Egy sportcipőt, farmernadrágot, pulóvert és baseballsapkát viselő magas, erősen őszülő- és öregedőfélben lévő ember kíváncsi és egyben riadt tekintetektől kísérve távozik Japánból, majd Koppenhága érintésével megérkezik Reykjavíkba, ahol rögtön másnap (múlt hét pénteken) sajtótájékoztatót tartva elmondja már többször hallott és idézett tirádáit: „A zsidók ellenőrzése alatt álló Egyesült Államok a felelős a világ bajaiért. Ő a gonosz. És a vele szövetségben álló Nagy-Britannia, Japán, Ausztrália és a többiek.” A média eszelősként láttatja az egykor tisztelt sakkozót, rásüti legfontosabb ismertetőjelét: antiszemita, s ezzel nagyjából le is van tudva a dolog. Bár Izland útlevelet adott neki, és befogadta, játszmája az Egyesült Államokkal ezzel még aligha ért véget. De hogy tulajdonképpen kicsoda is Robert (ismertebb, becézett alakjaként: Bobby) Fischer, annak kiderítésével kevesen próbálkoznak. Szó se róla, nem is könnyű vállalkozás, mert Fischer nem egy fecsegő, hőzöngő, feltűnési viszketegségben szenvedő „korunk hőse”; ellenkezőleg: élete során talán egyetlen embert sem engedett igazán közel magához. Személyisége megfejtéséhez csak életrajzi adatai nyújtanak némi támpontot.
Robert James Fischer 1943. március 9-én született Chicagóban. Szülei Európából emigráltak az Újvilágba; édesanyja svájci származású zsidó, édesapja német, foglalkozása szerint pedig fizikus. De sokan kétségbe vonják, valóban Gerhard Fischer-e az apa, azt állítva, vér szerinti apja is zsidó, bizonyos magyar születésű Paul Neményi – csak hogy még pikánsabb legyen Fischer antiszemita nézeteinek tálalása. Akár Gerhard Fischer volt az apa, akár nem, az biztos, nem sokat törődött fiával, már Bobby kétéves korában felbomlott a család. Fischernek anyja mellett, részben helyett a nővére viselte a gondját. A sakkal hatéves korában ismerkedett meg, és sorsa akkor elrendeltetett. Tanulmányai nem kötötték le, a sakktábla mellett azonban kisgyerekként is képes volt órákat eltölteni. Fejlődése bámulatosan gyors volt, már 14 évesen megnyerte az USA bajnokságát, egyben meghívást kapott a világbajnokjelöltek versenyére. Az 1958-ban Portorozsban rendezett tornán ötödik helyezésével is hatalmas meglepetést szerzett, de ő ennél sokkal többet akart. Ha kikapott, sírva fakadt, duzzogott, hogy abbahagyja a sakkozást. A nyűgös kamasz csak elleplezte a benne rejtező, rendkívül céltudatos profit. Tudta, ha világbajnok akar lenni, akkor a szovjeteket kell legyőznie. Ezért megtanult oroszul, hogy eredetiben tanulmányozhassa az orosz szakirodalmat, s hogy ha legyőzi Botvinniket, akkor az ő nyelvén magyarázhassa el neki, ez miként sikerült… Még Moszkvába is ellátogatott, ahol örömmel váltott gyors és hosszú játszmákat bárkivel. A sakkvilág fővárosában akkor még nem vették igazán komolyan, de azért szemmel tartották.
Hazájában sokkal nagyobb figyelem övezte. Alkalmasint édesanyja miatt is, aki 1960-ban tüntetést szervezett a Fehér Ház elé, hogy jobban támogassák a sakkcsapatot, s emögött sokan kommunista szervezkedést sejtettek. Fischert akkor még nem érdekelte a politika. Sakkozni akart minél jobban. Fejlődése érdekében olykor hosszú hónapokra eltűnt a világ szeme elől, hogy aztán megújulva lépjen újra a színpadra. Eközben teljesen átformálta a sakk iránti érdeklődést. Követelte, hogy a profi sportágak képviselőihez hasonlóan a sakkozókat is ismerjék el. Még ádáz ellenségei is vallják, hogy megfizethetetlen szolgálatot tett – elsősorban az utókornak. A hatvanas években a Los Angeles-i Pjatigorsky-versenyen volt a legmagasabb a díjalap: a győztes ötezer dollárt vághatott zsebre. Ehhez képest 1972-ben a címvédő Borisz Szpasszkij és Fischer 125 ezer dollárért mérkőzhetett meg a világbajnoki címért. De a kihívónak ez is kevés volt, addig-addig követelőzött, amíg még ezt az összeget is megduplázták.
A Szpasszkij–Fischer meccsnek azonban a pénz csak az egyik mozgatórugója volt. A párharc kimondva-kimondatlanul a hidegháború egyik hadszínterének számított. Hogy ez mennyire igaz, arról egy, a kilencvenes években Oroszok Fischer ellen címmel megjelent könyv szolgáltatott bizonyságot. A KGB állítólag 1970-től a későbbi világbajnok minden lépését követte. Munkájuk akkor még nem ért célt. Mert bár Fischer az első játszmát elvesztette, a másodikon pedig nem jelent meg, végeredményben mégis hatalmas fölénnyel, 12,5,-8,5-re nyert.
Világbajnokként újra elvonult, címe 1975-ben esedékes megvédéséig egyetlen partit sem játszott. A teljes igazság nem ismeretes, de valószínűleg orosz nyomásra a Nemzetközi Sakkszövetség nem fogadta el a mérkőzésre vonatkozó feltételeit – mindenekelőtt azt az egyébként tradíciókban gyökerező szabályt, hogy döntetlen esetén a címvédő megőrzi trónját –, így az orosz Anatolij Karpov példátlan módon játék nélkül lett világbajnok.
Fischer ezek után teljesen eltűnt a világ elől. Állítólag egy vallási szekta bűvkörébe került, anyagi gondjain enyhítendő olykor kaszinókban bukkant fel, ahol jó memóriát igénylő játékokkal nyert pénzt, egyesek pedig azt is tudni vélték, hogy ugyanúgy a sakk töltötte ki mindennapjait, mint korábban, csak éppen nem versenyzett.
1992-es visszatérése ezt a változatot hivatott megerősíteni. Az ő elképzelése szerint az 1972-es döntő visszavágójaként ismét asztalhoz ült Borisz Szpasszkijjal. Bár az ötmillió dolláros díjalap jobban motiválta, mint a világbajnoki cím. Újra nagy fölénnyel nyert, ugyanakkor összetűzésbe keveredett hazájával. Az Egyesült Államok embargója alatt álló Jugoszlávia adott ugyanis otthont az eseménynek, a szankciók megsértése miatt az USA-ban elfogatóparancs lépett érvénybe ellene. Fischer ezek után többfelé bujkált, a kilencvenes évek második felében éppen Magyarországon. Természetesen sok sakkozóval, többek között Lékó Péterrel is kapcsolatba lépett, ám hogy mit csinált, hogyan élt, arról mindenki diszkréten hallgatott akkoriban, és hallgat ma is. Itt-ott látták „civilek” is, fürdőkbe járt, jókat evett, és persze sakkozott.
Az ezredforduló tájékán elhagyta hazánkat, állítólag a Fülöp-szigeteken tartózkodott, mígnem tavaly júliusban szabálytalan útlevele miatt a tokiói repülőtéren őrizetbe vették. Fogságából hosszas diplomáciai huzavona végén csak a múlt héten szabadult, s most Izlandon próbálja újrakezdeni harcát. No, nem a sakkozók, hanem az Egyesült Államok ellen. Bár kissé érthetetlen a személye körüli felhajtás. Fischer nem egy Oszama bin Laden, nem rázza veszetten az öklét, pénze sincs: ha békén hagynák, szépen, csöndben eléldegélne, mint egy remete. Valamiért mégis fontos a személye. Vagy egyszerűen az USA nem tud veszíteni? Ki tudja. Mindenesetre az amerikai külügyi helyettes szóvivő már a sakkozó csütörtöki szabadulásakor közölte, hogy Washington nem teszi az irattárba a Fischer-aktát.
Fischert azonban ez nem nyugtalanítja. Talán már a sakk sem. Szerinte ugyanis a sakk halott. A mai játszmákat a pankrációhoz hasonlította, ahol szintén előre lehet tudni a végeredményt, a látvány miatt azonban az emberek csüngenek a meccseken. Ő maga nem is játssza a hagyományos játékot. Csupán azt a változatát, amit éppen ő talált ki: az alapsori figurák elhelyezkedését partiról partira kisorsolják. Reykjavíkban mégis nekiszegezték a Mi lenne, ha… kezdetű kérdést, amire így válaszolt: „Nem játszom a régi sakkot. De ha játszanám, egyértelműen én lennék a legjobb.”
origo.hu
Ítéletet mondott a vidék – bemutatták a Voks 2025 vármegyei adatait
