky Károly, a Várfok Galéria tulajdonosa mondhatná a legtöbbet, hiszen ő nem egyszerűen egy galériát, de egész utcát álmodott meg a kortárs művészet számára a Várfok utcában. Sokáig ott állt galériája előtt a vállalkozás látványos jelképe, a sárga színű kis Citroen, jeles kortárs művészek képeivel a karosszérián. Ezt a típust ugyan „két lóerősnek” becézik Franciaországban, a galériást azonban láthatóan nagyobb energiák fűtik, mert két kiállítótermet is fenntart, amelyekben vezető művészek művei mellett fiatalok alkotásai is folyamatosan jelen vannak, s sikerült más galériásokat is a Várfok utcába csábítania.
Szalóky Károly egyike azoknak a nem nagyszámú galériásoknak, akik rendszeresen részt vesznek a kortárs művészet nemzetközi fórumain is. Évekig visszatérő vendég volt Párizsban a FIAC-on, az utóbbi években pedig a kölni kortárs művészeti vásár résztvevője. 2005 februárjában a két ismert alkotó, Nádler István és Szirtes János művei mellett három fiatal, Csurka Eszter, Győrffy László és Csiszér Zsuzsa munkáit állította ki a kölni vásárvárosban. Ezzel kapcsolatban az állami és a magánmecenatúra különös összefüggésére hívja föl a figyelmet, nevezetesen arra, hogy államilag kellene támogatni a galériák nemzetközi vásárokon való részvételét, ahogyan ezt a legtöbb nyugati országban teszik, hiszen a kultúra, ezen belül a művészet a legjobb országpropaganda – ha a műkereskedelem eléggé megerősödik. E támogatás azonban hiányzik, sőt az állam akadályokat állít: talán sehol a világon nem terheli olyan magas, huszonöt százalékos áfa a kortárs műalkotások eladását, mint nálunk. Ma még – véli – igazából csak néhány fanatikus ügye a kortárs galériák fejlesztése. Szalóky fanatikus: volt idő, amikor népművelői fizetéséből működtette a galériát, egy évig pedig abból a pénzből gazdálkodott, amelyet híres-hírhedt szabadalma, az egérfuttatás jogainak eladásából kapott.
Nemcsak a művek menedzseléséhez, eladásához, de létrehozásukhoz is fanatizmus kell persze. Fehér László Kossuth-díjas festőművész, aki évekig dolgozott Szalókyval, pályakezdőként rendszeresen zenészként – hétvégi, lakodalmas muzsikusként – kereste meg a kenyérre-, no meg a festékre- és a vásznakravalót. Vajon kitartásának köszönheti, hogy itthon élő művészként alighanem ő érte el a legnagyobb sikereket nemzetközi színtéren is a kilencvenes években? Vagy éppen annak, hogy Néray Katalin kurátor jó időben, a rendszerváltás időszakában mutatta be műveit a velencei biennálén? Akárhogyan van is, Fehér egyike azoknak a kortárs művészeknek, akik nemcsak a mű létrehozásában hisznek, hanem abban is, hogy közönséget is lehet teremteni a kortárs műnek. Vidéki kiállításokon való részvételre gyakran e meggyőződése miatt vállalkozik, de ezért adta fejét néhány évvel ezelőtt iskoláskorú gyermekek művészeti nevelésére is.
Hasonló elképzelések vezethették annak az alapítványnak a létrehozóját is, akinek kiállítótermében Fehér László legújabb kiállítását rendezi márciusban. Magyarországon a második világháború óta nem jött létre olyan nagyságrendű magánalapítvány a kortárs magyar művészet támogatására, mint amilyet Kovács Gábor bankár hozott létre, hogy „a magyar társadalom minél szélesebb rétegei számára megismertesse és megkedveltesse a kortárs művészetet és az ebbe a körbe sorolható alkotók munkáit”. A hárommilliárd forintos vagyonnal rendelkező Kovács Gábor Művészeti Alapítvány legutóbbi tárlata az Andrássy úti palotában, amelyben korábban a Fiatal Művészek Klubja működött, éppen az FMK nyolcvanas évekbeli tevékenységét idézte meg. A Fehér-kiállítás pedig olyan alkotót mutat be, aki már azokban az években jelentős művekkel hívta föl magára a figyelmet itthon és külföldön.
Az FMK a nyolcvanas években fontos hely volt a (fiatal) művészek számára, ha úgy tetszik, afféle pótszer, fájdalomdíj a széles nyilvánosság, az értő közönség hiányáért. Nos, az alapítvány éppen azt a célt vállalja, hogy segíti a mű és a közönség egymásra találását.
– A mai magyar művészetet és benne különösen a képzőművészetet az jellemzi, hogy minden összetevő létezik, a művészektől a kurátorokon át a kiállítóhelyekig, a közönségig, de mintha bújócskát, Komámasszony hol az olló?-t játszanának egymással, ritkán találnak egymásra – fogalmaz Kovács. – Nagyon kevés a közönségbarát kiállítás, aminek következtében a művészek nem kapnak megfelelő visszajelzést, a közönség pedig nem érti, nem vásárolja alkotásaikat. Az értékzavar mintha nem csökkenne, hanem éppenséggel nő, ebből következően pedig a magyar művészet nemzetközi szempontból is alulértékelt marad. Hihetetlen restancia van a művészekkel és a közönséggel szemben.
Az Andrássy úti palota nemcsak reprezentatív épület, de több mint hatszáz négyzetméteres kiállítótermével lehetőséget is ad nagyszabású, széles közönségrétegeket vonzó tárlatok megrendezésére. Nem egyszerűen kortárs képzőművészeti, hanem művészeti, kulturális centrum is lesz a tervek szerint. A kiállítások mellett rendeznek itt koncerteket, irodalmi esteket, hogy minél több embert hozzanak be az épületbe. Ezen a folyamaton keresztül szeretnék legitimálni a kortárs magyar művészetet, megmutatni, hogy e művészet „kicsi tortája” csak akkor lesz nagyobb, ha közönséget gyűjtünk köréje, nem pedig ha elzárjuk tőle azt. Ahogyan az alapító fogalmazott a Kogart (Kovács Gábor Kortárs Művészeti Alapítvány) nyitásakor készített interjúban: „Nem hiszem, hogy az alapítvány egy csapásra megváltoztatná a dolgokat, de talán felszabadító hatása lesz, ha a művészek megértik, nem taktikai szempontok szerint, hanem értékekre figyelve támogat. Azt sugallva: végre el kellene hinni a magyar kortárs művészeknek, hogy elsősorban önmagukat kell vállalniuk.”
Az Öreg álma
Péntek Orsolya
