Álnéven költő, fedőnéven titkos ügynök

Számtalan bizonyítékot szolgáltattak a titkosszolgálatok működéséről, a százezernyi besúgót foglalkoztató hálózat gyalázatáról napfényre jutott adatok arra, hogy mivé züllesztette a közéletet, benne az egyes embert a sztálinista diktatúra. József Attila születésének századik évfordulóján közülük is a legmegdöbbentőbbet idézem föl tanulságul jelennek és jövendőnek.
A Kormányos a szegedi vízi élettel összefüggő, jellegzetesen felsővárosi, felsőtanyai vezetéknév: már az 1522. évi tizedjegyzékben előfordul. Kornstein Benjámin, amikor megmagyarította nevét, őszinte asszimilációs szándékkal, kiváló érzékkel választotta.
Kormányos Benő (1871–1944) jómódú, a szegedi közéletben jelentős szerepet játszó, tekintélyes ügyvéd volt. Évtizedeken át a városi törvényhatósági bizottság szorgos tagja.
1907 szilveszterén Juhász Gyula a pár éve bemutatott János vitéz közismert dalára költött Szegedi önarcképekben így figurázta ki a bíróságon és a torony alatt, a városházán egyaránt szószátyárként elhíresült urat:

„Az én szavam Isten szava,
Mert a néppel tartok,
Meginog a toronyalja,
Ha egyet rikkantok.
Sokat beszél az ember, míg
Feje lágya benő,
Az én nevem, ösmert nevem
Kukorica, Kukorica Benő!”

Kormányos Benő az Árpád a Testvériséghez szegedi szabadkőműves-páholynak is oszlopos tagja. Tíz év Magyarország szomorú történetéből, 1914–1924 című könyvéről 1927-ben Juhász Gyula írt ismertetést. Enyhe gúnnyal „szegedi Tacitusnak” nevezte, és nyelvét kissé megfricskázta, de kiemelte: „könyve a demokratikus fejlődés szükségességét hangsúlyozza, és a laikusnak, aki nem minden érdek és tanulság nélkül olvashatja, jó szolgálatot tesz”. Kormányos Benő 1931-ben megírta A Szegedi Ügyvédi Kamara ötvenéves történetét is. Ez ma is hasznos helytörténeti forrásmunka. Noha reformátusként élte le életét, feleségével együtt elhurcolták, és ismeretlen helyen pusztult el.

1.
Egyetlen fia, Kormányos István 1903. október 7-én született. Elkényeztetett, bohém ifjú volt. Az állami főgimnáziumból (a mai Radnóti-gimnázium elődjéből) 1921-ben tiltott irodalmi gyűlések miatt barátjával, Vyhnalek (később Berczeli Anzelm) Károllyal eltávolították. Erről Berczeli Kék ég alatt (1958) című önéletrajzi regényében emlékezett meg. Ő egyébként később is megírta különleges figuráját: Előjáték (1978) című regényében Vorák Béla modellje.
A piaristák befogadták: náluk érettségizett 1922-ben, beiratkozhatott a Kolozsvárról akkor áttelepült egyetem jogi karára, s apja példáját követve ügyvéd lett. Agglegény maradt. A munkaszolgálatot csodával határos módon élte túl. A keretlegények Dorozsmán már falhoz állították, de egy arra járó honvédtiszt közbelépett.
Amikor megalakultak az ügyvédi munkaközösségek, a 4. számú, amelyikbe ő lépett, az ő Jerney-házbeli (Széchenyi tér 8.) első emeleti irodájába fészkelte be magát, viszont őt meghagyták egyik szobájában. 1954-ben, amikor József Attila szegedi korszakáról készültem írni, ott kerestem föl. Meglehetősen elhanyagolt, tisztátalan körülmények közt találtam. Borostás volt, ami akkor még nem volt divat. De a szelleme friss volt: az átlagnál jóval műveltebb és képzettebb. Örökölte apja természetét: mint fiskális szeretett beszélni, gondosan keresett szavakkal, kiérlelten fogalmazott, válaszai dikciók voltak.
Nekrológjában Laczó Katalin így méltatta: „Puritán életmódjáról, határt nem ismerő adakozásairól legendák keringtek. Ennél csak a valóság volt nagyobb. Még pazar lakásáról is lemondott, ő pedig a fűtetlen és víz nélküli személyzeti szobába költözött. A kutatók a megmondhatói, mennyit köszönhetnek páratlan emlékezőtehetségének. Utoljára 1962 decemberében a Tiszatájban jelent meg cikke: József Attilára emlékezett.”
1922 augusztusában József Attila begyalogolt Kiszomborról Szegedre Juhász Gyulához. Atyai pártfogója elvitte őt a Templom térre (1984 óta a Somogyi-könyvtár modern épülete áll a helyén) Koroknay József (1888–1955) nyomdájába. Hozta már a karácsony előtt megjelent A szépség koldusa verseit, de előbb megjelent néhány verse a Koroknay mester műhelyében készülő havilapban, a Színház és Társaságban meg a halottak napjára kikerült Lírai antológiában is.
E kiadványok körüli sürgölődésben találkozott József Attila Kormányos Istvánnal, Aknai István és Faustulus álnéven író költővel, Koroknay kiadványainak munkatársával. Kormányos ismertette meg a makói diákot a többi szegedi írósüvölvénnyel, seregnyi álneves tollforgatóval: Berczeli Anzelm Károllyal, Brauswetter (írói nevén Borus) Bélával, Färber (Fenyő) Andorral, másként Bódog Andrással, Füssy Lászlóval, Gerentsér Józseffel, Hajdú Lászlóval, Holtzer (akkor Homályos, később Hont) Ferenccel, Jenő Istvánnal, Keck József Gáspárral (később Kraszna, még később Kulcsár Józseffel), László Bélával, Rózsa Imrével, Steiner (akkor Sági, később Salló) Tiborral, Schönbrunn (Szépkúti) Miklóssal, Széll (álnevén Szabadjai) Istvánnal, Telcs Máté Lászlóval.
Erről a kicsiny, de lelkes irodalmi körről a Szegeden megforduló Szabó Lőrinc is tudomást szerzett. Szegedi tudósításában, Az Est 1924. október 19-i számában, fölsorolva az országos hírű Móra Ferencet, Juhász Gyulát, Cserzy Mihályt, Réti Ödönt, a feledésbe merült egyetemi könyvtárost, későbbi igazgatót, az Ibsen-fordító Puskás Endrét, hozzátette: „József Attila mellett, aki most a szegedi egyetem hallgatója, Hontot, Aknait, Berczeli Anzelm Károlyt és Szabadjait hallottam különösebben emlegetni.” Az ifjú írástudók Igen címmel folyóiratot is terveztek, de ezt nem sikerült nyélbe ütniük. Az Igen mint írócsoport azonban matinén mutatkozott be 1924. november 25-én a szegedi színházban. Verseivel József Attila is.
Közülük Berczeli Anzelm Károly neves és termékeny próza- és drámaíró lett; Hont Ferenc jeles színháztudós és rendező, kevésbé jeles közéleti szereplő; Kraszna-Kulcsár József mint a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadványainak, így Radnóti Miklósnak (Lábadozó szél, 1933; Kaffka Margit művészi fejlődése, 1934) nyomdásza írta be nevét művelődéstörténetünkbe. Rózsa Imrének akkor egyfelvonásosa (Az alkimista, 1922), versfüzete (Szökőkút, 1926), hatvanon túl újabb verskötete (Mégis tavasz, 1965) látott napvilágot. Borus Béla és Jenő István újságíró maradt, Steiner Tibor hegedűkészítő lett, 1926-ban együtt volt József Attikával Párizsban, hazatérve pedig Szegeden hangszerüzletet és -műhelyt nyitott. Szépkúti Miklós versfüzeteiről Juhász Gyula írt elismerően.
Hont Ferenc még Homályos Ferenc néven Szabadjai (Széll) Istvánnal közösen Indulunk… címmel adott ki verskötetet. Megismerkedésére József Attilával a József Attila-emlékkönyvben (1957) így emlékezett:
„Egy alkalommal, amikor Attila bejött Szegedre, Kormányos István karon fogta, és elhozta hozzánk, hogy összeismertessen bennünket. Éppen a lakásomból jöttem le, s az utcán találkoztunk. Nálam volt néhány kötet nemrég megjelent verseskönyvemből, azokból dedikáltam egyet neki. A dedikáció így szólt: Kemény kézszorítással. (Mikor Attila első kötete, A szépség koldusa megjelent, szó szerint ugyanígy dedikálta nekem.)”
Kormányosról így írt Hont:
„Juhász Gyula és Ady példájára a mi nemzedékünkben is a költői hivatáshoz elengedhetetlennek látszott a borivás. Attila nem ivott, vagy legalábbis keveset, és határozottan elítélte, hogy a versírást szétválaszthatatlanul összekapcsoltuk a kiskocsmai borozgatással. Erről különben későbbi versében, az Ars poeticában elítélően nyilatkozik. A legduhajabb borivó köztünk Kormányos István volt, aki szerencsétlenségére nem is bírta a bort. Gyakran fényes nappal részegen tántorgott az utcán, és csak boros fővel írt verset. Karácsony estéjén részegen betért a rókusi templomba, ahol botrányt csinált. Az ügyből bírósági tárgyalás lett, Kormányost elítélték, de az ítélet végrehajtását felfüggesztették. Kormányos abban az időben jogi egyetemre járt, s megijedt, hogy esetleg nem fejezheti be tanulmányait, ha netalán még egyszer részegen botrányt okoz, s a felfüggesztett ítélet érvénybe lép. Ezért megfogadta, hogy az egyetem elvégzéséig egy korty bort sem iszik többé. Fogadalmát meg is tartotta, de verset többet nem írt.”
Hont is hozzátette, de előtte már József Attila Szegeden című tanulmányomban (1955) részletesen föltártam a vers keletkezéstörténetét: József Attila Sacrilegium című versében (keltezése: Makó, 1923. február 23.) Kormányos István templomi botrányát idézte föl. Tanulmányait a hódmezővásárhelyi jogakadémián fejezhette be.
A Csönd című kérészéletű szegedi folyóirat 1923. márciusi számában Kormányos István mutatta be névtelenül írt cikkében A szépség koldusát. Lehet csodálatos jövendölésnek tekinteni, lehet gyermekes, baráti túlzásnak. Így kezdte: „Végre egy hivatott költő, aki új színeket, hangokat és érzéseket hozott fel önmagából. Igaz értékek, melyek egykor közkincsünkké válhatnak számunkra, magyaroknak. József Attila ama költők közé tartozik, kiknek a kötetét elejétől végig, egy lélegzetre át tudjuk olvasni, s átolvasva versei, strófái, sorai, sőt sokszor szavai megmaradnak bennünk, tovább élik egyéni életüket, ugyanazt a világot építik ki tudatunkban, amely megvan a költőben.” S így tovább…
Kiemelte Erőének és Napszonett című versét, de legfőképpen a Várlak címűért lelkesedett. „E versben oly hatalmas érzés vonul át, mely szétrobbantja a megbéklyózó formát, és szabad ritmusban folyik alá, de a dolgok önmagában rejlő zenei hullámzását híven viszszatükrözi.”
Méltatását így fejezte be: „Azt hisszük, a magyar földön József Attila az előfutár, akit nem mi, hanem a magyarság most élő legnagyobb poétája: Juhász Gyula fedezett föl, aki a kötet elé tartalmas előszót írt.”
József Attila 1923. május 14-én írta nénjének, Jolánnak: „Ha megleszek, nyáron Szegeden leszek, mégpedig nem a Szt. Mihály u.-ban, mint mondtam Pesten, hanem Kormányos Benő ügyvédnél, Takaréktár u. 6. [szám alatt] kapok egy szobát a fia révén, aki jó barátom.” A Szent Mihály u. 6. szám alatt sógorának és gyámjának, Makai Ödönnek a rokona, Bőhm Sándor lakott.
Ez idézett levélbeli megnyilatkozás mellett József Attila és Kormányos István barátságának biztos jele, félreérthetetlen bizonyítéka, hogy a Színház és Társaság 1924. augusztus 11-i számában megjelent A villámok szeretője című versének ajánlása: Aknai Istvánnak.
Éppen két esztendőre az első könyve után, 1924 karácsonyára József Attila második verskötetét is Koroknay József adta ki Nem én kiáltok címmel. Kormányos erről is írt a Színház és Társaság 1925. január 11-i számában. Ha most nem olyan lelkendezve méltatta is barátja verseit, a bennük kifejeződő világnézetet tétovának, mondanivalóját egyenetlennek mondta is, virtuóz formakereső bátorságát egyértelműen dicsérte. További fejlődést jósolt neki, s kiemelte a kötetből a Forduló, a Mindent hagyok és a Férfiszóval című költeményeket. „A mai fiatal költőgenerációban – summázta véleményét – első helyet vív ki ez a könyv, mert egészséges kivetítése a mában élő, világon nem sokat évődő embereknek…” Ismertetését így zárta: „A komoly kritika a legőszintébb figyelemmel várhatja a költő teljes kibontakozását, harmonikus letisztulását s mindenekelőtt bensőségesebb, kategorikusabb imperativusait, mikkel mélyebbé s minden-emberivé teheti egyéniségét.”
Évtized múlva Kormányos István ott sürgölődött a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának literátus tagjai, így Radnóti Miklós körül is. Régebbi, korban hozzáillő barátai, Berczeli Anzelm Károly, Széll István is tagjai voltak egy ideig a közösségnek.

2.
1954-ben kerestem föl először. Utána többször többeknek rendelkezésükre állt József Attila ügyében, sőt mint feljebb olvashattuk, egy ízben maga is írt róla. Utoljára 1975-ben Tarnai László, a kecskeméti Petőfi Népe munkatársa szólaltatta meg. Az újságíró nem tudhatta, hogy Kormányos István ekkor már titkos megbízott, magyarán besúgó volt.
Mióta? Pontosan nem tudjuk. Általam ismert első jelentését Mauser fedőnéven 1961. május 17-én adta Dobosi Imre rendőr századosnak (aki kihallgatómként 1957-ben négy év börtönnel fenyegetett) „adatszerzés a szegedi szabadkőművesek köréből” tárgyban. Elhallgatta, hogy apja is szabadkőműves volt, bár azzal dicsekedett, hogy ezt a témakört „az alapjáig ismerem”. Sőt: „magamat is szabadkőműves beállítottságú embernek vallottam, s ismereteimmel alátámasztottam”. De úgy tett, mint akinek alaposan tájékozódnia kell az akkori viszonyok közt. Rá is állították a szegedi páholy titkárára, Csongor Győzőre, de mivel őt nem ismerte, a tartótiszt jóval később, 1968-ban azzal bízta meg, hogy az én közvetítésemmel ismerkedjék meg vele. Erre azonban nem lett szüksége, mert október 27-én találkozott Bálint Sándorral, szóba hozta Csongor nevét, s a gyanútlan tudós (aki akkor már túl volt Kormányos besúgásain, sőt az elítéltetésén is) jóhiszeműen megígérte neki, hogy összehozza őket. Erre azonban, úgy látszik, a nyomozóknak nem volt szükségük, mert még egy jelentésen kívül, amelyet már Mannlicher fedőnév alatt adott be 1969-ben, nem találkozunk többé Kormányos ilyen irányú tevékenységével.
Annál jelentősebb szerep jutott neki a Bálint Sándor elleni hajszában.
Dobosi Imre százados 1961. augusztus 22-én a lakásán kereste föl, hogy Bálint Sándorról kifaggassa. Szokatlan, hogy a lakásán, hiszen az ügynökökkel többnyire T (találkozási, titkos) lakásokon jöttek össze. Ezeknek neveket is adtak: Kedves, Közeli, Nefelejcs. Kormányos Istvánnal valószínűleg a kora, esetleg agglegény volta miatt tettek kivételt, illetve mivel az ügyvédi irodában abban az órában már senki sem tartózkodott, tehát zavartalanul tudtak beszélgetni.
Mint iskolatársát, Bálint Sándor gyanútlan bizalommal kezelte. El nem tudom képzelni, hogy a korabeli Szegednek ezt a különös figuráját mivel vehették rá az ügynöki munkára. Szemmel láthatóan élvezte, talán hajdani irodalmi ambícióinak pótlását érezte benne, hogy beszámolhatott Bálint Sándorral folytatott eszmecseréiről, jellemezhette őt. Azt sem állíthatjuk, hogy különösebb rosszindulattal írt volna róla. Sőt: mindig hangsúlyozta elárult barátjának emberi és tudósi nagyságát.
Különcségét jellemzi maga választotta fedőneve. Mauser: az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének XIX. századi fegyvere, föltalálójáról, Paul von Mauserről (1838–1914) elnevezve. De bizonyára jót derültek a rendőrök, amikor 1964 júniusában azt kérte összekötőjétől, Krenács Márton főhadnagytól, hogy engedélyezze fedőnevének megváltoztatását. A Mannlicher fedőnév neki szimpatikusabb, mint a Mauser. Ferdinand Ritter von Mannlicher (1848– 1904) ötlövetű ismétlő kézifegyvere váltotta föl a Monarchiában a Mausert, olyannyira, hogy a Horthy-hadseregben és más utódállamok hadseregeiben is ezt rendsz