A magyar távfűtésnek két baja van, az elavult műszaki állapot és a nem kellően átlátható jogi és árszabályozás. Ami az elsőt illeti, mindenki előtt ismert, hogy milyen terhes örökséget cipelünk magunkkal az elmúlt évtizedekből – mondja a szakember, aki a rendszerváltás előtt az Energiagazdálkodási Intézet távhőellátási irodáját vezette. Budapesten például, ahogy nemrégiben megtudtuk egy gazdasági minisztériumi tisztviselőtől, a csepeli és kelenföldi erőművek – amelyek a korábbi évtizedekben a nagy ipari létesítmények mellett csak úgy mellékesen fűtötték a lakótelepeket – kihasználása évi 4500 óráról 2200 órára csökkent. Ennek negatív következményeit valamennyi, ettől a távhőrendszertől függő fogyasztó érzi, annak ellenére, hogy a korszerűsítés ezekben a rendszerekben is javítja az önköltséget. De nem csak az erőművekkel van baj, hiszen az egész hálózat valamennyi pontja elavult. A vezetékek elöregedtek, akárcsak az épületen és lakáson belüli szerelvények és nyílászáró szerkezetek.
Az EGA-NOVA Kft. 1999–2000-ben kiszámolta, hogy – akkori árszinten – 180–200 milliárd forintra lenne szükség a teljes magyarországi távhőellátó rendszer rendbehozatalára. Ez irdatlan nagy pénz, ennyi pénze soha nem lesz az államnak erre a célra – véli a szakember. Egészítsük ki ezt azzal, hogy a házgyári panelépületek és távhőellátásuk felújítása nem csak a magyar politikának és szakembereknek okoz fejtörést. A Heti Világgazdaság (HVG) legfrissebb értesülései szerint egy holland uniós tanulmány nem kevesebb, mint 350 milliárd euróra becsüli a panelépületek felújításához az egész unióban szükséges összegek nagyságát. Ezért aztán nem meglepő, hogy egyesek tőlünk nyugatra is azt javasolják, rombolják le ezeket a betonrengetegeket. Egy ilyen döntés Magyarországon 646 ezer lakásban lakó másfél millió embert érintene közvetlenül. (A HVG adatai szerint a régi uniós országok épületeinek 5, az új tagországokénak 30 százaléka házgyári). Nem véletlen tehát, hogy a panelépületek felújítása nálunk a 90-es évek kezdete óta politikai viharok középpontjában áll. Egyszersmind a magyar politikai és szakmai elit kudarca is, hogy tizenöt év alatt szinte alig sikerült előrelépni a megoldásban. Hiszen a német kormánytól kapott kedvezményes hitel kihasználatlanul maradt, a kilencvenes évek közepétől pedig egymást követik a választási ciklus kezdetén beinduló, majd a ciklus vége felé leállított panelprogramok.
– A németek óriási összegeket költöttek a távfűtés rekonstrukciójára, mígnem ők is rájöttek arra, hogy nincs elég pénzük a teljes felújításra, és csak lépésről lépésre, fokozatosan lehet ezt a feladatot elvégezni – mondja Dezső György, aki egy lengyelországi felmérés nyomán készült grafikonnal támasztja alá: az egyedi mérés és szabályozás bevezetésére lenne kívánatos helyezni a hangsúlyt a korszerűsítésben. A felmérés szerint a lengyel távhőrendszerben a hőtermelés és -szállítás helyén csak minimális különbség van a lengyel és nyugat-európai hőveszteség között a lengyel rendszer rovására. Az igazán jelentős, egyharmadnyi eltérést a fogyasztónál mutatja az ábra. Enynyivel több a hőveszteség az egyedi mérési és szabályozási lehetőséget nem tartalmazó lengyel panellakásokban, mint a mérhető és szabályozható német vagy skandináv megfelelőjükben. Ebben az adatban persze benne van az elavultabb nyílászárók és a kevésbé hatékony szigetelés okozta veszteség is. Az ablakok cseréje azonban olyan sokba kerül, hogy évtizedekig is eltartana, amíg a befektetés megtérül a fűtési díjakban. Többek között ezért Dezső György mindennél fontosabbnak tarja, hogy legelőször – a homlokzatok-födémek és a nyílászárók cseréjét megelőzően is – lássák el a radiátorokat az egyedi mérést és szabályozást lehető tevő úgynevezett költségosztókkal és termosztatikus szelepekkel. Ez persze pénzbe kerül, az úgynevezett egycsöves, átfolyós rendszereknél pedig átkötő szakaszt is be kell építeni. A munka azonban egy-egy fogyasztónál egy nap alatt elvégezhető, és bőségesen rendelkezésre állnak a szükséges kapacitások is. A távfűtéses lakások egyötödében egyébként már elvégzett munka nem igényel központi költségvetési forrást sem, finanszírozásuk megoldható a távfűtési díjakba beépített mintegy 1,5–2 százaléknyi elkülönített fejlesztési forrással. Ráadásul nemcsak a kis lépések politikája, hanem egyéb szempontok is az egyedi mérés és szabályozhatóság mellett szólnak – mondja a szakember. – „Mert mégiscsak furcsa, hogy a harmadik évezredben „eszi nem eszi, nem kap mást” alapon rákényszerítik a fogyasztót arra, hogy olyan szolgáltatást fogadjon el, aminek semmi köze nincs a szükségleteihez. Hogy míg a tizedik emeleten 30 fok van, addig a földszinten csupán 17. Hogy kifizesse annak a hőnek az árát is, ami „ablakszabályozással” távozik a szabadba, mert olyan melege van, hogy kénytelen kinyitni az ablakot. Hogy uniformizált egyentarifát fizessen az a földszinten lakó fogyasztó is, aki kénytelen borsos áru villanykályhával „ráfűteni”, hogy ne fázzanak meg a gyermekek. Néha az az érzésem, a bábolnai csirkekeltetőben vagy egy állattartó telepen több joga van az állatnak, mint egy lakótelepi kényszerfogyasztónak – fogalmazza meg nagyon találóan a véleményét Dezső György.
A jámbor kívülálló persze csak csodálkozik: ha ilyen könnyű felszerelni a költségosztókat és radiátorszelepeket, és az jelentős megtakarítással jár, továbbá jelentős mértékben növeli a fogyasztó komfortérzését, akkor miért nem tették ezt már meg mindenhol az elmúlt tizenöt évben? – Roppant egyszerű a magyarázat – kapom a választ – némelyik hőszolgáltató azt mondja: őt nem érdekli a fogyasztó, mert ő épületeket fűt. Neki van egy elszámolási mérője a hőközpontban, és hogy azon belül mi történik, az nem érdekes. Nos, én úgy gondolom, piacgazdaságban ilyen nincs. Másfél évtized kevés volt a távfűtő szakmának arra, hogy felkészüljön a piacgazdaság szabályaiból. A zöldséges sem mondhatja azt, hogy engem nem érdekel, ha fagyott a krumpli. Egyszer rásózhatja a vevőre, de az legközelebb már máshol fog vásárolni.
Sokan arra hivatkoznak: a távfűtés helyzete más, mint a nemzetgazdaság többi szektoráé. Itt a szolgáltató monopolhelyzetben van, azt csinál, amit akar. Ezért – hogy ne tegye ezt – akár rendelettel is kényszeríteni lehet arra, hogy ne legyenek túl magas árai. Beszélgetőpartnerem azonban nem híve annak a módszernek, amikor „egy kisdobos kidobolja a faluban” a távfűtés árát. A piactól idegennek tartja, hogy a termelői árakat hatóságilag maximálják. A tapasztalat azt mutatja – állítja –, hogy ott, ahol a szolgáltató versenyre van kényszerítve, mindig alacsonyabbak lesznek az árak a korábbi, akár hatóságilag megszabottaknál is. Nem kell feltétlenül eladni, vagyis privatizálni a távhőszolgáltatást, hanem versenyeztetni és bérbe vagy koncesszióba kell adni – véli. Az önkormányzatok akkor járnak el helyesen – és erre már számos jó példát is lehet találni –, ha bevonják a vállalkozói tőkét a távfűtési szolgáltatásba. Így el lehetne kerülni azokat a vádakat, hogy gyakran ötlettelen, piaci versenyre képtelen politikai kinevezettek vezetése alatt álló önkormányzati monopóliumoknak vannak kiszolgáltatva a hőfogyasztók. Ám addig, amíg ide eljutunk, még számos tennivaló van. Szükséges például a távhőszakma feltételeit körültekintően rendező jogi szabályozás megteremtése, egyebek mellett a koncessziós törvény világosabbá tétele.
Marad azonban az a kérdés, hogy miként lehet a fogyasztók jövedelmét olyan szintre emelni, hogy ne jelentsen irreálisan magas terhet a számla kifizetése, és ne kelljen a lakónak a kilakoltatástól tartania, ha nem tudja fizetni?
origo.hu
Most kell az eget fürkészni, akár Kapu Tibort is láthatja
