Rendületlenül

Isten kezében címmel folydogál a Duna Televízióban egy sorozat, alig lehet észrevenni. Most azonban, egy hétvégi napon, délidõben ott marasztalt a készülék elõtt. Egy tiszta arcú, egyenes szavú ember jelent meg a képernyõn. Molnár János a neve, derûs hangon, harag nélkül kezdett el mesélni az életérõl. Lett volna oka a haragra is, a keserûségre is. Kora ifjúságától fogva a bolondját járatta vele a világ. Szegény sorból származó, falusi fiú lévén, ahhoz a társadalmi réteghez tartozott, amelynek a felkarolását hirdette nagy hangon a kommunista, a szocialista párt. Tehetséges is volt, szorgalmas és kötelességtudó is, értékes munkaerõt nyertek volna általa a sok mihasznával körülrajzott elvtársak, ha maguk mellett tartották volna. Volt azonban ennek a repülõgép- szerelõnek tanult fiatalembernek egy nyilvánvalóan nagy hibája: mióta analfabéta, az olvasás tudományát a Biblia fölött, a saját gyermekeitõl elsajátító édesanyja megtanította imádkozni, minden körülmény között ragaszkodott a hitéhez, vallásának gyakorlásához. Ahogyan õ mondta Lehoczky László szerkesztõ-rendezõ kamerája elõtt: Rendületlenül. Ezért aztán félre kellett állítani. Ki kellett rúgni az állásából, el kellett távolítani a szakmájából, minden módon lehetetlenné kellett tenni. A „rendületlenül„ szó, amelyet még az iskolában tanítottak meg Molnár Jánosnak, nemcsak a hitéhez kötötte keményen ezt az embert, hanem a szülõföldjéhez is. Ezért azután, noha sejtette, hogy 1956-os szerepvállalásáért (legénytársaival együtt, testükbõl élõ láncot alkotva védték a szovjet tankoktól a „stratégiai szempontból” fontosnak vélt hidat) meg fogják hurcolni, idehaza maradt. Az sem volt, persze, rózsamenet, ami ez után következett. De Molnár János napsugaras lélekkel vészelte át a 60-as, 70-es éveket is, és most, sugárzó tekintetét a Duna Televízió kamerájára szegezve, azt mondja, köszönetet mond az életéért Istenének. Ennyi a film. Nincsenek benne technikai lelemények, montázsok, idõjátékok, egyetlen ember mondja a magáét – rendületlenül. Mögötte a tájat látjuk, amely kísérõje volt az életének, a hozzátartozóit, néhány régi fotográfiát… Az ilyen mûsorocskákra szokták volt mondani a nagymenõk: nem nagy durranás. A nézõnek mégis felmelegszik a lelke tõle. Felmelegszik, meg is erõsödik. Kis idõre fel is hagy tán a siránkozással saját sanyarú sorsa felett.
A Magyar Televízió egyik „partvonalon„ tartott munkatársa, Jánosi Antal engedélyt kapott, hogy fél órányi portréfilmet forgasson Oslóban a magyar irodalom és a magyar történelem legszorgalmasabb norvégiai szóvivõjérõl, Sulyok Vincérõl, aki maga is költõ. A hontalanság kínzó érzetét lírai sorokban közreadó költeményeibõl nem is egy kötet jelent meg az utóbbi idõben idehaza. A portréfilm elkészült – A fény vándora címmel több alkalommal is mûsorára tûzte a „királyi” televízió, persze a nézhetetlenség óráiban. Ám a rendezõ-szerkesztõ Jánosinak és kitûnõ operatõrének, Wonke Rezsõnek maradt még egy kis ideje s nyersanyaga, ezért azután – magánszorgalomból – összehoztak gyorsan egy másik filmet is. Tízpercnyi felvételt a világhírû szabadtéri szoborcsoportokról, Gustav Vigelandnak az oslói Frogner Parkban látható alkotásairól. Buzgóságukat (egy mûsorra kaptak megbízatást, õk meg kettõt szállítottak) aligha fogadták lelkesen a nem az általános alkotói kedvrõl, nem is a teremtõ akaratról elhíresült intézménynél. De az ismeretterjesztõ film elkészült (a felvett anyag nem követelt költséges utómunkálatokat, narrátori szöveget kellett melléje tenni, meg feliratokat az elejére és a végére, Friderikusznak egyetlen mûsorperce többe kerül, mint amennyi anyagi ráfordítást ez a kis kiegészítés igényelhetett), és most van a Magyar Televíziónak egy mûsora, melyre büszke lehet. Mi, nézõk is nyertünk e „merész„ akció által (manapság senki sem tudja elõre, hogy a szakmai lelkiismeret parancsszavára elkövetett engedetlenségnek mi lesz az ára, kirúgatás vagy kitüntetés). Ha ugyanis szerencsénk van, és elcsípjük valahol ezt a tíz percet, nemcsak a modern képzõmûvészet egyik érdekes fejezetérõl kapunk leckét általa, de az okos állami mecenatúráról és a népbõl jött tehetség alkotó erejérõl is. A földmûves családból származó Vigelanddal ugyanis, aki, mellesleg szólván nincs igazán jelen a mi kelet-közép-európai ismeretvilágunkban, maga a norvég állam kötött megállapodást, hogy – ma úgy mondanánk – közalkalmazotti fizetség ellenében dolgozzék, munkái pedig a norvég állam tulajdonába kerüljenek. Példa nélkül való, bátor tett volt tetõ alá hozni e szerzõdést. És, nem is csak azért, mert az 1869 és 1943 közt élt Vigeland realizmusának a korabeli Norvégiában igen sok ellenzõje volt. De kurázsi kellett hozzá azért is, mert senki nem tudhatta elõre, mivel viszonozza a mûvész a fõhivatalnokok gesztusát. Vigeland azonban – a magyarok filmjébõl is látható – kitett magáért, páratlan termékenységgel ontotta monumentális alkotásait. Mitológiai alakokat, közönséges halandókat, az emberi élet legfontosabb mozzanatait formázta meg – rendületlenül. Azt mondják, nincs és nem is volt nála produktívabb szobrász a Föld kerekén. A park közepén álló gránitoszlopon, az Embermonoliton például éveken át dolgozott. Százhúsznál is több aktot faragott a felszínére, egymásra zsúfolt, egymásra utalt nõi, férfi- és gyermektesteket. Lehet találgatni, mit akart a mûvész kifejezni általuk. Nekem a szánandó s kiszolgáltatott emberiség jut az eszembe, ha az Embermonolitot szemlélem…
Kis filmek ezek, szinte semmiségek, ha a nagyformátumú televíziókat nézzük. Nem a központi akarat szólította életre õket, hanem pár lelkiismeretes, jó szakember szinte suttyomban átmentett lelkesedése és lopva keresztülvitt igyekezete: a nézõt mindenáron szolgálni kell. Rendületlenül. Nem tudom, más miként van vele, bennem ezek a kis mestermûvek éltetik a reményt, talán lesz egyszer kizárólag az országos nézõsereg szolgálatára, erkölcsi s szellemi épülésére szánt televízió minálunk.