A kendermagos révület ára

Hetek óta tart az úgynevezett Polgári Engedelmességi Mozgalom akciója, amelyben – a Fidesz-kormányzat alatt bevezetett szigorú tiltás ellen protestálva – tucatjával adják fel magukat a marihuánát fogyasztó fiatalok. Amikor az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség kérte az önfeljelentőket, hogy közöljék dílereik nevét is, a Kendermag Egyesület vezetője így felelt: nem szabad, mert az illetők veszélyes gengszterek, le is lőhetik az embert. A valóság ezzel szemben ez: a fűárusok, kiknek kereszt- vagy becenevét ismerheti a kuncsaft, maguk is anyagért remegő, szerencsétlen alakok. S mert maffiózni csak inkognitóban lehet, a mögöttük állóknak nincs nevük. Két dílert mégis megneveznék: Jancsó Miklósnak és Konrád Györgynek hívják őket. Mondjak még? Mondok: Csiszár Jenő, Erdélyi Dániel, Garas Dániel, Hajós András, Jutasi Tamás, Mohaman, Müller Péter Sziámi, Paizs Miklós, Palotai Zsolt, Soma, Szőke András, Tóth Györgyi, Török Ferenc, valamint az Anima Sound System tagjai. Még? Jó. Van e hazában két politikai párt – az SZDSZ és az MSZP –, amelyeknek elitjét dílerek teszik ki, a részletes névsort lásd a honlapjukon. Akik a Magyar Nemzet újságíróit szokták feljelentgetni, tegyenek egy szívességet: mondják meg a lapunkat rendre elmarasztaló fiatal bírónak, értem nem jár majd cukorka, hiszen nem állítom – bár ezt kizáró bizonyítékról sem tudok –, hogy fent nevezettek kábítószereket forgalmaznak. Dílerségük mélyebb, rejtettebb, elvi természetű. Ezért jóval veszélyesebbek is, mint a maffiózók.
Amikor a baloldal azt kiabálja, hogy a füvet megkóstoló fiatal nem bűnöző, légvárat igyekszik elfoglalni, hiszen ezt nem is állítja senki. Tény viszont, hogy a liberális drogpolitika az elmúlt időszakban megbukott Nagy-Britanniában és a sokat emlegetett Hollandiában is, ezért ma mindkét ország a kábítószer-szabályozás szigorításán dolgozik. A Fidesz-időkben született korszerű és haladó szellemű nemzeti drogstratégia ugyanakkor egész Európában elismerést váltott ki. Ezt szívesen vitatnák a baloldal politikusai, ha tehetnék. De nincsenek érveik. A nemzeti kormány idején – a híresztelésekkel szemben – senki sem került börtönbe pusztán kábítószer-fogyasztás miatt, hiszen a büntethetőségről szóló rendelet kihirdetésével együtt úgy módosították az eljárásjogi törvényt, hogy az ügyész enyhe esetekben elhalaszthassa a vádemelést, és inkább gyógykezelést vagy pártfogói felügyeletet írhasson elő. A szociálliberális kormány irányultságra jellemző: a drogtörvényt úgy módosították, hogy az iskolákban szabad legyen csekély mennyiségű kábítószert átadni a diákoknak. Ennyit tudtak – mint kiderült, alkotmányellenesen – hozzátenni a drogpolitikához.
Amennyire az emberi sárkányfogveteménynek jóhiszeműséget lehet tulajdonítani, a tömeg többnyire jóhiszemű. A mögötte álló ideológusokról ezt már jóval nehezebb feltételezni. Ők a dílerek, akik ópiumos elméletekkel, marihuána-életérzéssel, világnézeti hallucinogénekkel etetik híveiket. Jelzi a világ torzságát, jogrendünk hiányosságait, hogy nincs senki, aki felelősségre vonhatná őket. Talán nem saját döntésükkel váltak gazemberekké, mint III. Richárd. Talán járvány áldozataiként lettek bacilusgazdák, ám, aki fertőz, karanténban a helye, nem a közélet és kultúra pulpitusain, vagy parlamenti padsorokban.
Azt állítják, hogy a marihuána lágy drog – függetlenül attól, hogy a témával foglalkozó szakemberek szerint lágy drog nem létezik. A fűnek sem a hatása nem lágy, sem a következményei. A megkülönböztetés alapja mindössze annyi, hogy a szintetikus kábítószerek (kokain, heroin, LSD stb.) rövid idő alatt vezetnek leépüléshez, a fű pedig lassan, alattomosan teszi ugyanezt, pszichés zavarokat, amnéziát, krónikus közönyt okozva. A nemzőképesség gyengül, a potens spermiumok száma felére csökken. Visszaesik a férfi- hormonok szintje, aminek fiúknál emlőnagyobbodás lehet a következménye. S a fanyar füst, amit Jancsó, Konrád és társai ajánlgatnak, hússzor több rákkeltő anyagot tartalmaz, mint a dohány.
A posztmodern liberalista szemlélet marihuánafüstben született és kibontakozásához éppúgy szükséges a füstölnivaló, mint Gyurcsány-beszédek írásához a tömény szeszesital. Ez a szemlélet nem tud mást kínálni a fiataloknak, mint amiből maga is táplálkozik. Tekereg hát a szürke füstkígyó, kísért, mint a paradicsomban.
A drogfogyasztók többnyire tényleg nem bűnözők. Csak elhitték, hogy szabaddá szívhatják magukat, hiszen híres emberek üzenték ezt nekik. S mert elhitték, épp azt vesztették el, amire vágytak: a szabadságukat. Ma Magyarországon több tízezer fiatal rabja a marihuánának. Tizenéves gyerekek, akik kétségbeesnek, ha nem szívhatnak. Izzad a tenyerük, felriadnak éjszaka, nincs kedvük semmihez, nem tudnak tanulni, ingerültek lesznek, a buszon elküldik az ellenőrt az anyjába, esetleg bezúzzák a kirakatot vagy az autók szélvédőjét, ha nem szívhatnak. És eladják a walkmanjüket és bőrdzsekijüket, lenyúlják a pénzt a szüleiktől, tönkremennek a kapcsolataik, mert csak az érdekli őket, hogy beállhassanak újra a körbe, ahol kézről kézre jár a sercegő parázs, ahol teleszívhatják a tüdejüket forró füsttel, hogy kicsit megint kerek legyen a világ. Mert a világ, sajnos, nem kerek. Egy idősebb marihuánafüggőtől hallottam: létrehoztunk egy kultúrát, amit józanul nem lehet elviselni. A drogmozgalom azt hirdeti, a valóság a füstben van, a krónikus józanok pedig buták és képmutatók. Részben igazuk van: a felnőttek társadalma gyakran buta és képmutató.
A jóindulatúan buta szólamokat, mint „ne füvezz, inkább sportolj”, vagy „igyál inkább egy pohár bort”, a kendermagosok nevetségesnek tartják, mert a fűnek se a sporthoz, se a pohár borhoz nincs köze. A fű vészkijárat, hátsó ajtó, ahol meg lehet lépni ebből a gusztustalan valóságból, át egy puha és derűs világba. Fiatalok tömege használja e kiskaput, olyan nemzedék, amelynek tagjait saját szüleik sem ismerik igazán – nem tudják, kibe szerelmesek, melyik tanárukat szeretik és melyiket utálják, hova járnak esténként. Olyan nemzedék jön utánunk, a mindennapi anyagot követelve, amely nem ismeri a bizalom és szeretet légkörét. S a felnőttek zöme fél a kérdéseiktől, mert a felnőtt társadalomnak már csak elhasznált, kompromittálódott válaszai vannak, amiben már maga sem hisz. Mit adunk a gyermekünknek anyag helyett? Lát-ják-e rajtunk, hogy józannak lenni jó? Tudunk-e magasabb célt mutatni, mint az úgynevezett önmegvalósítást, ami elviselhetetlen magányhoz vezet? Hitelesítjük-e az életünkkel, hogy egymásért és önmagunkért is Isten előtt kell felelnünk – az előtt az Isten előtt, aki mindenkit szeret, őszintén és önzetlenül? Vagy kiszolgáltatjuk gyermekeinket a révületnek?
A révület rabjai eszményi közönséget jelentenek az ideológiai elit számára. Nemcsak azért, mert a díler elemi érdeke, hogy ügyfele függővé váljon – a függő a legbiztosabb vásárló, minden sikeres piac törzsvevőkre épül –, hanem és főként azért, mert az elkábított tömeg irányítható. Például arra szavaz, akitől anyagot remél.
Az írások szerint a paradicsomi kígyóval szemben Krisztus igen radikális megoldást alkalmazott: eltaposta. Ma is képes felrázni bárkit a drog, a pornó az okkultizmus kábulatából, a pénzimádatból, a politikai hisztériából. Ha ez a nemzet értelmes életet akar élni, muszáj felélednie.
Aztán majd gyengéd, de következetes rehabilitációra lesz szükség.