Laza popüzenetek a Kádár-korból

A szombati Megasztár, illetve az MTV-n vasárnap élőben sugárzott eurovíziós dalfesztivál magyar döntőjének résztvevői gyökeresen különböző aspektusból ragadták meg a retro fogalmát. A megasztárosok hetvenes-nyolcvanas évekbeli LGT-dalokat énekeltek, nagy, örömteli egyetértést csiholva ki zsűriből, közönségből. Ha eddig nem fogtuk föl, hogy a világ egyik legjobb rockzenekara a magyar zenetörténetet gazdagítja, hát most a világsztárok dalaival való összevetésben, s az össznépi boldog összeborulásban világossá vált, hogy nincs okunk, jogunk róluk, magunkról kevesebbet képzelni.
Míg a kereskedelmi tévé a Kádár-korszak pop-rock zenéjének igényes művészi, zenei, intellektuális színvonalát idézte meg, addig az MTV inkább arra hajtott, hogy szervezés szempontjából élesszen fel egy estére egy amolyan igazi átkosbeli területi Ki mit tud? -félét, amelyben az egyik előadó hatalmasat tanyázik a színpadon, a másik sírva keresi a hangját, a harmadiknak be sincs kapcsolva a mikrofonja. A műsorvezető kifelé menet a színpadról összeütközik a beözönlő énekesekkel, egy reflektor egyenest belevilágít a kamerába, az sms-szavazók színes tévét nyerhetnek, kár hogy nem Sokol-rádiót. Ebben a műfajban, meglehet, sürgősen letöltendő, elmentendő kultuszprodukció született. Talán a magyar televízió első élő közvetítésével, az utóbb szilveszteri kabaréban is kikacagott Szürettel vethető egybe.
Az intervíziós dalfesztivál, melyet egykor végtelenül nyálas és bugyuta dalával gond nélkül megnyert a Brotherhood of Men elnevezésű ABBA-koppintás zenekar, néhány éve pedig egy nyivákoló izraeli transzvesztita, nem tartozik a legszínvonalasabb nemzetközi dalversenyek közé. Mi magyarok hét éve nem is indultunk rajta. Charlie még utoljára, 1998-ban szerény négy pontot kapott a nemzetközi grémiumtól, 1994-ben pedig az azóta a Hit Gyülekezetéhez igazolt Bayer Friderika a döntőben a negyedik helyen végzett.
Most imázsépítés okán kísérletezünk újra a részvétellel, mivel a dalok elhangzása közben a középdöntőn és a döntőn – ezúttal Kijevből – kisfilmet sugároznak majd, mely Magyarországot mutatja be az európai nagyérdeműnek. Tehát függetlenül a nem túl magasra tartott léctől, ha már elszántuk magunkat, lenne okunk, hogy a dalok és a hazai rendezvény színvonala tekintetében megadjuk a módját. Ehhez képest tizenkét rettenetes, Lagzi Lajcsi mulatósainak viszonylatában is harmatos, lepróbált vacakokkal kell szembesülnünk a Luxor-show-k hipergiccses ízlésvilágából koppintott színpadon. A tizenkettőből a négy legismertebb előadó: a Chrystal, a Nox, Judy, Baby Gaby és Lala produkciója jut nézői sms-ek alapján a döntőbe. Végül az esetlegesnek tűnő szempontok alapján öszszeterelt zsűri: az unatkozó és hallgatag Verebes István, valamint veje, az elvarázsolt, itt sem vagyok Pindroch Csaba, a csipogó Acél Réka, a jó szándékú értékeléssel egymaga kísérletező Jeszenszky Zsolt és a szorgosan matekozó Benkő László a kétségkívül legösszepróbáltabb és egyben a legprovinciálisabb, Flatley-féle, az eurovíziós dalfesztiválon az elmúlt években már csontig rágott ír toporgóst táncoló Noxot delegálta Kijevbe. Mertünk hát ismét kicsik lenni, pedig az ember azt hinné, a Megasztár farvizén mindez a magyar könnyűzenében már nem is olyan egyszerű.
(Eurovíziós dalverseny – Magyar döntő, MTV – március 13.)