A Bakator

L u g a s

Különleges név, különleges aura. Ha valaki nem tudná, a Bakator növényországi nevet takar, mégpedig egy régi, közismert szőlőfajtáét. A sejtelemesen beszélő nevek közé tartozik, amelyek, ha gyermekkorban találkozunk velük, a legnagyobb titokzatosság maszkját öltik fel. Nekem is volt jó néhány ilyen szavam, amelyeket nem értettem, és sokáig egészen más jelentést tulajdonítottam nekik. Főleg növénynevek az öregapám szőlőjéből: Szagos Izabella, Zölddinka, Batul, Delavári és persze a Bakator. A szép színű bort adó Bakatort maga a kényes ízlésű (és közben ihatatlan pezsgőket gyártó) borbarát Vörösmarty is a legmagasabb polcokra helyezte: megénekelte Jó bor című versében. Ismert eset, hogy a borongós költő 1844-ben kénytelen volt bizonyos katasztrofális pesti éttermi tapasztalatok után megírni Rossz bor című, a szent nedűt elsirató poémáját – mire a jót és nemest fölmutatni kész reformkor buzgó honfiai az ország minden részéből bort küldtek neki engesztelő ajándékul. Így került a Bakator egy polcra Eger, Ménes, Tokaj és Somló legjobb italaival. Így került föl a poézis magasb szféráiba is, ahonnét a poéta maga köszönti ránk poharát:
„Enyhítsd a jót, égesd az árulót,
Ki elforgatni kész a férfiszót.
Légy tiszta forrás tiszta keblünek,
S zavart, ha korcsok rád tekintenek.
De mit beszélek? itt a bor,
A drágagyöngyös bakator,
Baráti kézzel áldozunk:
Biharnak jobb időt: igyunk!”
A „szelíd bort” adó Bakator hazája egy másik költő, Ady Endre földje, az Érmellék a régi földleírások szerint – mások az olasz Bacco d’oro szőlőfajtát üdvözlik benne, s bár a kifejezés aranybogyót jelent, a Bakator meg piros gyümölcsű. (Somlón a régiek is piros bákornak mondják.) Az egészen bizonyos, hogy Szikszai Fabricius Balázs híres XVI. századi latin–magyar szótárában már szerepel. A jeles botanikus-író, Rapaics Raymund Görög Demeter 1829-es magyarázatát elfogadva azt írja, hogy a már Somlónál említett „bákor” elnevezésben a régi „magyar tengermelléki” Bukkari horvát város nevét fedezhetjük fel. Németh Márton, a megbízható modern ampelográfus olasz eredetre teszi, és ő is az Érmelléket nevezi meg szűkebb termőhelyül, ahonnét később az egész országban elterjedt. Egyébiránt az Érmelléken a Bakatorból aszút is készítettek, „édes, erős ital, zamatossággal is bír, kellemes is, de a tokaji mögött messze áll” – írja Entz Ferenc egy 1860-as bejárásában, bár más forrásból azt is tudjuk, hogy a leghíresebb érmelléki gazdától, gróf Zichy Ferenctől a kínai császár asztalára „200 üveg finom aszúbor expediáltatott a diószegi uradalom pincéjéből”. A „Bakatorkirály” Zichyről egyébként érdekes legendák is fennmaradtak: Krúdy egyik írásában hatalmas, országos hírű hordóját emlegeti. E szerint a jeles agrárius gróf csekély háromezer akós nagy hordót készíttetett, ahonnét vidám-vígan szűrhették palackokba a finom érmelléki Bakatort. A valóság kissé másként fest: a megénekelt mamuthordó mindössze 1240 akós volt (vagyis még így is 67 532 literes), 24 darab két-két mázsás vasabroncs ölelte körül, a hordó alsó fele mély gödörbe süllyedt alá, s még így is csak 16 fokú létrán lehetett az akonájához fölmászni. Széchenyi nagyra becsülve vásárolta a Bakatort, s Vörösmartytól a már ismert strófát kapta.
Tisztázatlan (valószínűleg olasz) eredete ellenére a Bakator mégis hungarikum – a leghíresebbek a diószegi mellett a tasnádi és a sződemeteri (Kölcsey szülőfaluja) Bakatorok voltak. Nagyobb dimenziókba emelve ezt írta róla egy 1859-ből kelt lelkes patriótajelentés: „ami a Rajnán a Rizling vagy Traminer, Budán és Ménesen a Kadarka, éppen az az Érmelléken a Bakator. A hegyek koronája, a pincék legdrágább gyöngye, melynek bora színét az aranytól, illatát a virágoktól s erejét a tűztől kölcsönözvén, méltó kevélységét képezi a magyar bortermelőnek s szikrázó életkedve nemegyszer gyújtá lángra a képzelmet s pendíti meg a nemzeti lant húrjait azoktól, akik a fenséges italban nemcsak az élvet keresik, hanem a magyar föld egyik áldását ismerik fel.”
Így, így, ekkora fennkölt pátosszal! Különben a Bakator minőségi nagyszerűségének régi leírói szerint is csupáncsak két titka volt: a kései szüret és a hosszas érlelés. Több alfaját is számon tartották: ismerünk fehér, piros, tüdőszín és fekete Bakatort; a fehéret külön nem szűrték, a feketét meg, kései szőlő lévén, az oportóval vegyítették. A növény virága, mint a pontuszi fajtáké általában, nőjellegű, tőkéje erős, vesszeje „sugárnövésű, kevés bajuszú, vékony bélű, nyárban a nap felőli oldalon zöld, máshol halvány meggyszínű, télre fakó meggyszínű lesz”. Fürtje középnagy, bogyói gömbölyűek, kékespirosak. Fagyérzékeny és terméshozama alacsony. Gyürky Antal 1861-es szótára a leírás mellett azt is megjegyzi, hogy bár igen kitűnő és becses bort ad, „csakhogy 5-6 évig kell várni, még kifejlődik”.
Csávossy György, az erdélyi borászat mai legnagyobb mestere az 1950-es években még kóstolhatott valódi bihardiószegi Bakatort: „aranysárga szín, fejlett, szép borillat, finom zamat, mérsékelt tűz, kellemes savasság és tartós, szép utóíz” – így jellemezte ezt a híres italt. A piros Bakator bora Németh Márton ampelográfiája szerint is „rendkívül finom illatú, zamatos, kemény és eléggé tüzes és sárgásfehér”. Én magam a Szeremley-féle Bakator Fölföldi Béla készítette palackos tételét kóstoltam: tudomásom szerint csak ők foglalkoznak ezzel a különleges fajtával. A Somlón, adataim szerint, eleve házasításra telepítették még a filoxéravész előtt. Fölföldi Bakatorára jól emlékszem: tiszta, elegáns, egzotikus ital. Visszafogott, de kiegyensúlyozott harmóniákkal; bizonyítva az örökifjú tételt, hogy egy korty a híres Bakatorból – egy csepp a Kárpát-medence géniuszából.