Emigráció

Édes egy Jezovicsom, régi cimborám, kitől immár ötven éve elváltam a magyar országhatáron, hogy a borzalmas és meggyötört ’56-os nemzetből kiszakítsam magamat, s magánmagyarként éljem le boldogító életemet – nem sikerült. Megvagyok, gyönyörű a táj, a kert, a ház, a bensőségesség, melyet Frankfurt eppsteini kerthatárában megélek – legyen nekem könnyű a föld. Egyik része nem sikerült.
A fontosabbik része. Tudod, mily szorgalommal tanultam meg az angol nyelvet még ötvenhatban-ötvenhétben, nyári pincérként és elszánt egyetemistaként – életben maradni, családot alapítani, boldog lenni, valamelyest érvényesülni, s mindebből sok minden, csaknem minden megvalósult. Járkálok a közeli erdőben, szívemben béke, keresztény ember vagyok magam békességére, s talán segítettem is egy-két emberünkön, házam kölcsöne lejárt – ura vagyok magamnak. Fütyörészek olykor – kedves-hű-jó feleségem áldozatosan az oldalamon, s nagy írónk, Ottlik Géza bölcs könyvcíme szerint: „Minden megvan” – nahát akkor?
Kedves-régi Magyarországom ügyes körkapcsolásos március idusát mutatott otthonról, a világból, Ausztráliából, Amerikából, Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről s mindenünnen, ahol magyarok élnek, s kicsit ünneplik a szabadságharcot. Szép volt. Fölemelő, megható, újabb generációk – idekinn – ropták kicsit a magyarosokat, énekelték – kicsit – a régi kossuthosokat, koszorúztak, főt hajtottak, ábrándoztak, fogadkoztak, emlékeztek, odatartoztak, ami kell. Az új nemzedékek sem feledték a hont. A petőfis, széchenyis drága hont, a fölülmúlhatatlant.
Barátocskám, jó volt idekinn is magyarnak lenni. Veletek-velünk, magunkkal s odahaza. Elsöpörte a gyaur december ötödiki népszavazás rossz emlékét a fölemelkedő nemzet. (Németh László szép ötvenhatos címével élve. Látod, mindenre emlékezünk.) Sokszor, ha otthon vagyok veletek, régi fiúkkal, hamar rájövök, sokkal jobban megőriztünk nem egy emléket, szent szöveget, mint ti, s ha még beleszámítjuk, hogy az erős, népfönntartó vicceket ma is úgy tudjuk idézni, mint negyven éve, igazán mondhatjuk, otthon vagyunk veletek.
Csak a föld nincs velünk. A népszag. Az otthoni lélek-tőzsdeárfolyam. A helyi, tetszik érteni, helyi történelem. A mindennapok naponta megátkozható és megátkozandó gondja, a mindennapos hazaszorongások, hazaárulások nyomorú mérge, a mindennapos öncsalások és kényszerű kibírások immunerőssége, a… na, szóval az otthon Tompa–Arany–Czuczor–Vajda–Ady által megénekelt elveszíthetetlensége. Büszkén mutogatjuk unokáink magyaros itteni bizonyítványait: „magyarból – jeles”. Itt külön tantárgy, hogy el ne feledjék. A magyar történelem – jeles. Külön meg kell tanulniok a mindenkori magyar történelmet, ahogy Szomáliáét vagy Madagaszkárét. Az USA-ét.
Félreértés ne essék, se nem tudjuk visszacsinálni az elmenekült időt – tán nem is akarnók, látod, mily finomkodó tudok lenni a múlt s régi magyartanárunk távolából, Lojzi, alias Kovács Alajos, nagyszerű mentorunk belénk ojtotta az irodalom szeretetét, ahogy ilyenkor mondani illik; se nem akarnónk hazatelepülni szabadságharcos fölbuzdulásunkban, csak annyit jegyeznék meg: tudom, te is háborogsz. Őrjöngsz? Na ja. Milyen a kormány, az adminisztráció, a visszamaradt kommunista hatalom, tudom. Kibírhatatlan. Igazad van. Sőt. Ideki is érezzük, már csak a német álbűntudaton keresztül, mely alatt lappang az elvetélt tűz. De.
Igen, de… Ha azt az érzést meg akarod őrizni, hogy otthon vagy, fogcsikorgatva is ki kell bírnod. Miért?
Nem is tudom pontosan megértetni veled. Múltkor kezembe akadt padlásrámolásom közepette egy vers, amit, azt hiszem, valami erdélyi manusz írhatott, de most azt gondolom, hosszas magyarázkodás helyett elküldöm neked. Hogy tudd meg, mi az emigráció – fonákja. Vigyázz magadra, ölellek, régi szeretettel: Dzsozi.
A vers pedig imígy szól:

Hiába gyalázod hiába cibálod
ezt a földig lerongyolódott országot
hiába rángatod térkép-szemfödelét
mint a virág kivirít alóla a nép

Téphetsz és rongyolhatsz belőle darabot
alatta gubbaszkodnak a nyűtt magyarok
az egyik subában a másik ruhában
a harmadikuk megreped a bújában

Leköpheted akár mint utolsó barmot
titokban magadat is magyarnak tartod
aki meggebedve belebetegedve
maga kapaszkodik korbácsos kezedbe

Össze-vissza nemzet uralkodó senkik
haragütött elmék a magyart jelentik
az elboruló nagy magán pillanatban
a keresztfájukon magukra szakadtan

Böhöm indulattal ordítanak is bár
tudják hogy a semmit markolja a kincstár
nyögésre éhezés partjára kiállva
uralkodik csak a magyarok királya

A pénz játékához sohase értettél
identitásoddal sose kereskedtél
királynét megölni magyar ember nem fél
mégis a hatalomtól elestvéledtél

Hiába gyalázod porig az apádat
aki bensejében örökösen lázadt
belefulladt veled együtt a mocsárra
ezer éve fölfeszülő délibábra

Hiába vakítod ki az anyád szemét
következő akasztófa alá te mégy
átkozhatod ördög-hazádat felette
itt dögölsz s üdvözülsz – nincs másik helyette!

Legyen a címe: Hiába?