Miután bizonyos médiumok egy ideje kórusban követelik, hogy vallják be múltjukat az egyházak, és a Szakértő ’90 is előrukkolt bizonyítékok nélküli, püspökneveket is tartalmazó „ügynöklistájával”, a katolikus püspöki kar megállapította, a múlt hiteles és konkrét feltárása ilyen körülmények között bajosan lenne kivitelezhető. Mintha az ellenkezőjét bizonyítaná az ön törekvése…
– Könyvemmel nem arra vállalkoztam, hogy minden fölmerülő kérdésre válaszoljak, hanem arra, hogy áttekintést nyújtsak az egyház öt évtizednyi történetéről, a kommunista diktatúra alatti vallásüldözés korszakairól és módszereiről. Egyébként is rendhagyó műről van szó: az objektív vizsgálódást át- meg átszövi valamiféle „oral history”, vagyis a saját lelkipásztori tapasztalataimnak, az annak idején tiltottnak számító kisközösségi munkámnak mint életformának a felidézése… Azt pedig a történészekkel együtt én is vallom, hogy a korabeli hazugságrendszerből nehéz a kor minden részletét hitelesen feltárni.
– Az Új Emberben megjelent cikksorozatában is ezért tette sokszor idézőjelbe az ügynök szót?
– Kezdjük ott, hogy a kommunista rendszerek a társadalom teljes körű megfigyelésére, az állampolgárok összességének kézben tartására törekedtek. Ha nem nevezték is őket így, de lényegében ügynöki tevékenységet folytattak tanácselnökök, párttitkárok, személyzetisek, esetenként a munkahelyi vagy éppen iskolai vezetők, az egyes lakóhelyi és egyéb egységekről, csoportokról párttitkárok, párttagok, pártsejtek adtak hangulatjelentést. Szó szerinti ügynököket ott foglalkoztatott az állam, ahová a párt megfigyelői nem tudtak behatolni. Ide tartozott az egyházak világa is. Csakhogy nem tisztázott a konkrét ügynökfogalom sem, sőt inkább hamisított. Így aztán olykor még az egyházüldözés célszemélyeit, a megfigyelteket is ügynöki hírbe keverik némelyek azon az alapon, hogy „érintettek”, mert a politikai rendőrség írásos tervei, illetve a rájuk állított besúgók jelentései tartalmazzák a nevüket.
– De mi a helyzet azokkal az egyházi személyekkel, akik írtak jelentést?
– Egyetértek az országos levéltár főigazgató-helyettesével, Szabó Csaba történésszel: személyekről csak személyes történetükkel összefüggésben lenne szabad nyilatkozni. Hiszen voltak „kényszer- vagy látszatügynökök”, akiket valamiképp belekényszerítettek a kapcsolatba, ám használhatatlan, semmitmondó jelentéseket írtak, esetenként egy idő után ezt is megtagadták. Ők a szó valódi értelmében nem végeztek ügynöki tevékenységet; viszont elszenvedői voltak a rendőrségi terrornak. Vagy vegyük egy olyan „diplomataügynök” típusát, aki az egyház mozgásterét próbálta tágítani, ennek azonban esetenként az volt az ára, hogy időnként találkozzék nyomozókkal, netán jelentést is írjon; de közben törekedett arra, hogy senkinek ne ártson. Voltak aztán valódi ügynökök is, akiket – bár hivatásérzetből választották a lelkipásztori pályát – szabálysértési, magánéleti, erkölcsi vagy egyéb problémával meg tudtak zsarolni. Ők valóban kiszolgáltatták a rendszernek az egyház belső ügyeit, és ártottak az egyháznak.
– Meg talán a civileknek?
– Ennek nem akadtam nyomára. Mégis helyeslem, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia minapi közleménye a pusztán lehetséges esetekért is bocsánatot kért.
– Az utóbbi időben sok olyan publicisztika született, amely elképzeltette az olvasóval, amint az „átlag” múlt rendszerbeli pap gyónási titkokat szolgáltat ki a politikai rendőrségnek.
– Ilyenről nem tudok, és ismereteim szerint nem tudnak a téma kutatói és az egyházzal szemben a Népszabadságban kritikusan nyilatkozó Szabó Gyula bulányista plébános sem. Az ellenkezőjére viszont már sokszor akadt példa: amikor civil ügynök gyónás címén, provokatív szándékkal kért tanácsot, véleményt a gyóntató paptól.
– Az ügynökkérdés tálalásából úgy tűnhet, a titkosszolgálati dokumentumoknak jelentős hányada szól az egyházakról.
– Ezzel kapcsolatban először is az iratok torzításáról kellene szólni.
– Az 1989 végére, 1990 első hónapjaira tehető iratbedarálásokra gondol? Vannak, akik bagatellizálják ennek mértékét.
– Pedig utólagos parlamenti, majd egyéb vizsgálatok igazolták: közvetlenül a rendszerváltozás előtt „pánikszerű” iratmegsemmisítés zajlott a titkosrendőrség archívumaiban. Rainer M. János történész, az ’56-os Intézet igazgatója szerint például a közvetlenül 1989 előtti operatív dossziék nagy része éppúgy eltűnt, mint az 1956 előttieké. Száztízezer ügynökbeszervezési dossziéból mindössze tízezer maradt. Nagyrészt a rendszerváltozás előtti főcsoportfőnökségek állambiztonsági tisztjeiből alakult meg a Nemzetbiztonsági Hivatal. Ennek első igazgatója, az addigi hírszerző Nagy Lajos utóbb elismerte, hogy nem egy esetben kiegészítették a nyilvántartásokat. Vagyis miközben igyekeztek eltüntetni a számukra vagy az érdekkörükbe tartozók számára kompromittáló adatokat, a kartonok közé betették olyanok neveit is, akik nem voltak ügynökök. Maga Nagy Lajos mondta erről: „Ha már nem vállalta az együttműködést, kerüljön most gyanúba.” Magyarán: itt a papírok sem bizonyítanak mindent, óriási a forráskritika szerepe.
– Visszatérhetnénk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) levő, egyházzal foglalkozó papírok arányára?
– Ha nagyarányú – egyesek szerint az összanyag negyede – egyházzal foglalkozó dokumentum van az ÁBTL-ben, az két dolgot jelent. Először azt, hogy a rendőrség az egyéb anyagait megsemmisítette, és azt hagyta meg, amivel az egyházon üthet. Ez nyilvánvalónak is látszik. Másrészt igaz, hogy az egyház a legveszélyesebb ellenfélnek számított a kommunista, ateista állam szemében. A történelmi kutatás bizonyítja, szó sincs arról, hogy a hatvanas évek után már békülékennyé vált a rendszer, és nem volt egyházüldözés. A rendszerváltozásig működött az egyházak megfigyelése. Intézményeinkből a lehallgatókészülékeket 1990-ben szerelték le.
– Sokakat irritál, hogy a már említett Szakértő ’90-féle internetes lista közzététele és a hasonló élű egyházellenes támadások után elmaradtak a személyekre lebontott cáfolatok, pedig ügynökként tüntették fel valakik a Kádár-rendszer utolsó éveinek szinte összes egyházi vezetőjét, katolikus püspökét, akik közül többen ma is hivatalban vannak.
– Erre az abszurd és primitív hazugságlistára azonnal jó pár politikus és történész válaszolt. Félreérthetetlenül kimondták, ahogyan az adatvédelmi biztos is, hogy teljességgel megbízhatatlan névsorról van szó. Ami a katolikus egyházat illeti, megszokta ötven éven át, hogy a legdurvább hazugságokat szegezik neki, és beidegződött: a legegyszerűbb válasz ezekre, ha nem válaszol. Egyébként aki annyira nem ismeri a helyzetet, hogy képes elhinni, ügynök volt a Vatikán nevében tárgyaló három magas rangú diplomata, és három olyan külföldön élő magyar személyiség, aki a negyvenes évek második felében elhagyta az országot, és csak a fordulat után tért haza, továbbá aki egész életében közismerten a hazai, elnyomott magyar egyházért dolgozott, az azt is komolyan venné, ha a pápát raknák fel egy ügynöklistára. Figyelemre méltó, hogy erre az áldokumentumra az MSZP prominensei is úgy reagáltak, mint egy focicsapat az öngólra.
– Mondják: a múlt rendszer a nyílt, helyenként véres egyházüldözések után a püspököktől minimum fokozott kompromisszumkészséget várt el…
– Nézze, bizonyos vagyok abban, hogy a jelen püspöki kar becsületben és egyház iránti hűségben élt és végezte szolgálatát a korábbi évtizedekben is. Ismerem őket. Az ő adataiknak ugyan nem jártam utána, de megtettem ezt két, ma már nem élő egyházi vezető kapcsán. Bánk József és Kádár László érsekekről van szó, akiket szintén jól ismertem, és akik ugyancsak rákerültek a világhálóra. Őket már Adriányi Gábor németországi emigráns egyháztörténész ügynököknek titulálta, ezért az anyagaikat kikértem a történeti levéltárból. Az eredmény: ügynöki anyagot egyikükről sem találtak.
– Bulányi György, a Bokor-mozgalom nyolcvanhat éves alapítója 95-99 százalékra teszi az ügynökök múlt rendszerbeli papságon belüli arányát; Szabó Gyula bulányista pap 20 százalékra becsüli ugyanazt. Mit tart ön valószerűnek?
– Az említett becslések nem adatokon alapulnak. Akik adatok alapján számolnak, például Kahler Frigyes vagy Máté-Tóth András, erősen öt százalék alatti arányt feltételeznek. Ugyanezt vélem én is. Erre a kérdésre több adat utal: a történeti levéltár dossziéi között megtalálhatók az egyes egyházmegyék életét ellenőrző dossziék. Például mostanában találtam meg egy 1962-ből származó jelentést a múltban leginkább „békepaposnak” és leginkább beszervezettnek mondott egri egyházmegyéről. Az állambiztonság szerint az egri egyházmegyében 550 pap közül 25 volt ügynök. Ez a papság 4,5 százaléka. De az egri egyházmegyéről azt írja a jelentés, hogy ebben az egyházmegyében van a legtöbb békepap és a legtöbb államhoz hű személy.
– Mit mutatnak e vonatkozásban az önről készült jelentések?
– A rám vonatkozó anyagok között, amelyeket annak idején legelőször állampolgári jogon kértem ki, hat pap jelentését találtam. Meglepő, hogy Heves megyéből, ahol másfél évtizeden át kisközösségi, tehát tiltott munkát végeztem amellett, hogy az egri hittudományi főiskolán a lelkipásztorkodás tanszéket vezettem, nincs jelentés rólam. Pedig tanárkollégáim előtt nem lehetett titok a városi ifjúsági és kisközösségi munkám, a lakásokon tartott összejövetelek, a kirándulások és az, hogy minden szabadságomat tiltott lelkigyakorlatok vezetésével töltöm. Már csak az emberi gyengeség is magyarázhatná, hogy valaki kritikus megjegyzést tegyen rólam. Hiszen az Egerbe kerülésem utáni első években többen jóindulattal, mások már dühösen figyelmeztettek, hogy a kisközösségi munka tilos, ebből baj lehet, hogy ezzel a fiatalokat, családjaikat, az egyházat és a szemináriumot is bajba sodorhatom.
– Magyarán a váci, majd az egri papság, illetve tanártársai nem jelentették fel?
– Nem, és ezt bizonyítja a későbbi fordulat is. Amikor egy egyetemistát, akit – és az ilyen gyakran megesett – hittanra járása miatt beidéztek a rendőrségre, és vallatása során kiderült, hogy részt vett egy lelkigyakorlatunkon, a rendőrség hamar cselekedett irányomban. Hiszen ezzel értesültek kisközösségi, tiltott ifjúsági munkámról, amely vörös posztó volt a vallást egy-két nemzedék alatt megszüntetni akaró diktatúra szemében. Két budapesti állambiztonsági napokon belül megjelent nálam. Fenyegettek, hosszú időn át beidézgettek a rendőrségre. Évekig megfigyelés alatt álltam, ha a szemináriumról kiléptem, autó követett.
– Annál inkább érdekes élmény lehetett a rendőrségi jelentésekbe való utólagos bepillantás.
– Azt vártam, hogy a vallatások és követések miatt sok rendőrségi papírt kapok majd. Ezzel szemben 1980-ig egyetlen rólam szóló rendőri jelentést sem kaptam kézhez. Személyes példám is utal arra, hogy a hivatalok a számukra terhelő papírokat megsemmisítették. Meghagyták azonban a szórványos ügynöki jelentéseket; nagyjából ezekből is össze lehet állítani egész pályafutásom körvonalait. Például megjelennek e dokumentumokban, hogy Balázs Béla, Kerényi Lajos, Sebők Sándor nevű kollégáimmal részesei voltunk a nagymarosi ifjúsági találkozóknak. Későbbről, 1985-ből, majd 1986-ból is – vagyis amikor már állítólag vallásszabadság volt Magyarországon – kaptam úgynevezett lakáslehallgatási feljegyzéseket.
– Az Új Emberben, majd egyéb nyilatkozataiban is említette, hogy másféle papírt is kapott a történeti levéltártól.
– Valóban, a legérdekesebb meglepetés volt számomra, hogy kaptam egy 6-os kartont is, ami tulajdonképpen az „ügynök” kartonja. Nem döbbentem meg egészen a karton tényén. 1971 októberében a püspöki kar Rómába küldött tanulni. Indulás előtt felkeresett két nyomozó, és közölték, jelenjek meg egy címen. Ott azt kérték, hogy Rómában találkozzam velük időnként. Erre határozott nemet mondtam. Erre azt mondták: írjak alá egy papírt, hogy ha államellenes összeesküvésről tudok, azt jelenteni fogom. Erre is nemet mondtam. Erre ők azt válaszolták: akkor most azonnal letartóztatjuk, mert minden magyar állampolgár kötelessége jelenteni, ha az állam elleni összeesküvés tudomására jut. Beláttam, erre nem sokat lehet válaszolni, és aláírtam a papírt, gondolva, hogy majd megnézhetitek, mikor jelentek én nektek. Tudni kell, hogy éppen abban az évben volt egy nagy házkutatási, letartóztatási hullám a katolikus egyházban.
– Jelentések tartoznak a kartonjához?
– Nincs semmilyen jelentés, sőt a kartonomon a munkadosszié – „M-dosszié” – jele sem található, pedig ennek ott kellene lennie, ha a kartonhoz tartoznak jelentések.
– Lehetnek-e „jelentései” olyan embernek, aki sosem jelentett?
– Nálam is többször megfordultak rendőrök, akik titkon magnóra rögzíthették beszélgetéseinket, amit később jelentésként írhattak be. Ezért a Nemzetbiztonsági Hivatalnál is érdeklődtem, van-e náluk valami anyag a nevem alatt. Hivatalosan azt válaszolták, nincs semmiféle anyag velem kapcsolatban. Ezzel az én ügyem lezártnak tekinthető, de figyelemre méltó abból a szempontból, hogy lássuk, milyen alapos kritikával kell kezelni a létező jelentéseket is. Lehet, hogy olyan ember neve szerepel rajta, aki sosem adott jelentést, csak a rendőr írt le valamit a tudta nélkül.
– Végül is az ügynökkérdés hogyan ítélhető meg keresztény szempontból?
– Elég nyilvánvaló, hogy „bűnbakképzés” folyik, ahogyan Rainer M. János neves liberális történész megállapítja. A hatalmon levők egyrészt el akarják terelni a figyelmet a gazdasági problémákról és saját bűnrészes múltjukról, továbbá egyidejűleg szeretnének ütni egyet az egyházon. Hogy mi a politikusok és az egyházi vezetők feladata ilyen helyzetben, arról nem mernék nyilatkozni. A mindennapok becsületes állampolgárának és keresztényének figyelmébe ajánlom: a gyűlöletet és a hazugságot – mindennapi kapcsolatainkban – a szeretet győzi le. Ha valaki durva érvekkel támad minket, legyünk megértéssel iránta. Ne menjünk bele hiábavaló vitába. Próbáljuk kimutatni szeretetünket embertársunknak. Ez a megértés törheti át a ma áttörhetetlennek látszó falakat a társadalomban.
origo.hu
Régészeti leletet fosztogatott az illegális kincsvadász
