A Március 15-e Emlékérem létrehozása azokra a baráti együttlétekre vezethető vissza, amelyeket Hoppál Mihály és felesége, Haider Edit néprajzkutatók szerveztek meg március 15. alkalmából, hogy méltó módon emlékezzenek meg a magyarság legnagyobb ünnepéről. Ezek az összejövetelek pedig, ahogyan a negyed évszázadra visszatekintő Hoppál Mihály kutatói tapasztalatait is felelevenítve fogalmaz, összekapcsolhatók azzal az ősi emberi vággyal, hogy az élet periodikusan ismétlődő eseményeit, ünnepeit közösen kell ünnepelni – evéssel, ivással is emlékezetessé téve az alkalmat. Communiónak nevezik latinul az ilyen jeles összejöveteleket, amelyek a közösséget, a communitast kialakítják.
– A néprajzkutató számára – mondja Hoppál, aki kutatói pályáját 1967-ben kezdte az Ortutay Gyula vezette Néprajzi Kutatóintézetben, amelynek igazgatójává két évvel ezelőtt választották meg – különösen fontos a tradíció, a természet, az élet törvényeit tiszteletben tartó közösség élete, a törvények tiszteletben tartásával megvalósuló szabadság.
Annak a generációnak az indulásakor, amelyhez ő is tartozik, az ötvenes–hatvanas években különösen fájó volt e szabadság hiánya. Amit nyilvánosan tiltott a hatalom, azt a kis csoportok, baráti társaságok továbbra is gyakorolták. Március 15. megünneplése nyilvánosan még a hetvenes években is szinte elképzelhetetlen volt, de a nyolcvanas években is csak úgy vált lehetségessé, hogy a hivatalos szervek igyekeztek kisajátítani az ünnepet, összekapcsolva azt március 21. megünneplésével. Márpedig ez a nap éppen úgy nem volt a magyarság ünnepe, ahogyan nem volt a miénk április 4. vagy november 7. sem.
A legnagyobb nemzeti ünnephez kötődő baráti összejövetelek helyszíne mindig is Hoppál Mihályék Szabó Ilonka utcai otthona volt, a tágas tér lehetővé tette nagyobb vendégkör fogadását is. Az ezredfordulóról visszatekintve mintha a mai polgári körök előzményét is jelentenék a huszonöt–harminc évvel ezelőtt történtek. A történelem nagy fordulatát persze aligha lehetett még akkoriban sejteni. Az összejövetelek a polgári Magyarország eszméjét képviselték, a miliő pedig sugallta, hogy a borozgatással, beszélgetéssel való ünnepléshez még járulnia kell valaminek, ami – ahogyan azt Haider Edit először kimondta – megszenteli a napot. Így született meg a díj megalapításának gondolata, s alakították meg azt a bizottságot, amely odaítéli az elismerést. Közösen fogalmazták meg az alapító okiratot: „Alulírottak az 1981-es esztendőben megalapítjuk a Március 15-e Emlékérmet azzal a céllal, hogy minden évben ezen a napon a magyar hazának tett szolgálataiért azt valakinek odaítéljük. A kitüntetést nagy jelentőségű munkáért (vagy műért) és nem érdemekért adjuk…”
Hét aláírás került az alapító okirat alá: Jankovics Marcell filmrendező, Hoppál Mihály néprajzkutató, Péterfy László szobrászművész, Szakály Ferenc történész, Kelemen András pszichiáter, Csete György építész és Kovács István költő neve; egy évvel később csatlakozott az „alapító atyákhoz” Szemadám György festőművész. Az elismerés latin nyelvű szövegét Szakály Ferenc fogalmazta meg, Molnár Imre bőrművész írta az általa készített, finoman kidolgozott pergamenre. Az oklevélen lévő pecsét az első független magyar kormány pecsétjének másolata. Az oklevelet kísérő érmet Péterfy László szobrászművész készítette, az egyik oldalán az évszám, a másik oldalán stilizált tulipán – az ég felé tárulkozás, a szellem felé való kinyílás szimbóluma – látható.
Az elismerésről szóló döntést kezdetben a Pilvax kávéházban hozták meg, azután, amikor a hely szelleme teljesen idegenné vált március 15-től, a bizottság valamely tagjának lakásán gyűltek össze (először október 23. körül) előzetes megbeszélésre, hogy a végleges döntést március 15. előtt egy hónappal hozzák meg. Az első időszakban az előző évi díjazottat is bevonták a döntésbe, amikor azonban a megnövekedett létszám miatt kezdett parttalanná válni a vita a díjazásról, viszszatértek a korábbi rendszerhez, az induláshoz képest ugyan bővített, de korlátozott létszámú bizottsághoz.
Az első döntéseket nem kísérték különösebb viták, szinte véleménykülönbség nélkül egyeztek meg abban, hogy az első díjazott Katona Tamás történész legyen, mégpedig azért, mert a Bibliotheca Historica és a Pro Memoria című sorozatok szerkesztésével hiánypótló munkát végzett a magyar művelődéstörténet forrásainak kiadásában. A következő évben éppen az ő javaslata alapján kapta meg az elismerést Somogyi Győző az 1848–49-es hadsereg fegyverzetét, egyenruháit bemutató rajzaiért, történelmi tárgyú festészetéért. A harmadik évben a magyar nép történeti emlékezetét fenntartó filmjeiért Sára Sándor, valamint a magyar építészet megújításáért – Csete György javaslatára – Makovecz Imre kapta a díjat, s őt szintén meghívták a bizottságba.
Kallós Zoltán következett 1984-ben az élő erdélyi és moldvai magyar népballadák összegyűjtéséért. A Ceausescu-éra legsötétebb évei voltak ezek, a népzenekutató örült ugyan a kitüntetésnek, de átvenni nem merte (noha még a magyar külügyminisztériumban is biztatták, hogy nyugodtan fogadja el), így a baráti összejövetel helyett egy óbudai lakótelepi lakás konyhájában adták át neki az érmet és az oklevelet. A népzenei hagyományok ápolásáért két év múlva, 1986-ban kapta meg az elismerést Sebestyén Márta, illetve a Muzsikás együttes – akkor úgy tűnt, hivatalos kitüntetésben sokáig nem részesülnek munkájukért. A sors elégtétele, egyben a bizottsági döntés megerősítése, hogy nem így alakult.
Ám jó néhány esetben ma már különbözőképpen ítélik meg a gesztus jogosságát a bizottság tagjai. Tény, hogy Beke Pál éppen olyan jelentős munkát végzett akkoriban a közösségteremtés új formáinak kialakításában, mint Czeizel Endre az egészségügyi felvilágosításban, Glatz Ferenc a korszerű történelmi látásmód kialakításában a História folyóirat megteremtésével, a Gulyás testvérek (Gyula és János) hiteles valóságfeltáró dokumentumfilmjeikkel vagy Ráday Mihály azzal, hogy városvédő Pallasz Athéné hűséges kísérőjévé szegődött. Vargha János és a Duna Kör akkor kapta az elismerést, amikor tízezrek vonultak utcára tüntetni a vízi erőmű ellen, Tőkés László és Chrudinák Alajos néhány hónappal a romániai forradalom kitörése után.
A rendszerváltozás utáni első magyar kormányban a bizottság két tagja – Katona Tamás és Kelemen András – is államtitkárként kapott helyet. Akkoriban, mondja Hoppál Mihály, komolyan felvetődött a társaság tagjaiban, hogy nem kellene-e abbahagyni a díjazást, annál is inkább, mivel a bizottság más tagjainak is megszaporodtak az elfoglaltságai, ritkultak az összejövetelek. Utólag visszanézve úgy tűnik, nagy hiba lett volna akkor befejezni a munkát, hiszen legalább olyan rangos a Március 15-e Emlékérem díjazottjainak listája a kilencvenes években, mint volt egy évtizeddel korábban.
Fodó Sándor a kárpátaljai magyarság történelmi tudatának és irodalmi kultúrájának megőrzéséért, Duray Miklós a felvidéki magyarságért végzett megalkuvás nélküli munkájáért kapta meg a díjat, Kozma Imre általában a rászorulók és elesettek segítéséért. Hermann Róbert az 1848–49-es szabadságharc igaz történetének rekonstruálásával szerzett érdemeket, Bíró István az új közösségi formák megteremtésével, Molnár Tamás a konzervatív politológia és filozófia terén kifejtett munkásságával. Erdélyi Zsuzsanna a magyar népi vallásosság értékeit tárta, tárja föl, Kunkovács László fotókon örökíti meg a népélet eltűnő emlékeit. Czakó Gábor irodalmi munkáit éppen úgy értékelte a bizottság, mint Gelu Pateanu fordításait, a magyar és a román nép közelítéséért tett szolgálatait. Díjat kapott festői munkásságáért Halmy Miklós, a magyarság érdekében létrehozott szobrászi életművéért Melocco Miklós.
Az öt évvel ezelőtti díjat az emlékérem huszadik jubileumán az egyik alapító, Szakály Ferenc posztumusz kapta életművéért, de nyilván a bizottságban végzett munkájáért is. Az ő elvesztése azért is fájó a bizottság tagjainak, mert higgadt, pontos, logikus és alapos érvelésével ő volt az, aki mindig egyensúlyt tudott teremteni a kényes helyzetekben, biztosítani, hogy a politika ne befolyásolja a döntéseket. A politika egyébként legfeljebb olyan módon játszott szerepet a döntésekben, hogy az alapítók a kezdetektől fogva arra törekedtek: olyan teljesítményeket vagy törekvéseket is díjazzanak, amelyek nem kapnak hivatalos elismerést a hatalomtól. Vagy azért, mert nem egyezik a megítélésük a hivatalos kultúrpolitika értékrendjével, vagy azért, mert bár az eredmény nagyon is jelentős, nem olyan látványos, hogy arra a hazai társadalomban szélesebb körben is fölfigyeljenek.
Ezért van az, hogy korábban is, később is akadnak olyan nevek a díjazottak között, amelyek szakmai körökön kívül kevésbé köztudomásúak. Megismertetésükhöz éppenséggel a díj is hozzájárulhat, s ez igen fontos, hiszen az ezredforduló után is a magyar kultúra ma is aktív, egyes területeken pótolhatatlan munkát végző megújítói részesültek az elismerésben: Méry Gábor a felvidéki magyar irodalmi kultúra megtartásáért, az Ausztráliából érkezett Anthony Gall Kós Károly életművének elmélyült tanulmányozásáért, könyvéért, Kassai Lajos a lovasíjászat újjáélesztéséért, Berecz András a régi magyar ének- és mesemondó hagyomány újjáteremtéséért, Mezey Katalin és Oláh János írói, folyóirat-szerkesztői, könyvkiadói munkásságukért.
Így érkeztünk el a jelenhez, 2005 márciusához, amikor huszonötödik alkalommal adják át a Március 15-e Emlékérmet Hoppál Mihályék Szabó Ilonka utcai lakásában, ahol talán ezúttal a négy nagy szoba is kicsinek bizonyul a jelenlévők befogadására. A jubileumi alkalommal nem más kapja ugyanis az elismerést, mint Szörényi Levente, akire már huszonöt évvel ezelőtt is többen szavaztak. Az akkori mű, az István, a király hatása azóta sem csökkent, generációk számára adott élményt, ismereteket, példázatot a magyar történelemről, hazaszeretetről. Ahogyan Hoppál Mihály összefoglalja a díj odaítélésekor elhangzott érveket: Magyarországon is, a tengerentúl is rendkívüli szerepe volt a műnek a nemzeti öntudat ébresztésében, ébrentartásában. Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a mű csíksomlyói előadása több százezer fős – egyes adatok szerint félmilliós – közösséget volt képes összekovácsolni.
– Ez a néhány óra, ez a katartikus élmény megmutatta, hogy vannak közös ügyeink és vannak közös ünnepeink – summázza mondandóját Hoppál Mihály –, hogy képesek vagyunk valódi közösséget alkotni. És éppen ebben van a lényeg, ez mozgatja ma is a Március 15-e Emlékérem létrehozóit, adományozóit: a közösségteremtés, a közös ünneplés szándéka. Olyan baráti társaságokat kell létrehoznunk – vallja –, ahol azt az értékrendet és kulturális miliőt, amelyet magunkkal hoztunk, és továbbadásra alkalmasnak tartunk, megmutathatjuk gyerekeinknek, a következő nemzedékeknek.
Magyarországnak igaza van: Ukrajna nem csatlakozhat az EU-hoz
