Kell egy kocsma

Néhány éve nyílt a közelben egy kocsma. Megelőzően cukrászda volt, de abból valószínűleg nem tudott megélni a tulajdonos, így aztán csaplárosnénak adta a fejét. Stefi söröző lett az üzemegység neve – ez itt a reklám helye –, merthogy Stefánia adja át a pulton a védőitalokat. Ez eddig magánügynek tűnne, a dologból úgy lesz közérdeklődésre is számot tartó esemény, hogy a helyiség afféle polgári körré, szellemi központtá lett nem sokkal megnyitása után. Történelmi, irodalmi és földrajzi viták zajlanak itt nap mint nap, hogy akkor most honnét indult el Kolumbusz Kristóf Amerikát felfedezni, hányadik szélességi fokon lakunk, és ki írta Madách: Az ember tragédiáját.
Sorskérdések ezek, amiket az ember általában a sörözőkben szokott rendezni. A feleségek nem felhőtlenül boldogok a kocsmalátogatás kapcsán, de ez legyen az ő problémájuk – nekünk megvan a magunké. De nem is ez itt a lényeg, hanem az üzemegység hangulata. A kisugárzás. A jelenlévő egyéniségek mondanivalója. Merthogy a történelmet nem a parlamentben formálják, hanem idelent, a nyers, lüktető világban.
Egyszer például majdnem ölre ment két szomszéd, hogy akkor most Elba szigetén adta-e vissza lelkét a Teremtőnek Bonaparte Napóleon, avagy Szent Ilonán. (Alig tudtam rendet tenni közöttük.) Meg arról is ment késhegyig zajló vita: jó palóc volt-e Mikszáth Kálmán, vagy csak tót atyafi, és tényleg nála volt-e Szent Péter esernyője…
Kell egy hely, ahol megbeszélhetjük az irodalmi, történelmi, földrajzi vitákat. Mert nem az amerikai zsarufilmeket kell majmolni, nem a szexshow-kat. Helyette itt van Stefi, meg mi magunk.