Ha a költő jobbra tér

Finisébe érkezett a József Attila-centenárium, sokasodnak a visszatekintések. Ahány emlékezés, annyiféle. Jól is van ez így: aki közkincse egy nemzeti kultúrának, egyben szabad szellemi préda is. Így volt ez a kritikai szabadosság már a költő életében is – igaz, nem is tellett túl sok öröme a kéretlen kommentátorokban. Németh László értetlen kritikája a Nyugatban közhelyszámba megy – de támadták poétánkat balról, saját vonalas elvtársai irányából is. A kedvencem ezek közül Garai János versben megfogalmazott bolsevik bírálata – szerzőjének nevét, ha nem éppen József Attilát szapulja annak idején, mára a megérdemelt feledés jótékony pora lepné.
Garai a Mondd, mit érlel… című ismert költemény parafrázisára tesz gyarló kísérletet, meg sem közelítve az eredeti nívót, ám a sokatmondó Ha a költő jobbra tér címet biggyesztve zöngeménye fölébe. Az ilyesmi olvastán óhatatlanul bizseregni kezd az ember háta meg a tenyere. Az opus keletkezési dátuma 1934 – azaz József Attila még harmincéves sincs, s máris jobboldali elhajlással vádolják. Nem mindennapi fegyvertény! Az ajánlás: „József Attilának küldöm azok nevében, akik itt maradtunk.” Itt, azaz – gondolom – a hithű baloldalon. „Mondd, mit érlel annak sorsa, / akivel egyszer megesett, / egy verse homlokára írta: „Tőke s fasizmus jegyesek”, / hatalmat, húst a dolgozóknak / követel s vasban osztályharcot, / strófákra boncolja Engelst / és rímekbe foglalja Marxot…” Ez tehát az idilli állapot, a helyes politikai kiindulópont. A vasba öltözött osztályharc nyilván enyhe költői túlzás, Engels strófásítása és Marx megrímelése ugyancsak, de kicsire ne adjunk. A szociális érzéket viszont már akkor is lezseren azonosították az antifasizmussal, pedig Molotov és Ribbentrop tollaiba még le sem gyártották a tintát.
„Mondd, mit érlel ennek sorsa, / ha balról egy nap jobbra tér, / mert rájött arra, hogy a készpénz / az osztályharcnál többet ér / s harcolni szép, de élni jó / (józan előtt ez nem vitás) / és felbecsülhetetlenebb / mindennél a – legalitás?” Itt ugrik a majom a vízbe! Egy költő – ha kommunista – maradjon illegalitásban. De ha mégis arra a következtetésre jutna, hogy a készpénz és az osztályharc közötti hierarchia nem kőbe vésett reláció, legalább gazdagabbak lettünk egy életbölcselettel. Vajon igaz az ellenkezője is: harcolni jó, de élni szép? Kérdés, persze, miféle harcos az, aki harmadnapja nem ehet (se sokat, se keveset)? De már jön is az elburzsoásodás főbűne: „Mondd, mit érlel annak sorsa, / ki Kosztolányért (sic!) lelkesül, / habár a tőkét döntögette / pár év előtt még jelesül, / ki előtt már csak líra számít, / fanyargós nyáltól duzzadó, / ha vers – így szól – hát hadd legyen szép, / s ne forrongásra izgató?” Hát mi tagadás, Désiré meg a világforradalom, az két különböző dolog. A tőke és a líra szembeállítását meg csak az olaszok tudták elkerülni. Azt most ne firtassuk, milyen lehet a fanyargós nyál – a forrongásra izgatás viszont némely mai médiamunkás mentalitásával azonosítható.
Elhajlónknak már az elvtárs megszólítás sem jár ki: „Dalolj, dalolj, Attila szaktárs, / Hálóról, Fákról bús danát. / Hűvös halomba gyűjtsd a pengőt / s fényesre nyald a burzsoát!” S vajon van mód még megtérésre a tékozló bűnösnek? Nem, nincsen: a korabeli kanonizáló nem ismer könyörületet. „Rossz perceidben hiába írnál / elvtárssal spékelt, dühös sorokat: / egy osztályharcos pöcegödörben / megannyi versed elrohad.” És így is lett. Ott rohad megannyi vers az osztályharcos pöcegödörben. „József Attilának azok nevében, akik itt maradtak.” Lám, így jár a költő, ha jobbra tér…