Stigma

K u l t ú r s o k k

Szépségversenyt rendeztek a múlt hét végén a botswanai Gaboronéban. Ebben persze semmi különleges nincs, hacsak az nem, hogy a versenyzők mindegyike HIV-vírussal fertőzött volt. Ez nem a véletlen műve, két okból sem: a versenykiírás eleve tartalmazta, hogy csak HIV-pozitív lányok jelentkezhetnek, másrészt pedig e kiírás Botswanában cseppet sem olyan diszkriminatív, mint amilyennek az első pillanatban látszik. Ebben az országban ugyanis a lakosság egyharmada fertőzött az AIDS-betegséget okozó vírussal. Botswana ezzel a világ egyik legfertőzöttebb országának minősül, igaz, a fekete kontinensen nem számít egyedülálló jelenségnek e tekintetben, csak a szomszédos Dél-Afrikában több mint ötmillió fertőzöttről tudnak.
A Miss HIV szépségversenyt először 2002-ben rendezték meg Botswanában, és az első szépségkirálynő igencsak megbánta, hogy indult e megmérettetésen. A győzelmet követően sajtóperekkel fenyegette meg a médiát, amennyiben felfedik, hogy HIV-vírussal fertőződött – szokatlan lépés olyan verseny győztesétől, ahol az indulás feltétele pont ez volt.
Az első HIV-szépségkirálynő pánikba esése is jelzi: az AIDS-betegség abban a társadalomban is tabunak számít, ahol majd mindenki saját vagy közvetlen ismerősének sorsán keresztül ismerhette meg a HIV-vírus pusztító erejét. Annak ellenére, hogy Botswana – az afrikai országok közül talán egyedülállóan – ingyen bocsátja lakói rendelkezésére az AIDS-betegség kialakulását késleltető vagy éppen megelőző gyógyszereket, sok lakosa elblicceli az AIDS-teszteket, vagy éppen eltitkolja, hogy HIV-pozitív. Mert ez még a katasztrofális helyzet közepette is szégyen.
Stigma.
Érthető ez olyan nemi betegség esetében, amelyet a közvélemény még ma is a homoszexualitáshoz és a szabados életvitelhez köt, még akkor is, ha mára valódi járványról van szó, amelynek terjedésében csupán a számos tényező egyike a szexuális orientáció vagy a szabadosság. Szólni kell azonban más stigmákról is e betegség kapcsán. Az egyik históriája sokkal régebbi, mint az AIDS-betegségé, ha úgy tetszik, az emberiség történelmének hajnaláig nyúlik vissza. Ez a szegénység. A másik szégyenbélyeg az, amelyet e szegénység és az AIDS kapcsán sütöttek rá a nagy gyógyszergyártó cégekre.
Botswana szerencséje a nagy szerencsétlenségben, hogy képes finanszírozni nagylelkű programját a helyi gyémántbányászatból származó bevételekkel – a kérdéses gyógyszerek ugyanis igen drága készítmények (a szépségverseny idei nyertese, Cynthia Leshomo maga is ennek köszönheti, hogy a fertőzés ellenére egészséges életet élhet).
Az igen népes Indiában például aligha elképzelhető hasonlóan bőkezű népegészségügyi kezdeményezés. Ezt felismerve keresték meg az indiai parlamentet pár nappal ezelőtt amerikai jogi szakértők és AIDS-aktivisták, akik a betegség elleni küzdelem sikere érdekében most egy nemzetközi egyezmény megsértésére buzdítják Indiát. Azt sürgetik, hogy a törvényhozás módosítsa a tavaly december végén hozott kormányrendeletet, amely megfosztaná az országot attól a lehetőségtől, hogy helyi gyógyszergyártók állíthassák elő egynémely – 1995 óta szabadalmaztatott – gyógyszer „általános” változatát.
E változatok rendszerint akkor kerülnek piacra, amikor a védett névvel forgalmazott készítmények szabadalma lejár. Ilyenkor a világ bármely pontján elkészíthetik az eredetivel azonos összetételű, ám jóval olcsóbban kapható gyógyszert, és szabadon forgalmazhatják anélkül, hogy az orvosság kifejlesztőjének ezért fizetni kellene.
India esetében azonban most másról van szó: a kérdéses rendelet a HIV-vírus működését gátló, drága nyugati gyógyszerek egyszerű lemásolásának vetne véget. Az új szabályozás ugyanis összhangba hozná az indiai törvénykezést a Kereskedelmi Világszervezettel 1994-ben kötött megállapodással, amely a szellemi tulajdonjogok védelmét volt hivatott kiterjeszteni Indiára.
Tekintve, hogy jelenleg több mint ötmillió HIV-pozitív indiai polgárról tudnak a hatóságok, és a legújabb jelentés szerint a betegség már az eddig megkímélt vidéki területeken is szedi áldozatait, megalapozottnak hat az igény, hogy ezt a megállapodást India ne tartsa be, és minden eszközzel – akár a gyógyszerszabadalmak semmibevételével – küzdjön a fenyegető járvány ellen. Az olcsó, helyi gyártású készítményekkel ugyanis az indiai HIV-fertőzöttek nagy tömegeinél elérhető, hogy az AIDS-betegség kialakulását akár évtizedekkel is elodázzák. Ez pedig azt jelenti, hogy az érintett családok nem maradnak kenyérkereső nélkül, ami létfontosságú olyan országban, ahol a járvány elleni küzdelmet a szegénység nehezíti.
Másrészt az is igaz, hogy a gyógyszergyártók könnyű prédái az efféle kampányoknak. Elegendő tévéstábot küldeni egy dél-afrikai kórházba, és védhetetlenné válik a szabadalmát féltő vállalat álláspontja. A magáncégek eközben óriási összegeket áldoznak e gyógyszerek kifejlesztésére, így részükről jogos az igény, hogy legalábbis a befektetett pénz megtérüljön.
A Forbes üzleti magazin e héten riasztó megállapításokat közölt, amikor arról írt, hogy nagy gyógyszergyártó cégek – nem utolsósorban készítményeik másolása miatt – már nem tartják jövedelmező vállalkozásnak az AIDS-ellenes gyógyszerek kifejlesztését, és jelentős pénzeket vontak el ígéretes AIDS-kutatási projektektől. Nem csoda, hiszen egy gyógyszercég elsődleges feladata, hogy kifejlessze és eladja a kérdéses készítményeket, a profitból pedig juttasson befektetőinek, akik pénzt adtak a kutatásokra.
A jelenlegi gyakorlattal, amely szerint a gyors segítség érdekében semmibe vesszük a szabadalmi jogokat, egyben a jövőben kifejlesztendő hatékony gyógyszerektől fosztjuk meg magunkat. Az sem tűrhető ugyanakkor, hogy sok millió embernek csak azért kell meghalnia, mert adott esetben nem jut elég pénz életmentő gyógyszerekre.
Nyilvánvaló tehát, hogy a piac törvényei önmagukban ezt a helyzetet sem képesek kezelni. A harmadik világban a fejlett országok kormányzati beavatkozására van szükség, olyasfélére, mint amilyen George W. Bush amerikai elnök tizenötmilliárd dolláros programja, amelyet 2003-ban fogadott el a kongresszus, és amely a fejlődő országok AIDS-ellenes küzdelmét hivatott segíteni.
Tizenötmilliárd dollár azonban kevés ahhoz, hogy olcsó gyógyszer jusson minden rászorulónak. És mindaddig, amíg ez így marad, ahogy kenyeret lopni nem bűn, gyógyszert lopni sem az.