Mára nemcsak a régi uniós tagországok – tehát a legnagyobb előnnyel rendelkező versenytársaink –, hanem a frissen csatlakozott, zömmel volt szocialista államok kormányai is kifizették gazdáiknak az uniós támogatásokat. Szlovákiában például a mezőgazdaságból élők karácsonyra megkapták azt a pénzt, amelyet a mi gazdálkodóinknak április harmincadikáig ígért a miniszterelnök. Hazánk kivételével minden állam arra törekedett, hogy előnyös helyzetbe hozza a mezőgazdaságban dolgozókat. Azáltal ugyanis, hogy a költségvetés késedelmesen biztosítja a forrásokat, csupán a bankok jutnak haszonhoz.
– Ez Európában nem ismeretlen gyakorlat, de hogy ekkora hiány legyen az agrárágazatban, és hogy ennyire felkészületlen legyen egy kormányzat az intézményrendszer tekintetében, ritkaság. Ha nem fizetik ki idejében a gazdákat, többségük nem lesz képes elkezdeni a munkát a földeken és tönkremegy – véli Kajner Péter közgazdász, a Védegylet munkatársa.
Úgy tűnik, az uniós mezőgazdasági politika mára belátta fenntarthatatlan voltát. A tavalyi rekordtermés miatt eladhatatlanná vált a búza, csurig teltek a raktárak – ezt pedig a minőség rovására is mennyiségi termelést szorgalmazó támogatáspolitika idézte elő. Az unió költségvetésének mintegy felét kitevő mezőgazdasági támogatások döntő többsége a túltermelés finanszírozására folyt el, aminek nemcsak környezeti következményei súlyosak, hanem gazdasági szempontból is ésszerűtlen: a terméktöbbletet exporttámogatásokkal, alacsony áron ömlesztik a világpiacra, az így keletkező költségvetési lyukakat pedig az állampolgárok adójával tömik be.
Mindez csupán egy szűk csoportnak kedvez; az unióban a mezőgazdasági bevételek nyolcvan százaléka a termelők húsz százalékához kerül. A vidék gerincét képező kis- és közepes gazdaságok, családi gazdálkodók és őstermelők nagyjából egyenletes sebességgel mennek tönkre, Európában percenként tűnik el egy farm. Az európai döntéshozók a saját kárukon jöttek rá, hogy a szisztéma elképesztő környezeti, szociális, gazdasági károkat okoz, a kontinens agráriuma mintegy önmagát falja fel. Ez hosszabb távon társadalmi földindulással jár: a vidék népessége elvándorol, elviselhetetlen nyomást okozva a városokban.
Ezért az unió markáns átalakulásra szánta el magát: a közös agrárpolitika agrár- és vidékfejlesztési politikává válik. Az EU komplex vidékpolitikát dolgozott ki, és megkezdte a túltermelést ösztönző támogatások átcsoportosítását. A csatlakozó országoknak – nekünk is – tett ajánlat már azt tartalmazta, hogy a vidékfejlesztési, tehát a fenntartható gazdálkodás irányába tett intézkedéseket nyolcvan százalékban támogatják, s e mellé húszszázalékos nemzeti önrészt kell tenni. A vidékfejlesztés terén tehát az újonnan csatlakozottak teljes jogú, százszázalékos uniós állampolgároknak minősülnek! A tömegtermelésre vonatkozó, területalapú támogatásokra azonban mindössze huszonöt százalékot fizetnek az első évben. Az összeg évente emelkedik a csatlakozás után, de a magyar gazdálkodóknak járó támogatások nagysága csak 2010-re éri el az unió korábbi tagállamaival azonos mértéket. Akik tehát ezt a támogatási formát igénylik, eleve hátránnyal indulnak a gazdasági versenyben, hiszen tulajdonképpen csak félig számítanak uniós állampolgárnak. A jelenlegi költségvetési hiány csökkenthető lett volna, ha a magyar kormány igénybe veszi a vidékfejlesztésre szánt forrásokat.
De vajon miért nem tette?
A magyar mezőgazdasági politika szemlélete világosan megfogalmazódik abban a dokumentumban, amelyet tavaly a Nemzeti Agrár- és Vidékfejlesztési Kerekasztal (NAVK) készített, s amely kimondja, hogy Magyarországon csak körülbelül nyolcvan–százezer gazdaságnak és háromezer mezőgazdasági nagyüzemnek van helye. Ezzel szemben azonban hétszázhatvanhatezer gazdaság működik hazánkban, s közülük kétszáznyolcezer folyamodott támogatásért. A magyar statisztikai rendszer nem vesz tudomást a kisebb földterületeken gazdálkodókról; mintegy hatszázezer család esik kívül a támogatási rendszer látókörén. A mezőgazdaságra vonatkozó említett elképzelésből az is kitűnik, hogy a kívül rekedők számára a szociálpolitikának kell „menekülési útvonalat biztosítania”, azaz ahelyett, hogy megfelelő vidékfejlesztési forrásokat bocsátanának rendelkezésükre, arra késztetik őket, hogy hagyjanak fel a termeléssel. Így rákényszerülnek, hogy – elhagyva lakóhelyüket – városok, ipari, logisztikai telepek közelébe költözzenek, ahol munkát esetleg találnak. Ha erre nem képesek, a továbbiakban szociális segélyen tengődnek.
A magyar kormány elszántan követi azt az öngyilkos agrárpolitikát, amellyel az unió felhagyni készül.
A gazdálkodó, aki napi kapcsolatban él a földdel, nemcsak egy bizonyos szakmát, hanem speciális életformát is képvisel. Ha tönkremegy, nem egyszerűen foglalkozást, hanem életformát kell változtatnia. A saját identitásától viszont nem lesz képes elszakadni az elöregedő gazdatársadalom. Igaz, a növekvő elkeseredés miatt a vidék következő nemzedéke többnyire már nem mezőgazdaságból szeretne megélni. Ha a magyar politika élne a lehetőségekkel, amelyeket az unió felkínál – például a fiatal gazdálkodók támogatásával vagy a korai nyugdíjazás intézményével –, az esélyt jelentene a vidéki népesség megtartására.
*
Szanyi Tibor korábbi vidékfejlesztésért felelős államtitkár nyilatkozta egy ízben a Figyelőben, hogy Magyarországon a mezőgazdasági támogatások teljes összegének kilencven százalékát kevesebb mint száz ember teszi zsebre. Pillanatnyilag a mezőgazdaság piacán nem a termékek versenyeznek, hanem a támogatások, a termék árának pedig sokszor semmi köze ahhoz, hogy mennyibe került az előállítása. A mezőgazdasági nyersanyagot termelők kiszolgáltatottak a termelő- és elosztóláncnak, amely abban érdekelt, hogy az eredeti előállítóhoz a bevétel lehető legkisebb hányada jusson el. Így lesz a boltban a nyers tej hatvanöt forintos átvételi árából száznyolcvan forintos ital, amelynek alig van tejtartalma. Kajner Péter felveti a kérdést: vajon mire jó az, hogy a kormányzat kivérezteti a kis- és közepes gazdaságokat, szétveri az agrárium intézményrendszerét, szisztematikusan felszámolja a falugazdász-hálózatot, és háttérbe szorítja a környezetkímélő gazdálkodást természeti kincseink tönkretétele árán is?
Sok lehetőség van az uniós rendszerben arra is, hogy egy-egy ország védje a saját piacát, valamint állampolgárai egészségét. A magyar állam azonban sem a piacvédelem minimális eszközeit nem alkalmazza, sem pedig a bejövő árukra vonatkozó egészségügyi, környezetvédelmi jogszabályokat, sőt leépíti az élelmiszer-ellenőrző laboratóriumokat – ezért érkezhetett legutóbb huszonkét tonna mérgezett paprika az országba.
A komplex vidékfejlesztés teljes strukturális átalakítást igényelne. Ennek alapja Kajner Péter szerint az agrár-környezetgazdálkodás lehetne, tehát az, ha környezetkímélő termelési rendszert vezetnének be a kis- és közepes gazdálkodók. Ehhez pedig a gazdáknak is új ismeretekre és szemléletváltásra van szükségük. Nagyon elterjedt az a körülbelül kétszáz éves beidegződés, amely a mezőgazdaságot iparágnak, a földet futószalagnak tekinti, és a gazdálkodást nem kör-, hanem nyitott folyamatnak képzeli el: az egyik oldalon bemegy a műtrágya és a növényvédő szer, a másikon kijön a termék. Ennek következtében a magyar termőföld gyorsan pusztul, jellemző rá a víz- és szélerózió okozta minőségromlás, a savanyodás és tömörödés. Az intenzív termelés útja sivatagosodásba vezet. Pedig a termőföld az egyik legfontosabb erőforrásunk: az ország nemzeti vagyonának harminc százalékát képezi, s ha tönkremegy, évszázadokra lesz szükség a regenerálódásához.
A környezetkímélő földhasználat azzal jár, hogy a gazdák a magasabb minőségű termelés érdekében többletkötelezettségeket vállalnak: kevesebb műtrágyát, kevésbé mérgező vegyszereket alkalmaznak, s igyekeznek megőrizni a táj értékeit. Az átállás rövid távon pluszköltségeket is jelent, amelyeket az államnak kellene megtérítenie – az EU ezt biztosítaná, s ezenfelül prémiumot is juttatna a gazdálkodóknak. Ez nem támogatás, hanem az állam ilyen formában téríti meg a gazdálkodónak azt a társadalmi hasznot, amelyet környezetkímélő gazdálkodásával szolgáltat. Elismeri, hogy a mezőgazdaság nem csupán nyersanyagot termel, hanem megőrzi természeti erőforrásainkat, és emellett jó megélhetést is nyújt a vidéken élőknek. Ezt nevezik Európában többfunkciós mezőgazdaságnak. Aki e rendszerbe lép, ötéves szerződést ír alá, amelynek értelmében jogosult a hagyományos területalapú támogatásra, ám megkapja az agrár-környezetgazdálkodásra előirányzott pénzeket is. Ausztriában a kormány meggyőzte a gazdákat a környezetkímélő művelés előnyeiről, és kilencven százalékuk be is lépett a rendszerbe. Az, hogy Magyarországon tavaly minden reklám nélkül – sőt szinte a lehetőség elhallgatása mellett – harminckétezer pályázatot adtak be erre, amivel két és félszeresen igényelték túl a kormány által rendelkezésre bocsátott szűkös támogatási keretet, jelzi: sokan lennének készek a változtatásra.
Ennek ellenére a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) azt állítja, hogy nem tudta elkölteni a vidékfejlesztésre szánt tavalyi pénzeket, s ezért tizennégymilliárd forintos átcsoportosítást tervez a korábbi szemlélet jegyében az állattartók megsegítésére. Nyilvánvaló persze, hogy ezen a területen is – például a sertés- és baromfitartók körében – elkeserítő a helyzet, ugyanakkor a valódi ok nem a vidékfejlesztés „forrástöbblete”, hanem az, hogy 2004-ben százmilliárd forint hiányzott az agrár- és vidékfejlesztési költségvetésből, ezt az óriási lyukat pedig nem lehet betömni egy tizennégymilliárdos összeggel; már csak ezért is oda kellene adni a mezőgazdaságnak a pénzeket, amelyekre a gazdálkodók ígéretet kaptak.
– Természetesen nem kell és nem is lehet a kis- és közepes gazdálkodások kizárólagosságára törekedni. Az iparszerű termelés felől egy komplex, fenntartható termelési mód felé csak fokozatosan képzelhető el az elmozdulás. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy az unióban az átlagos birtokméret mindössze tizenkilenc hektár. A nagyüzemnek is törekednie kell arra, hogy megőrizze a természeti erőforrásokat. Nem a nagyvállalkozások feldarabolására, hanem irányváltoztatásra és kiegyensúlyozott fejlődésre van szükség – teszi hozzá a közgazdász.
A tavalyi EU-csatlakozás civil kritikájának egyik fontos eleme volt, hogy a túltermeléstől szenvedő államközösség Magyarországnak nem a termelő-, hanem a vásárlóerejére számít. Ugyanakkor hazánkról az a kép él az uniós köztudatban, hogy az itt készült mezőgazdasági termékek kiváló minőségűek. Tény: még mindig kevésbé rossz a földjeink állapota, mint az uniós országokéi. A magyar búzának magasabb a beltartalmi értéke, mint az olyan európai területeken termett búzáé, ahol az iparszerű termelés sokkal intenzívebb használatot jelentett; gazdagabb a természetes környezetünk, még nincsenek génkezelt termékeink. Néhány éve a biotermékek piaca szinte korlátlan volt Nyugat-Európában, mára azonban kitartó marketingtevékenységre van szükség a mezőgazdasági hungarikumok, biotermékek nyereséges értékesítéséhez. A stratégiai irányváltáshoz, a magyar mezőgazdaság és vidék fejlődéséhez nélkülözhetetlen a gazdák elkötelezettsége és a kormányzati politika szemléletváltása.
origo.hu
Kórházból üzent Reviczky Gábor – életmentő beavatkozás előtt áll
