A Szegedi Tudományegyetem pszichológiai tanszékének vezetője, Vajda Zsuzsanna pszichológus a tudományos háttér felvázolása után főképp azokra a világjelenségekre mutatott rá, amelyek nincsenek tekintettel a gyengék, az esendők védelmére, sőt, éppen ebből húznak gazdasági hasznot. Nemcsak arról van szó például, hogy az elektronikus média általánosságban és a felnőttek világában milyen befolyásoló tényezővé vált, de számolni kell azzal a szerepével is, amelyet éppen az sokszoroz meg, hogy ezek az eszközök bekerültek a privát környezetbe. Mondhatni az otthon, a nevelés részeivé váltak. Mégpedig úgy, hogy át tudnak nyúlni a szülők által helyesnek tartott mintákon, nevelési elveken. Világjelenség immár, hogy a médiumok az extremitásokra, torz képi világra és életmintára építő reklámok által tudatosan manipulálják és rombolják a gyermekek személyiségét.
Reklámcélokra használt korosztály
Az információk rendkívül gyors áramlásának következményeként ma nemcsak a felnőtt tud „túlságosan sokat” a világban zajló kegyetlen történésekről, feszítő ellentmondásokról. Egy békében, puha családi fészekben élő gyermeknek nem is kell ahhoz naponta órákat töltenie a képernyő előtt, hogy fogalma legyen arról, miként él korosztálya a világ másik részén. Elég ehhez néhány villanás a napi hírekből. Látja, hogy kis társai éheznek, menekülttáborokban élnek, vagy az afrikai törzsi háborúkban katonaként vetik be őket. De láthat békésebb felvételeket is, nyolc-tíz évesekről, amint ércet termelnek ki külszíni bányákból, ültetvényeken dolgoznak. A Föld országainak demográfiai sajátosságai már önmagukban ellentmondások forrásai. Az egyik póluson a túlnépesedés, országok, földrészek, ahol a gyermekmunka által a család puszta életben maradása a cél. Más tájékokon pedig, ahol megvannak az alapvető javak, sőt, bőségről, fogyasztói társadalomról beszélünk, gyerekhiány van. Tévedés persze azt hinni, hogy a mélynyomor csupán a harmadik világban létezik. Jelen van az a felhőkarcolók árnyékában, az Amerikai Egyesült Államokban is – utalt a torz viszonyokra az előadó, hozzátéve, hogy a gyermekszegénység felfedezéséhez nem is kell olyan messzire tekinteni.
Globális a kor, globális a gyermek is, egy időben rabszolga és jövő nélküli lény, túltáplált és koravén kedvenc, de mindkét formájában eszköz a világgazdaságot formáló felnőttek kezében. Ez a célszerűség a szülőknek a gyerekekről, a gyerekkorról alkotott felfogását is befolyásolja, hiszen televíziós hálózatok százai építik kereskedelmi műsorpolitikájukat arra, hogy a felnőtteknek szánt árucikkeket a gyerekekkel akarják eladatni. Egyre erősödő tendencia, ahogyan a rendkívül gyors és érzékekre ható reklámokban négy-öt éveseket vonultatnak fel. A divat- és modellvilágban pedig az a trend, hogy serdülőket vagy gyerekeket alkalmaznak fotózásra, filmezésre. A versenysport világa sem kivétel. A támogatást és a rendezvények bevételeit tekintve mindez elválaszthatatlan a reklámoktól és a médiától. Jó ideje megfigyelhető, hogy bizonyos sportágakban, ahol a hajlékonyság, a rendkívül gyors reakcióidő létfontosságú, a versenyzők életkora szintén lejjebb csúszik. Ez pedig azt is jelenti, hogy a serdülők az úgynevezett engedett teljesítményfokozó szereket (nem beszélve a többiről) már idejekorán elkezdhetik használni. Noha a „bájos kisgyerekre” írt forgatókönyvek mindig is a kasszasikert jelentették a szórakoztatóiparban, de a kisgyerekek reklámcélú felhasználása és a 10-11 éves gyereklányok „nővé varázsolása” nem volt tömegméretű – fűzöm tovább Vajda Zsuzsanna gondolatait, aki egy másik kirívó jelenségről beszél. Nem ő az egyetlen, aki kifejezetten rombolónak tartja bulvárújságokban szereplő hiányos öltözetű, szexis pózban tetszelgő gyereklányok felvonultatását, akik a sajtótermékek példányszámának növelésére szolgálnak csupán. De azok a divatirányzatok sem ártalmatlanok, amelyek kicsi leánykákat például felnőtt nőknek öltöztetnek, sminkelnek. A pszichológusnő úgy véli, abban, hogy szinte szexuálisan kihívó tárgyakként mutatják őket, jelentős szerepe lehet a pedofília elterjedésében, amit egyébként a társadalom elítél, a törvény pedig büntet.
A gyermek persze nemcsak bizonyos üzleti érdekek közvetítője és népszerűsítője a televíziókban, hanem a jelen és a jövő hűséges és szorgalmas márkafogyasztója.
A reklámokon felnőtt generációk agyába jelzések, klipek, színek, betűk vésődnek be, a villámgyors effektusokkal, ordító zenével, artikulálatlan hangokkal együtt. A kiskamasznak még nincs is önálló jövedelme, annál inkább a profittermelést pörgető irányba terelhetők álmai, vágyai. Ő veteti majd meg szüleivel a méregdrága sporttermékeket, játékokat, amelyek előállításában a Föld másik részén nyomorgó társuk filléres munkája is benne van.
Elmosódó határvonal
Ennek a szocializációs és fogyasztási „modellnek” lesz a következménye az is, hogy a gyermek- és a felnőttkor közötti határvonalak kezdenek összemosódni, közelíteni egymáshoz. Mindehhez járulnak azok a fizikai jegyek, például a korábban kezdődő serdülőkor, a testmagasság növekedése, amelyek a korábbi évtizedektől valóban eltérő biológiai, mentális, értelmi megközelítést kívánnának meg a felnőtt társadalomtól. Mondhatnánk: nagyobb odafigyelést, érzékenységet, türelmet, hiszen a külső fizikai jegyek még korántsem jelentik azt, hogy a tizenévesek készen állnak a felnőtt életre. Mondják és vallják mindezt azok a szülők és pszichológusok, tanárok, gyermekgondozási szakemberek, akik felelősséget éreznek sorsukért. Csakhogy mindennek a tudatos megéléséhez, hogy a szülő maga is megértse gyermeke problémáit, testi-lelki fejlődéséből fakadó gondjait, változó hangulatát, kérdéseit, nem tárgyakra, hanem időre, árnyalt gondolkodásra, empátiára lenne szüksége. Ám a felnőtt maga is présben van, még az átlagos életszínvonal megtartásáért is többszörös munkaidővel fizet. Így a hiány helyét észrevétlenül elfoglalják a külső minták, amelyben különös erőfeszítés nélkül érhetők el a vágyott dolgok. S mert a család, az iskola elvárásaihoz igazodni erőfeszítést jelent, óhatatlanul megsokszorozódnak a gyerekek és felnőttek közötti ütközések.
Látszólag a humanitást és a szabadságjogokat tűzik zászlajukra azok az irányzatok, amelyek voltaképpen leszoktatnak az önálló gondolkodásról, nem adnak lehetőséget a személyiség kifejlődésére, a haladást összemossák a fejlődéssel, az éretlenséget, felelőtlenséget az önállósággal. A felnőtté válás siettetésével csupán az ember lényege vész el, viszont „előállítják” a labilis, könnyen irányítható, tömegtermelésre és fogyasztásra alkalmas jövendőbeli felnőttet. Házunk táján szemlélődve nem is kell hozzá más, csak az oktatáspolitika, amely vitatja a szülő illetékességét gyermeke ügyeiben, az iskolák hagyományos erkölcsi nevelő és óvó szerepét pedig állandó, ésszerűtlen változtatásokkal gyengíti. A pedagógust negligálja, s a gyermeki szabadságjogokat úgy értelmezi, hogy a diák minősíti oktatóját. A nehezebb anyagi körülmények között lévő iskolák, óvodák helyzetét pedig „üzleteléssel” könnyítené, megengedvén az intézményeken belüli reklámtevékenységet.
A gyermekkor halála?
Ezek után már azon sem kell csodálkoznunk, ha terjed az a pszichológiai irányzat, amely a korai felnőtté válást korunk természetes jelenségének tekinti, s kifejezetten a „gyermekkor haláláról” beszél. Nézeteik szerint azt is a gyerekek ítélőképességére kell bízni, hogy például mit is kezdenek a médiával. Ám gondolkozzunk tovább: ha nincs gyermekkor, akkor nincs védettség sem, és akkor számos, eddigi társadalmi, jogi, morális norma veszti el értelmét. Többek között az is, hogy mit kezdünk azokkal a gyermekvédelmi törvényekkel, amelyek bűncselekmények elkövetésekor (s a gyermekbűnözésre mai világunkban jócskán akad példa) más jogi eljárást, mércét, büntethetőséget alkalmaznak, mint a felnőtteknél. (Semmi baj, eljuthatunk így Európából akár a szomáliai mintáig, ahol a törzsi harcok gyerekkatonáit a börtönökben együtt tartják fogva a felnőttekkel, s a bírói ítélkezés sem tesz különbséget közöttük. Az UNICEF-nek csak nagy erőfeszítéssel sikerült ezen enyhítenie.)
A XX. század utolsó évtizedeiben a fejlett gazdaságú országokban is tömegesen jelentkeztek azok a fizikai és lelki tünetek, amelyek arra utalnak, hogy a gyerekeket idejekorán kedvezőtlen hatások érik. A kóros elhízások előzménye a reklámok mintájára alakított étkezés, az édességek habzsolása, a többórás passzív ülés a képernyők előtt. A növekvő nagyothallás sok esetben annak köszönhető, hogy valamilyen zajnak mindig „lennie kell” a háttérben, egészen kicsi kortól kezdve. Ezért aztán a kellemes csendességet, a finomabb hangzásokat meg sem ismerik. Aggasztó méreteket öltöttek azok a pszichológiai zavarok, amelyeket gyógyszeres kezeléssel próbálnak kiegyensúlyozni. (Az úgynevezett túlmozgásos vagy éppen nehezen kezelhető gyerekeknek szánt gyógyszerek termelésében és propagálásában hatalmas a verseny a nagy konszernek között. E szerek egyike ráadásul drognak minősül, de ez a könnyebb és profittermelőbb út, mint a hagyományos nevelési, pszichológiai módszerek alkalmazása. Itt is milliós nagyságrendekről és profitról van szó.)
Ezek után lehet-e csodálkozni azon, ha a jólétben élő, középosztálybeli fiatal férfiak és nők nem nagyon akarnak szülővé válni? Aggályaik között egyre nagyobb teret kap a félelem, hogy a gyerekkel csak a gond, a vita költözik a házba… És ismét visszatérhetünk az írott sajtó és a televíziók tudatformáló szerepéhez. Megfigyelhető újabban, hogy a várandós állapotot, a családi életet, a gyereknevelést csupán az aggodalom, a veszélyek, a bajok, a kriminalitás, a betegségek szemszögéből közelítik meg. Mintha az öröm, a felelősség, az adni tudás jó érzése a gyermekkorral együtt eltűnt volna.
origo.hu
VV Zsolt betámadta Karácsonyt a Pride miatt – videó
