A Thália Színház színpadára szűkített stúdiótér ad otthont az Euripidész-drámának. A szépszámú szereplőgárda majdhogynem súrolja az első sorban ülő nézőket, amikor vehemensen föl-alá rohangál. A két oldalt sötét vászon-, illetve tükörfényű fallal lezárt, üres játéktéren, az egymással szembe ültetett nézősorok között megkergült varjúseregként lepi el a színpadot a bakkhánsnők csapata. Tébolyult táncot lejtenek, öszszesereglenek és szétrajzanak, kimódolt koreográfiát követnek (Vava Stefanescu m. v.), fehér lepleikben „röpdösve”, őrjöngve illusztrálják, jaj, de vad ösztönök is űzik őket; a téboly, amit Dionüszosz isten bocsátott a thébai nőkre. Szüntelen mozgásban vannak, csapatuk különféle alakzatokra bomlik szét a színen, mintha ritmikus sportgimnasztikát gyakorolnának. A néző előbb-utóbb belefárad. Ráadásul a vendégrendező Paul Zinder megsokszorozza a jajveszékelő anya szerepét, rajta kívül még négy Agaué őrjöng magasra emelve Pentheusz király fejét. Az anyát a haragvó Dionüszosz fordította fia ellen, akit nem ismer föl és megöl. A thébai király (Buzási András) ugyanis szembe talál helyezkedni az ösztönök féktelenségét diktáló Dionüszosszal, s az államrend, a józan ész jegyében, törvénnyel tiltja az örök káoszt keltő-kedvelő, dorbézoló és dorbézolásra hívó isten ünneplését, s kétségbe vonja isteni mivoltát. Egyedül a 91. évében járó Senkálszky Endre mértéktartó és megrendítő a vak Theirésziász vészjósló szerepében.
Mindebből a görög mitológiában járatlan néző mit sem ért, sikerült annyira összekuszálni a mozgásmámorban fogant jeleneteket. Ha csak nem ismeri Euripidész Bakkhánsnőjét, aminek egyébként ahány előadás, annyi változata. Zsótér Sándoré a Katona József Színházban – akárcsak a finn vendégszereplőkkel közösen színre vitt produkciójában –, mindennemű látványosság és „túlmozgásos” téboly nélkül, megrendítő volt. Paul Zindert mintha csak a démoni őrjöngés leképezése ragadta volna meg a történetből. Az amúgy nem túl expresszív, inkább hatásvadász (inkább? mértéktelenül!) mozgáskompozíció, s a Lászlóffy Zsolt lüktető zenéjére mindegyre extázisba torkolló jelenetsor teljesen elfedi a lényeget, mindennemű képzettársításos gondolatot, ha egyáltalán fölmerülhetne a kiszolgáltatott nézőben. Öncélú ötletek, agyonismételt mozdulatsorok, a lelki folyamatokat véletlenül sem követő fizikai akciók láncolata veszi el a képzelőerő elől a teret, és kényszeríti arra az embert, hogy a hetvenes években dívó, amatőr mozgásszínházi mozgalom kései visszfénye vakítsa el a fogékonyságát, merthogy ennek a kompozíciónak a maga külsőségességében, mesterkéltségében semmi köze nincs az euripidészi drámához, netán bárminemű épkézláb üzenetéhez. Mint ahogyan csak kényszerképzetként tapadhat az előadáshoz azon rendezői elképzelés, miszerint a színház ősi kialakulásának ünnepét célozták volna meg ezzel a produkcióval (vö. nagy dionüszia). Mindehhez még ott kellemkedik, föl-alá sétálva, narcisztikus kényszer-kézmozdulatokkal szépelegve, a daliás külsejű istenség (Sinkó Ferenc). Láttára csakugyan meggyőződhetünk: semmi más nem sarkallhatta a rendezőt, mint a látványos, hatásos műforma – mindennemű mögöttes (tartalmi-gondolati) dimenzió nélkül. Sajnálatos, hogy ennyi aprólékos munka, színészi energia ment veszendőbe egy tévútra vezető elképzelés nyomán.
Luigi Pirandello ritkán játszott darabja, az Öltöztessük föl a mezteleneket, már szerencsésebb kéz alatt kelt életre a kolozsvári színházban. A sepsiszentgyörgyi vendégrendező, Bocsárdi László nem egy előadását méltányolhattuk már Budapesten. Mint korábbi munkáiban, most is egyetemes gondolatot keres a maga választotta szöveg mögött. A színpad térségébe szorított stúdió-előadás karnyújtásnyira a nézőktől zajlik. Az újságlapokkal teleragasztott falak közt, sivár játéktéren játsszák le tragikus történetüket a szerepjátszásba kényszerült figurákat alakító színészek. Az örök pirandellói téma elevenedik meg: az élet mint a szerepjátszás tragikus terepe. Elaknásított mező, ahol önnön, meggondolatlan maszkváltásaink időzített bombaként robbannak. A szereplők közt nincs áldozat, aki bűntelen, és nincs bűnös, aki ne lenne önmaga áldozata is. Mindenkinek megvan a maga szemernyi igaza és kivált, hatalmas önigazolási kényszere. Amúgy egy banális szerelmi háromszög (vagy inkább többszög) nem is teljesen melodrámamentes története során. A kívülálló, az Író (Bogdán Zsolt) még a leginkább fölmenthető (ő csak az öngyilkosságot megkísérlő lány életsorsából szeretne szerzői élményekre szert tenni). A másik két férfi, akárcsak egy bűnügyi regényben, egyaránt vádolható az állásából kiebrudalt Erisia kilátástalanság miatt elkövetett önpusztító kísérletéért. A rideg konzul (Szabó Tibor m. v.), aki viszonyba kényszerítette kislányának nevelőnőjét, s a házasságot ígérő, mással jegyességre lépő katona-szerető (Molnár Levente). Hogy a szenzációhajhász újságíró (Bíró József) vámpírtermészetéről ne is beszéljünk, aki az öngyilkosságot világgá kürtölte. Az előadás során csak lassan fejtődik föl, ki milyen kapcsolatban is van (volt) a lánynyal, amit hosszasan hamis fényben láttat. Bocsárdi László az egyszerű kis történetet groteszk iróniával fejeli meg. M. Kántor Melindában fölébreszti az öniróniát, jóllehet szerepe egyértelműen tragikus. De a többszörös szerepjátszás ténye alkalmat ad a stilizált játékmódra, a távoltartásra. Ennek annál is több a létjogosultsága, mert ma már nehezen lenne elfogadható a történetben rejlő cselédromantika. És mi tagadás – Pirandello darabjának szereplői igencsak vázlatosak. Nem az ábrázolás hitelessége érdekelte az olasz drámaírót, hanem a maga szülte elmélet, a sokat emlegetett szerepjátszás jelensége.
A rendező kevés, takarékos mozgással, hangsúlyos helyzetváltoztatással, egy-egy beszédes ötlet, játék- vagy kellékmetafora bevetésével irányítja a figyelmet a lényegre, hogy semmi se vonja el a figyelmet a mondanivalóról. Bocsárdi meghagyja, mi több, felfokozza a pirandellói szereplők titkait, s ezáltal színesebbre pingálja a vérszegényen ábrázolt alakokat. A romantikus életre sóvárgó, szürke kis veréb szeretne másnak tűnni, ám a férfiak – önzésükben – más-más szerepet várnak el tőle. Legalább halálát szeretné hótisztán megválasztani…
(Euripidész: Bakkhánsnők. Rendező: Paul Zinder. Luigi Pirandello: Öltöztessétek föl a mezteleneket. Rendező: Bocsárdi László. Kolozsvári Állami Magyar Színház.)
origo.hu
A megrázó felvétel után eltűnt a barátnőjét kegyetlenül megkínzó lány
