A magam részéről elkezdtem a tavaszi futófelkészülést, mert tavasszal az ember tele van nagy elhatározásokkal, fejébe veszi, újra karcsú lesz, fiatal, rugalmas, izmoktól duzzadó. Módszeresen ismétlődő furcsa fogadkozás ez, engem minden esztendőben elkap így március táján, amikor az embernek már mehetnékje van kifelé a házból, meg a régi ruhák sem gombolódnak úgy, mint valamikor.
A futóedzéseknek minálunk szertartásuk van. Már az előkészületekben rengeteg a rituálé, a tréningcipő befűzésétől Betyár kutya fölnyakörvezésén keresztül a kapunyitásig.
Hat óra, fél hét tájban lépünk ki a kertkapun (nyáron ennél is korábban), mert futni a friss hajnalban a legjobb, amikor még alszik a vidék, csak a madarak csiripelnek, meg az újságosfiú köszön az itt lakóra. Ilyenkor egy csapásra kiröppen az ember fejéből az éjszaka, az arcot megcsípi a reggel, a lélekbe megmagyarázhatatlan boldogság költözik, hogy akkor most majd megmutatom nektek, ti rozzant városlakók, de meg ám, ki vagyok…
A futópenzum a patak mellől kezdődik. Kőhajításnyira tőlünk a Szilas, odáig lesétálunk a vizslával meg a nagy mamlasz juhászkutyával, illetőleg én sétálok, a két kutya le-föl szaladgál, szimatokat gyűjt, elemez, aztán én is kocogni kezdek (seb.: hat-nyolc kilométer/óra). Ez kívülről mulatságos, de az embert ilyenkor nem érdekli a külvilág, önmagát keresi a kocogásban. A régi énjét, külsejét, testsúlyát. Önmagát.
Néha megmosolyogják a futóembert („Hajrá, egyedül!”, „Futóbolond” stb.), de ezt nem kell mellre szívni, az emberi korlátok korlátlanok.
Nem is ez a lényeg, hanem hogy most futás van, megkezdődött a rajt-cél előtti visszaszámlálás – még pár nap és fönt leszünk a csúcson. Jöhet a hosszú, forró nyár…
origo.hu
Megkérdezték Ruszin-Szendi Romuluszt, hogy valóban dicsőítette-e Ukrajnát a NATO ülésein – videó
