Kétségkívül öröm a millenniumi városrésznek kijelölt területen elhelyezkedő új kulturális központ átadása. A ház építéstörténete azonban magán viseli építészeti, gazdasági életünk visszásságainak jegyeit, és pártpolitikai felhangoktól sem volt mentes. Ezért itthon alig olvashattunk róla értő szakmai bírálatot. Zoboki Gáborral a felmerült kérdések közül jó néhányat sorra véve arra is választ kapunk, miért kellett folyamatosan változtatniuk a terveket.
– Először is folyamatosan változott az építészeti program, nemcsak azért, mert a hivatalnokok, akik az épület építtetéséért feleltek, időről időre eltűntek, és mások jöttek helyettük, hanem azért is, mert nem volt a költségvetés mellé rendelve az a műszaki tartalom, amelyet egy ilyen kulturális központnak tudnia kell – sorolja a kezdeti problémákat Zoboki Gábor. – Az építészeti programot mindig annak kell összeállítania, aki az épületet használni fogja, jelen esetben az üzemeltetőnek. De csak egy éve van vezérigazgatója, azaz üzemeltetője a háznak – és ő készen kapta meg. Ahhoz, hogy jó programot lehessen készíteni, előre ismerni kell az öszszes szereplőt, aki az épületet használja. Másfél éve tudtam meg, hogy a Hagyományok Háza mégsem költözik ide, pedig azután, hogy az alapötlet, a Modern Magyar Művészeti Múzeum koncepciója kútba esett, ők vettek részt a leghosszabb ideig a tervezési folyamatban. Az egyértelmű volt, hogy Kocsis Zoltánék mire vágynak. De az építész nem tudhatja, hogy egy nagy szimfonikus zenekar tagjai hány próbát tartanak, milyen sűrűn utaznak, mennyi holmit raknak a kamionba. Ezek ismerete nélkül nem lehet tervezni, de az is tény, hogy ma nincs olyan ember Magyarországon, aki le tudná írni egy ekkora kulturális intézmény programját. A Four Season Hotelhez például nyolcszáz oldalas részletes építészeti program készült. Ilyen aprólékosságra nem tartottunk igényt, de azt jó lett volna tudni, hogy négyzetméterbontásban mire számítsunk. Itt kezdődött az a folyamat, amelyben a megbízó sem tudott mindig helytállni. Ő is bajba került, mert meghatározott költségkerethez kellett tartania magát, az építész és az egyes üzemeltetők pedig egyre újabb igényekkel álltak elő. Amíg az építési engedély nincs meg, ez természetes, de utána már kegyetlen megpróbáltatás. A fiaskóink, a hibák, amelyeket nem rejtünk véka alá, az építészeti program hiányából is adódnak.
– Az Alaprajz című folyóirat által megrendezett nemzetközi konferencia végén, amikor bemutatta a ház tervváltozatait, azt mondta: az üvegfal, amelyen keresztül bejutunk az épületbe, a hatvanas években is megépülhetett volna. Miért választotta mégis ezt a megoldást?
– Vissza kellett lépnünk az eredeti elképzeléshez képest. Én üvegépületre gondoltam, de ahhoz drága technológiákat kellett volna használni, s nem volt rá lehetőségem. A lamellarendszernek, amely végül elkészült, kettős előnye volt. Olcsó, és lehetővé tette, hogy az épületnek ne kelljen intenzív kapcsolatot tartania a környezetével. Ha elmozdulunk a lamellák között, nem látunk ki, de ha kívülről nézünk az épületre, kirajzolódik három fő tömbje. Szeretem az összetettséget, a több jelentést, a sokarcúságot. Az üvegfal része a szakaszonkénti folyamatos feltárulásnak, a dolgok egymás mellé és nem egymás fölé rendelésének. Egyszersmind ujjal mutogatás arra, hogy ez a környezet még nincs kész, nem tudjuk, milyen lesz, ezért elzárkózunk előle.
– Nem tud teljesen elzárkózni tőle, minden épület meghatározott térben hat. Az új kulturális központ a Nemzeti Színház háta mögött áll.
– A városrendezési terv fiaskója, hogy a mi házunk egy új térre néz, de még nincs pontosan kitalálva, hogy ennek a térnek mi lesz a funkciója. Kár, mert nagy tömegeket megmozgató programokat – akár táncháztalálkozót – is lehetne szervezni ott. De sajnos épp ezen a téren járnak át a Nemzeti Színház díszletszállító kamionjai, ott van a tűzoltók felvonulási útja és a színház parkolója. Ezen a hibán valóban nehéz segíteni, de ha felépül a másik két épület, a kongresszusi központ, a Művészetek Palotája sem lesz olyan magányos. Akkor válik nyilvánvalóvá, hogy az elkészült és alaposan átdolgozott városrendezési terv szükséges volt. Az igaz, hogy ez a terv nehezen követhető, mert az üzleti igények nem tudják száz százalékig lefedni azt az építészeti koncepciót, amelyet a városrész főépítészei, Finta József és Fazakas György elképzeltek. De hogy ezeknek az épületeknek erről a térről van a bejáratuk, hogy ezt a teret soha nem lehet beépíteni, az eldöntött tény, ami előrevetíti a jövőbeli képet.
– Az épület kívülről komor, belső tere azonban egészen más hangulatú, és szokatlanul sokféle anyag jelenik meg benne. Szándékosan tervezte ilyenre?
– Mindenképpen kőházat szerettem volna, nem vakolt felületeket, és ettől kezdve zárt pályán haladtunk. A külső borítás süttői mészkő. Szívem szerint római travertint használtam volna, de ebben is kompromisszumot kellett kötnöm, a travertin belülre került. Tudtam, hogy nekem belülről kell kibontanom ezt a házat, kívül marad a masztabaszerű, archaikus tömb. Ha megnézzük a velencei biennále koncertterem-kiállítását – ahova a mi terveinket nem vitték el –, azt látjuk, hogy az építészek többsége a külsővel van elfoglalva, a teremmel alig foglalkozik. Szentpéterváron most alakítják át a Marinszkij színházat, sokan panaszkodnak, hogy a méregdrága burok, amely körülveszi, már megvan, de a színházzal alig törődnek.
– A dél-pesti épületben három zárt „dobozt” helyezett el egymás mellé. Miért választotta ezt a megoldást?
– Ott dübörög mellette a Lágymányosi híd forgalma ötven–hatvan decibeles zajszintnyomással. Ilyen helyzetben az építész erős hangfogót állít a híd felé, és a maszkjait, a közönségforgalmi tereket az új tér és a város felé fordítja. Nem vágytam arra, hogy gemütlichkeit érzés töltse el az ide érkezőket, meggyőződésem, hogy ez a helyszín megkívánja a nagy formák építészetét. Nekem fontos volt, hogy legyen egy nagyon hatásos előcsarnok, amely más belsőépítészeti képet ad, mint a három „doboz”: a hangversenyterem, a színház és a múzeum. Minden egyes technológiai térnek kialakult a maga karaktere, a sokszínűség, a sokarcúság részben ezeknek a tereknek az igényeiből adódik, részben a képzőművészek hatásából. Hagytam, hogy ők hassanak rám, de Jovánovics György szobrászművésztől, aki az oldalsó zengőkamrák gipszreliefjeit készítette, azt kértem, olvassa el Mozart leveleit, és a belőlük áradó színességet, derűt vigyük be a hangversenyterembe, ne a XIX. századi termekben megszokott bézs-arany színvilágot ismételjük. A színházban Ambrus Sándor diófa burkolata a Hagyományok Házának szellemét idézi; a sűrű erdőt, a folklórt, a legerősebb hagyományt akartuk érzékeltetni. Hogy végül mégsem a Hagyományok Háza költözött be, arról nem tehetünk. A múzeum a kortárs gyűjteményekben megszokott „fehér doboz”, ott nem lehet színes falakkal operálni, mert a kurátorok ragaszkodnak a fehérhez. Az épületben én játszottam el a karmester szerepét, de fantasztikus „szólistákkal” dolgozhattam. Kiharcoltuk, hogy a társművészet önállóan is megjelenjen a házban, ne csak kép vagy szobor formájában. Erre kevés példa van a modern építészetben. Eszményien tudtam együtt dolgozni Jovánnal és Ambrus Sándorral. Építészkollégává, az alkotás legmélyebb rétegeit érintő alkotótársakká váltak ebben a folyamatban.
– A három „doboz” közül a hangversenyteremről nyilatkoznak az emberek a legelismerőbben, de vajon miért nincs középen elválasztva a széksor, és szükség esetén mennyi idő alatt üríthető ki a terem?
– Így ideális a terem szélessége az akusztikailag is fontos szerepet betöltő páholysorral együtt. Ha a széksorba járatot vágunk, száz emberrel kevesebben férnek be. A székszélességet úgy terveztük meg, hogy a legtermetesebbek is kényelmesen be tudjanak menni középre. Rengeteg skicc és konzultáció során alakult ki ez az elrendezés. A terem másfél perc alatt kiüríthető. Hadd jegyezzem meg itt: a nemzetközi rangú külföldi szakembereknek köszönhetem, hogy a hangversenyteremben és a múzeumban olyan minőségű térsort tudtunk kialakítani, amely technológiailag is megfelelő.
– Milyen szempontok szerint határozta meg a múzeum térkiosztását?
– Az alapvető szempont az volt, hogy olyan kiállítóteret hozzunk létre, ahova befogadhatók a legkülönbözőbb típusú kiállítások.
*
Sokfélét, változtatható, mobil válaszfalrendszerrel, variálható világítással, szellőzéssel, a kiállításrendezőket segítő csúcstechnikával. A pályázati időszakban egyedül mi jártuk végig az összes modern és kortárs művészeti gyűjteményt, hogy megkérdezzük az igazgatókat, mire van szükség egy ilyen intézmény tervezésekor. Nem mindegy, hogy a hétezer négyzetméterből Kunsthalle típusú kiállítóteret vagy olyan múzeumot alakítunk ki, amelyben vásárolnak, restaurálnak, kutatnak. Mi gyűjteménnyel rendelkező, intézményi funkciókat (könyvtár, előadások, vetítések) is ellátó teret terveztünk, és azt lényegében meg is valósítottuk. Egy ponton csorbult jelentősen az eredeti elképzelés, elmaradt az a rámpa, amely lépcső helyett végigvezette volna a látogatókat a kiállítótér különböző szintjein, és rányitotta volna a fehér dobozt a dunai panorámára. James Stirling stuttgarti Neue Staatsgalerie-jében tanultam meg, mennyire fontos a várossal való kommunikáció, a folyamatos promenád. Erre szolgált volna a rámpa, amelynek a terve egyetlen hétvégén süllyedt el. Bármilyen szomorú volt is, ráébredtem, hogy a költségvetés és a határidő szorításában, a négyzetméterekért folytatott harcban fel kell áldoznom ezt a sétahelyet az orgonáért és a zengőkamrarendszerért. A rámpa valami olyasmi lett volna, amiért elmegyünk Bilbaóba. De ott tízszer annyit költenek egy múzeumra, mint mi. Budapesten a tervpályázat során ugyanazon telekre szállodát, irodaházat, 1900 gépkocsit befogadó parkolót és aukciósházat is elképzeltek a múzeum mellé. Ezek szerencsére nem épültek meg, mert az állami és a privát szektor közös üzemeltetése rengeteg konfliktussal járt volna. Már a három állami intézmény esetében is kiütköznek a problémák. Ha az alapító okiratban nincs pontosan meghatározva, hogy kinek meddig tart a fennhatósága, ki mennyiért adhatja ki a termet, mi kerül a közös kasszába, amelyből a ház működését finanszírozzák, abból előbb-utóbb heves viták adódnak. Egyetértek azzal a döntéssel, hogy közös művészeti és üzemeltetői igazgatásra van szükség. Ennek a háznak az ereje abban rejlik, hogy több műfaj él együtt benne.
– Milyen pluszfeladatokat jelentett, hogy többfunkcióssá alakították át a színházat, amelyet a Hagyományok Házának szántak?
– Sziszifuszi erőfeszítésbe került, amíg elmagyaráztam, hogy a házat több műfajú produkció befogadására kell alkalmassá tenni. Már éppen betonozták a színpadnyílást, amikor én még mindig hadakoztam a szélesítési lehetőségért. A minisztérium akkor mellém állt, így meg tudtuk teremteni azt a sokszínűséget, amelyre ma mindenki nagyon büszke. Kialakult az első olyan budapesti színház, ahol megvan a többféleképpen változtatható színpadnyílás és az intenzív előszínpad. De többfunkciós teret csak kompromisszumok árán lehet kialakítani. Ha részlegesen nyitják ki a színpadnyílást, nem lehet mindenhonnan látni, akkor ezeket a helyeket nem kell eladni. Ha kamarazenét, kamaraoperát adnak elő vagy operát koncertszerűen, tökéletesen láthat mindenki, mert ilyenkor teljes térszélességben ki kell nyitni a színpadot. Végül mindenki elismerte, hogy jó ez a változtathatóság, mert nem lehet 365 estére folklórprogramot szervezni, és az ezerhétszáz ülőhelyes nagyterembe se lehet naponta kizárólag koncertekkel behozni a közönséget. Most mind a két teremben van zenekari árok, vannak megfelelően változtatható színházi világítási és akusztikai körülmények. A különbséget a befogadóképesség és az intimitás adja, ehhez lehet igazítani a programot.
– A tervek szerint más volt a ház tetőszerkezete – most majdnem a feje hiányzik a háznak, ahogy mondja –, és a vendégeket előtető védte volna az esőtől, hótól. Az miért nem így épült meg?
– Részben a pénzszűke miatt és azért, mert a kerülettel nem volt ideális az együttműködés. Miközben egészen mással kellett volna foglalkoznom, fél évig olyan tárgyalásokra jártam, ahol azt kellett elmagyaráznom, hogy ekkora középület előtt szükség van előlépcsőre és előtetőre. Túltettem magam ezeken a vitákon, de ahogy visszanézek, kétségbeejtőnek tartom, hogy kisstílű viták eredményeként ezek elmaradtak, így az építészeti képet alapvetően meghatározó oszlopcsarnok nincs meg az épület előtt.
– Egy internetes fórum azt állította, hogy szerzői jogi problémák merültek fel a tervezés során. Igaz ez?
– Az építészkamara megállapította, hogy szó sincs szerzői jogi problémáról, etikai vétségről. Az történt, hogy noha a mi irodánk vitte végig a generáltervezést, a kivitelező időnként felkért külső embereket, hogy tervezzenek meg egy-egy épületrészt, és ebből nagy csatározások keletkeztek. Egyes tervezők, akiket mi vettünk fel korábban, kiestek, és ma már nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan ki mit tervezett. Egy-egy technológiai újdonságon néha tíz embernek kellett órákig együtt töprengenie. Akkor ki a szerző? Ilyen helyzetekre vezethetők vissza a viták, nem arról volt szó, hogy valaki valakinek a munkáját ellopta. Ezt a folyamatot csak nagyon összetett, sokarcú csapattal lehetett végigvinni. Amikor az épületet átadtuk, összehívtam azokat, akik velünk dolgoztak. Mindenki eljött.
– Említette, hogy nem vágyott gemütlichkeit hangulatra. Marad az épület színeváltó megvilágítása?
– Ez nem az én ötletem volt, de némi változtatásokkal elfogadtam. A rendszer most félkész állapotban van, fantasztikus komputerrendszerrel lehetne irányítani, ha az már működne. Ez a ház rengeteg mindent tud, de meg kell tanulni bánni vele. Műszakilag elkészült határidőre, de ahhoz még idő kell, hogy megtanulja a személyzet, mire való az a tömérdek gomb, amit meg lehet nyomni ebben a házban. Négy és fél éve tervezem az épületet, de még mindig odajárok, még mindig kérnek tőlem módosításokat. Ezt a négy és fél éves folyamatot passzívan is nehéz befogadni.
– Keveset tudunk arról, hogyan alakul majd az a térség, ahova a millenniumi városközpontot tervezték. Egy sor beruházás megakadt, egyes épületek készültek csak el, nincs igazán megoldva a parkolás. Vannak különböző gazdasági és politikai érdekcsoportok, amelyek igényei a piaccal együtt változnak. Lehet így hosszú távú várostervezésről-városfejlesztésről beszélni?
– Egy városrész jövőjét több tíz éves távlatban kell nézni. Remélem, folytatódik a Csepel-csúcs-beruházás, remélem, hogy egyszer lebontják a Lágymányosi híd melletti vasúti hidat, amelynek délebbre kellene lennie, és összekötik az M0-st az északi résszel és így tovább. Egy fe
origo.hu
Fontos bejelentést tett Orbán Viktor
