Az örömmondó békekövet

Van egy szép régi református ének, amelynek így szól a refrénje: „Légy örömmondó békekövet, hirdesd, a szabadító elközelgetett.” Olyan jóízűek ezek a szavak. Ha példát kellene mondanom arra, hogy kicsoda ilyen örömmondó békekövet, rögtön azt felelném: maga Krisztus, akire ez az ének utal, s akitől a békesség evangéliuma származik. De ha itt, a földi kortársak közt kellene mintát keresnem, ezekben a napokban biztosan az elköltözött Karol Wojtyla, II. János Pál jutna eszembe még így református szívvel is.
A lengyel pápa alatt nyilatkozott először arról a katolikus egyház, hogy elfogadja Luther Mártonnak az egykor kiközösített Ágoston-rendi szerzetesnek a Bibliából merített megigazulástanát. Ez a tan nagyon egyszerű: az Úr szemében nem az az igaz ember, aki bűntelen – hiszen ilyen ember nincsen –, hanem aki hiszi, hogy az Isten Jézus Krisztus szenvedése árán megbocsátott neki: eltörölte minden vétkét, tisztának és szentnek tartja, méltónak a mennyei trónra.
Sokan azt gondolják, egy római pápa dolga csupán a protokoll, az, hogy integessen a verandáról a nagy ünnepeken, elmondja a soknyelvű áldást. Pedig ez a tisztség nemcsak trónt jelent, hanem nehéz keresztet is. A világpolitika vigyorgó, hazug, hajbókoló, alattomos diplomáciai forgatagában kell képviselni Krisztust. Bizonyosan erős a hatalmasokhoz való törleszkedés kísértése. De az öregségére meggörnyedt pápa tartása sokkal erősebbnek bizonyult némely délceg politikusénál. Menynyi fegyvert megáldhatott volna a gyümölcsöző kapcsolatok reményében! Olyan jó, hogy a galambfehér öregember, aki valahogy kiragyogott egyszerű reverendáiból, soha nem áldotta meg az ágyúkat, a bombázókat. Nem felejtem el, mit mondott, amikor George W. Bush elnök az Irak elleni támadásba lendült: „Az utolsó szó nem az erőseké lesz. Az utolsó szó Istené lesz.” S utalt a Bibliának arra a szakaszára, mely szerint el fog jönni a világra a béke korszaka, Krisztus hozza magával, mikor megérkezik az ég felhőivel.
A Krisztust képviselő egyházak nem erősek. Öregek, betegek, gyengék, törékenyek, amilyen II. János Pál is volt. Nincs politikai hatalmuk, ha Kósáné Kovács Magdák „szocialista” hada mondogatja is – nemcsak Magyarországon, de mindenütt –, hogy be akarják kebelezni Európát s a világot. Nem akarják, de ha akarnák, sem tudnák. Csupán lobbiznak a békéért. Nem a hamis békességért, a feszültség pillanatnyi elkerülését célzó látszategyezségekért, amelyekben erénynek neveztetik a bűn, bűnnek az erény. Az igazi békét keresik. A pápa sosem kollaborált a bűnnel. Nem békepap volt: békekövet, és ez nagy különbség. Erősen hitte és határozottan képviselte – a XX. század végi és XXI. eleji felfordult világban, egy pusztuló, hanyatló kultúrában is –, hogy az Úristen az élet tökéletes rendjét teremtette, amelyben a férfi férfi, a nő nő, amelyben a család érték. Hitte és hirdette, hogy ezt a rendet az égi szeretet fogja össze. S azzal, hogy ezt hitte és hirdette, sok ellenséget szerzett magának.
Rengetegen gyűlölték, még az is lehet, hogy többen, mint ahányan ma gyászolják. S e téren is példának kell lennie minden keresztény és keresztyén ember előtt. Mert ebben a világban egyedül a kereszténység tudja, hogy az irigység, a törtetés, a magánéleti és politikai hazugság, a házasságtörés, a homoszexuális életforma, a magzatgyilkosság, a droggal való visszaélés bűn, nem pedig normális dolog vagy rossz szokás. Mindezt nemcsak tudják az egyházak, de ki is kell mondaniuk, különben a szolgálatuknak vége. Ugyanakkor megoldást is tudnak kínálni a bűnre, az Istentől kapott kegyelmet.
Gyűlölték a béke követét; nem nyílt férfias haraggal, csak azzal a sunyi barangó indulattal, ami legfeljebb felrázott állapotban vagy részegen csap ki, egyébként félmondatokban, újságcikkek utalásaiban bujkál. Az egyik internetes hírújság a szentatya haldoklásakor olyan címeket közölt, hogy Vagy eszik, vagy beszél a pápa, Csöveket vezettek a pápába – mert ugyebár ez vicces, gunyoros. Aztán azt részletezték felvillanyozva, hogy a halál beálltakor ezüstkalapáccsal fogják kocogtatni II. János Pál homlokát. Talán még halálában is gyűlölik. Persze, hiszen a számlájuk rendezetlen: kegyelem nélkül élnek. Eszükbe kell hogy jusson: ha ennek a fura bácsikának igaza volt, akkor elveszettek. Krisztussal egyszer mindenkinek találkozni kell. Amikor eljön, az ég felhőiben nem lesznek bombázói, de beszédében és tekintetében az ítélet tüze ég majd. A rendezetlen számlájú emberek rémültek lesznek, mezítelenek, és sehová nem tudnak bújni az Isten elől, akinek a szeretetét elutasították.
Példa az is, ahogy tűrni tudott. Ő senkit nem utasított el. Akárcsak Jézushoz, még prostituáltak is elmehettek hozzá. Fogadta őket, de nem helyeselte az életszemléletüket. Járt nála Cicciolina, járt nála Gyurcsány Ferenc. Az elhíresült audiencián a laza és bárdolatlan magyar miniszterelnök a katolikus egyházfő arcába sziszegte keresztények iránti gyűlöletét, s a pápa ezt is szelíd udvariassággal viselte. A keresztények lehetnek gyengék és nevetségesek a világ szemében, lehetnek a nézeteik idejétmúltak, lehet röhögni az életükön és haldoklásukon is. A világ igazi hatalmaihoz képest az egyháznak nincs számottevő politikai vagy gazdasági ereje. Másfajta ereje van, és ez az erő sokkal nagyobb. Az utolsó napon a pápa azt kérte, a Szentírást olvassák neki. Krisztus beszéde, az Ige volt számára a legfontosabb. Az ilyen embert nem égeti, hanem melegíti a mennyei tűz. Ez ad neki erőt. Olyannyira, hogy amikor eljött a pillanat, derűsen tudott elköszönni, mert tudta, Krisztus így szól az övéiről: „Az én kezemből senki ki nem ragadhatja őket.” Örömmondó békekövet volt halálán is.
Az utolsó kenetet nem most adták föl neki először. A nyolcvanas években a már akkor sem fiatal egyházfőt eltalálta egy merénylő lövése. Élet és halál közt lebegett, orvosai azt gondolták, letelt az idő. Aztán mégiscsak felgyógyult. Ali Agca, a muzulmán merénylő addigra annak rendje és módja szerint börtönben ül. Mindenki megértően bólogatott volna, ha ezután a pápa határozott hangú feljegyzést küld a férfi származási országának kormányához – ugyan fékezné meg az elharapózó terrorizmust –, majd panaszos nyilatkozatokat tesz, de a pápa nem Gyurcsány Ferenc, tehát nem terroristázott. Viszont meglátogatta a merénylőt, bement a cellájába, leült mellé a priccsre, megfogta a kezét, és Isten szeretetéről beszélt neki. Fél órán keresztül fogta azt a kezet, amelyik pisztolyt emelt rá. És beszélt az evangélium erejéről. Ez az erő az, amelyik legyőzte és le is fogja győzni a világot. Ettől félnek annyira az egyházellenes hatalmasságok. Pedig épp erre lenne szükségük nekik is.
Az igaznak emlékezete áldott, mondja a Biblia. Most, hogy rá gondolok, képek, filmkockák villannak az eszembe. Fájdalomtól megvonagló arc (de sokat élcelődött a szennysajtó rajta) és ráncos, áldásra emelt kezek. Én hiszek ezeknek a kezeknek. Világosság maradt utánuk.