A világforradalom jégtörője

ég mindig kevés vita folyik a második világháborúról a XXI. század elején. Hitler ma is az abszolút gonosz, s a róla kialakult kép megsértése már a legcsekélyebb mértékben is komoly veszélyt von maga után. Az ehhez kapcsolódó érzelmek természetesen nagyon is érthetők, ugyanakkor elfogadhatatlan, hogy a második világháború tabutémává váljon. A gonoszt csak úgy lehet legyőzni, ha kívülről és belülről egyaránt megértjük. Sok tennivalónk van. Az egyik tabu például Sztálin és a kommunizmus szerepe. Viktor Szuvorov kutató agyonhallgatott munkája a szó szoros értelmében bombát helyezett az uralkodó történelemfelfogás alá.
Az orosz történelembe az amszterdami egyetem russzisztika tanszékén folytatott tanulmányaim során vezettek be professzoraim. Ennek homlokterében a XX. század történelme állt, ami 1917-ben Oroszország és Európa számára meghatározó fordulatot vett. Még tombolt az első világháború, és Oroszország a szakadék szélén állt. Ekkor ragadta meg a hatalmat – zseniális és kegyetlen vezetője, Lenin irányításával – a fundamentalista-szocialista bolsevik párt. Megszerzett hatalmát 1922-ben a Szovjetunió formális megalapításával biztosította be.
A Szovjetunió megalapításától a második világháború kezdetéig sajátságos politikát folytatott, amelyet professzoraink csak nagy vonalakban tálaltak anélkül, hogy kielégítő magyarázattal szolgáltak volna számunkra. Csak tanulmányaim utolsó évében kezdtem a források és könyvek erdejében eligazodni, míg valaki egy sor addig viszonylag ismeretlen munkára hívta fel figyelmemet. Ahogy olvasni kezdtem, lassan megértettem a Szovjetunió történelmének e ködös időszakát.
A könyvek szerzője egy dezertált orosz kém, Viktor Szuvorov volt. Úgy tűnt, munkája egészen más hatással van az idősebb történészekre, mint a hozzám hasonló keresgélő szellemekre. Kísérlete, hogy kiegyensúlyozottabb képet rajzoljon a második világháborúról, még azelőtt elbukott, hogy a széles nyilvánosság megismerhette volna. Viktor Szuvorov – valójában Vlagyimir Rezun – egy egyszerű származású orosz álneve. Szolgálati ideje alatt határozott fellépése és fényképszerű memóriája miatt a szovjet haderő katonai hírszerző szolgálatához (GRU) is felvették. Öt évig dolgozott mint kém, s egy alkalommal bejutott a katonai archívumba, ahol a második világháborúban való orosz részvétel titkait őrizték. Ekkor talált bizonyítékot egy szörnyű igazságra, amit nyilvánosságra is akart hozni; 1978-ban Nagy-Britanniába menekült, ahol először kénytelen volt „alámerülni”, ugyanis a szovjet hatóságok halálra ítélték. Az ítéletet a berlini fal leomlása után sem vonták vissza.
A történet, amelyet oly sokáig elhallgattak, s mely miatt Szuvorov hazája elhagyására kényszerült, a második világháború lefolyásáról és fejleményeiről szólt – Sztálin perspektívájából. Trilógiája címe: A jégtörő. A három kötet – Rövid tanfolyam, Az M nap, Utolsó köztársaság – az úgynevezett nagy honvédő háború története. (Első német kiadása Stuttgartban jelent meg 1989-ben.)
Szuvorov történelmi és hadászati tényeket mutat be, majd rámutat, hogy a Szovjetuniónak az 1917-es megalapítása óta egyik leglényegesebb külpolitikai célja a világforradalom kirobbantása volt. Lenin mint 1917 és 1922 között a hatalom tényleges birtokosa Németországot kulcsországnak tekintette, amely nélkül a világforradalom nem érhető el.
A jégtörő első fejezetét, amelynek a cinikus Út a szerencséhez címet adta Szuvorov, Marx- és Engels-idézetekkel vezeti be. E szövegek félelmet nem tükröznek egy jövőbeni háborútól, hanem egyenesen arra vágynak. A háború mindig a forradalom szülőanyja, a világháború pedig a világforradalomé – érveltek. Engels szerint egy világháború „megteremtené a munkásosztály végső győzelmének feltételeit”. Lenin már 1916-ban bizalmasan közölte bolsevik barátaival, hogy reméli, az első világháború olyan hosszú és véres lesz, amilyen csak lehet, s amennyiben nem fog kitörni a világforradalom, egy új, egy második világháborúra lesz szükség. A nyilvánosság előtt a háborút – mint az imperialista hatalmak ambíciójának produktumát – természetesen elítélte, amivel néhány európai prominens szimpátiáját el is nyerte.
Szuvorov sorra veszi a Szovjetunió 1917 és 1941 közötti történelmének lényeges eseményeit, és egy álcázott, ám igazi lenini vaslogikán vezet végig.
A történészek egyik „szentsége”, melyet Szuvorov elvet, az a fegyverszünet, amit Lenin kormánya röviddel 1917-es hatalomra jutása után Németországgal kötött. Ezzel nem a háborútól fordult el, hanem így érte el, hogy azt, ami még megmaradt az orosz közigazgatási rendszerből, a visszatérő katonák millióinak lába széttapossa, s ennek következtében a bolsevikok vidéken is magukhoz tudják ragadni a hatalmat.
A keleti front elesett, Németország fellélegezhetett, és a nyugati frontra küldhette katonáit. Így az első világháború valóban hosszabb és megsemmisítőbb hatású volt, mint ha Németországot már hamarabb legyőzték volna.
Szuvorov megállapítja, hogy a lengyelek 1920-as Szovjetunió elleni támadása a Vörös Hadsereg végzetes támadását hiúsította meg az akkor ellenállás-képtelen Németország ellen. Ennek célja az lett volna, hogy egész Európát felszabadítsa a kapitalista iga alól, s kiváltsa a világforradalmat. A Politbüró híradásai egy 1923. november 7-én, 8-án és 9-én esedékes németországi puccs előkészületeiről hátborzongatóak. Ugyanekkor történt Hitler elvetélt puccskísérlete is.
Sztálin már jóval Hitler felemelkedése előtt világossá tette, hogy nem zárkózna el egy olyan háborútól, amelybe a Szovjetunió utolsóként lépne be. Sztálin Hitler felemelkedésével szembeni magatartása – mint Sztálin lenini logikájának eleme – egyszerre világossá vált. Ezért engedte, hogy Németország 1922 és 1935 között a Szovjetunió területén hadsereget hozzon létre. Sztálin megtiltotta a német kommunistáknak, hogy a nemzetiszocialisták ellen ágáljanak, és azt a megbízatást adta nekik, hogy szüntelen támadják a szociáldemokratákat. Ezzel szabotálta a kommunisták és a szociáldemokraták kézenfekvő választási koalícióját, ami által Hitler győzelme 1933-ban megakadályozható lett volna. Csak két évvel azután, hogy a nemzetiszocialisták a választásokat megnyerték, és Hitler nyeregbe került, segédkezett Sztálin a fasizmus elleni népfront kialakításában. A harmincas évek második felében saját köreiben Hitlert már nyíltan a világforradalom jégtörőjeként emlegette.
1939. augusztus 23-án, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktumot megkötötték, a világ valósággal sokkot kapott. Hitler és Sztálin kölcsönös megnemtámadási szerződést írtak alá, és titkos záradékban osztották fel egymás között a köztük fekvő országokat. A paktumot a történészek többsége gyakran állítja be Sztálin egyik olyan kísérleteként, amellyel Hitlert próbálta féken tartani, jóllehet ezzel valójában súlyos hibát követett volna el.
A figyelem újra és újra a Lengyelország elleni német támadásra irányul, ami alig egy héttel később történt, és a második világháború formális megkezdésének számít, mivel Nagy-Britannia és Franciaország közvetlenül hadat üzent Németországnak. Azt, hogy Sztálin szeptember végén elfoglalta Lengyelország keleti felét, a történészek nem casus bellinek, hanem inkább elfogadható reálpolitikai lépésnek tekintik. A novemberi Finnország elleni támadás azonban már nagy felháborodást keltett, jóllehet részint sikertelen volt, és ennélfogva az orosz hadsereg gyengeségére való bizonyítéknak tekintették, amit a Molotov–Ribbentrop-paktum látszólag meg is erősített. Figyelemre méltó, hogy miután Hitler 1940. április–májusban lerohanta Észak- és Nyugat-Európát, Sztálin ismét lecsapott: júniusban elfoglalta a három balti államot és birodalmába illesztette őket, miközben a világ megmaradt része rémülten szemlélte, ahogy Franciaország kapitulál. Mindezek után Sztálin június 28-án Romániától elcsatolta Besszarábiát (a mai Moldova). Vagyis valóban úgy tűnt, hogy Hitler a Molotov–Ribbentrop-paktummal engedélyt adott Sztálinnak az 1914-es cári Oroszország területének eredeti fényében való viszszaállítására.
Ha Sztálin egyértelműen biztosította volna Lengyelország függetlenségét, akkor Hitler valójában már a második világháborúban eldördült legelső lövéssel egy ugyanolyan típusú kétfrontos háborúba bonyolódott volna, mint ami 1914 és 1918 között romba döntötte Németországot, és amit ráadásul megnyerni aligha lehetett. Sztálin szabad kezet adott Hitlernek egy Franciaország elleni háborúhoz, és így kialakult a nyugati front, ahol felmorzsoló háborúval kezdték a nyugati államok egymást gyengíteni. A sikeres villámháború pedig állítólag magát Sztálint is meglepte.
A Hitler és Sztálin közötti szerződés egyik lényeges következménye az volt, hogy a Harmadik Birodalomnak és a Szovjetuniónak közös határa lett. Ez mindkettejük számára lehetővé tette a másik elleni meglepetésszerű támadást, ami lehetetlen lett volna, ha országaik közt egy „ütközőállam” fekszik. Ha Sztálin a hitleri Németország katonai potenciáljától és agresszív politikájától valóban fenyegetve érezte volna magát, Lengyelországot ütközőállamként használta volna, és mögé – mint végtelen védelemi vonal mögé – beásta volna magát.
Szuvorov rámutat, hogy a szerződés életbelépését követően a Szovjetunióban óriási haderő-átszervezés kezdődött. Alakulóban volt a világ legerősebb hadserege: az egyes hadosztályokat ide-oda tologatták, egész légiókat hoztak Szibériából, a fegyvergyártás súlypontja áttevődött azokra az eszközökre – nehézpáncélosok, vitorlázórepülők –, amelyeknek elsősorban rajtaütésszerű támadásban lehetett hasznát venni.
Hitler 1940 szeptemberéig még reménykedett az Angliával való békében. Ez a magyarázat például a dunkerqueni csodára, amikor a németek elszalasztották a lehetőséget, hogy körülbelül 100 000 embert foglyul ejtsenek, vagy bombázzák a brit katonákat. Amikor világossá vált, hogy az Angliával való békének nincs realitása, november folyamán Hitler szövetséget ajánlott Sztálinnak. Ezt az ajánlatot azonban nem magyarázhatjuk pusztán Hitler állítólagos ravaszságával. Rossz rágondolni, hogyan nézne ki ma a világ, ha ezt a szövetséget akkor megkötik. Egy Németország, Oroszország és Japán közti szövetség legyőzhetetlen lenne. Nem merészség azt feltételezni, hogy Hitler 1940 novemberében rájött: a Molotov–Ribbentrop-paktum miatt zsákutcába került.
Hitler 1940 decemberében adta ki a hadseregnek azt a parancsot, hogy a Szovjetuniót 1941 telének kezdetén gyors hadjáratban győzze le. A Szovjetunió elleni német támadás, a Barbarossa-terv 1941. június 22-én következett be. Általában úgy tartják, hogy Hitlernek csak akkor lett volna esélye a győzelemre, ha e támadás mintegy két hónappal korábban indul meg, ám ő a Görögország és Jugoszlávia elleni áprilisi hadműveletekkel értékes időt pazarolt el. Május végén aztán bevették Krétát is, Rommel tábornok pedig előrenyomult Líbiában.
Minden jel arra mutat, hogy Sztálin – kémei többszöri figyelmeztetése ellenére – meglepődött a németek támadásán. Ez részint Hitler krétai manőverével magyarázható, legfontosabb oka azonban az, hogy Sztálin tudta: Hitler valójában nincs felkészülve a Szovjetunió elleni háborúra. Sztálin egy ilyen támadást öngyilkosságnak tartott, és ebben nem is nagyon tévedett. A német támadás idején a Szovjetuniónak 22 300 páncélosa volt, miközben Hitler a Barbarossa-tervhez csupán mintegy 3400 páncélost bocsátott hadserege rendelkezésre.
Joggal merül fel a kérdés: hogyan történhetett meg akkor, hogy a németek a támadás első hetében mégis szenzációs győzelmet arattak? A válasz A jégtörő következő fejezeteiben és a trilógia további két részében érvek, tények és következtetések százainak segítségével körvonalazódik.
Szuvorov kezdetben a Vörös Hadsereg harckocsiállományát elemzi, és arra a következtetésre jut, hogy néhány modell alkalmas volt arra, hogy aszfaltozott utakon igen magas sebességgel haladjon, vagyis a harckocsik a német autóutakra s egyáltalán nem az orosz földutakra voltak kifejlesztve. Másfelől a páncélosoknak amúgy sem igen lehet hasznát venni egy védekező háborúban, erre a tankelhárító hadosztályok sokkal alkalmasabbak lettek volna. A határőrcsapatokat, amelyeket arra képeztek ki, hogy az ellenséges támadásokkal szemben védjék a saját területet, 1939 és 1941 között támadó alakulatokkal helyettesítették.
A Vörös Hadseregnek voltak a világ legerősebb légideszantcsapatai, s figyelemre méltó, hogy vitorlázórepülő-pilótáinak száma meghaladta a százezret. Márpedig ezeket csak az ellenséges vonalak mögötti landolásra lehetett volna használni, illetve az ellenséges légierő győzelme után, vagy akkor, ha az ellenségnek nem lett volna elegendő ideje reagálni például egy rajtaütésszerű támadásnál. Amikor azonban a német páncélosok orosz földön megjelentek, a szovjet légierő használhatatlan volt.
Szuvorov rámutat, hogy a Vörös Hadsereg 1939 óta titkos mozgósítást végzett, és amikor a német támadás 1941 júniusában megtörtént, éppen egy Németország elleni meglepetésszerű támadás állt szándékában. Állítása szerint az M nap július 9-én lett volna. Emiatt voltak a repülőterek, a repülőgépek, a katonai felszerelések a hátországból az új határra telepítve, ahol a német csapatok elfoglalták őket. Ugyanez történt a túlerőben lévő harckocsiállománnyal is. A határon vagonokra rakott tankok százai álltak a legénységre várva, s a határ mentén hatalmas üzemanyag-tartalékokat, valamint lőszert tároltak. Hadosztályok tucatjai, katonák százezrei várakoztak az odavezető úton. A húszas–harmincas években telepített védelmi létesítményeket – tüzelőállásokat, sáncokat, aknamezőket – már felszámolták, hogy ne lassítsák saját hadseregük felvonulását. A vasúthálózat is kiterjedt volt. Térképek százezrei lapultak a határon veszteglő vasúti vagonokban, ahol aztán a németek kezére kerültek. Ezek elsősorban Németország-térképek voltak, sok-sok német–orosz szótárral.
A Vörös Hadsereg kizárólag támadó hadműveletre, offenzív taktikára volt trenírozva, és amikor védelemre került a sor, improvizálni kényszerült. Amikor a német haderő a Szovjetuniót megtámadta, rengeteg katonára bukkant a határ közelében. Ők a német tüzérség élő célpontjaivá váltak. A németek a létszám- és hadieszközfölényben lévő szovjet hadsereget mozgósításának utolsó fázisában találták, azaz egy olyan sebezhető pillanatban, ami lehetővé tette, hogy néhány hónapon belül Moszkváig, illetve Leningrádig előrenyomuljanak, ahol később megállították őket.
Betört az orosz tél, és kiderült, hogy a német hadsereg nincs rá felkészülve, sem fagyálló olajuk, sem téli ruházatuk nem volt, járműveik nem működtek a csikorgó hidegben.
Miközben Sztálin újjászervezte seregeit, s teljes hadiiparát az Urálba telepítette, a németek 1942 tavaszán újabb offenzívába kezdtek, hogy elérjék a bakui olajmezőket, és a Kaszp