Legalább a könyvesboltosoknak jól megy! A Franciaországban eladott húsz legnépszerűbb könyv listáján öt olyan mű szerepel, amely jobb időkben ott porosodna valahol a hátsó polcon. A bestsellerek között ilyeneket találunk: Európai alkotmány – Szavazzunk a tények tudatában, Az európai tökély kritikus kézikönyve vagy a Megtanultam az alkotmányt olvasni, amely szótár formában jelent meg. A brosúrák, füzetecskék mind leegyszerűsítve próbálják elmagyarázni az olvasóknak az európai alkotmánytervezet lényegét ilyen vagy olyan nézőpontból. A megvásárolt milliós példányszám mögött a megértés vágya húzódik meg: felfogni azt, hogy miről is döntenek a franciák a május 29-i népszavazáson. Ami meglepő: ez a tudásszomj egyáltalán nem a kérdésre igennel szavazók táborát növeli, hanem a tervezetet elvetők számát gyarapítja.
Chirac elnöknek általában nincs szerencséje, ha kikéri a francia nép véleményét, példa erre a parlament 1997-es balul sikerült feloszlatása. Pedig most választhatott volna másképp is: a nemzetgyűlés két házának együttes versailles-i ülésén megszavazták volna a képviselők és a szenátorok a tervezetet. Ehelyett most a közvélemény-kutatásokban másfél hónapja a tervezetet elutasítók vezetnek, s többen joggal kérik számon az elnökön, miért nem választotta az említett egyenes utat, de akadnak, akik továbbmennek: ha mindenáron ragaszkodik a népszavazáshoz, azt a nemzetgyűlési voksolás után is – mintegy azt megerősítendő – le lehetett volna bonyolítani. A képviselők kiállása az európai alaptörvény mellett valószínűleg olyan hatást gyakorolt volna a szavazópolgárokra, hogy most nem kellene a május végi népszavazás kockázataival számolni.
Chirac nagyon bízik népében. Egyrészt a 2002-es elnökválasztási ígéretéhez tartja magát, akkor ugyanis azt hangsúlyozta, hogy ilyen nagy jelentőségű kérdésekben gyakrabban kell élni a népszavazás intézményével. Külön kitért az európai alkotmányra, amelyről szerinte a nemzetnek kell kimondania a döntő szót. Külső erők is hatottak rá, ugyanis egy éve Tony Blair bejelentette, hogy kikéri a britek véleményét az európai alkotmányról. „Ne hagyjuk meg a briteknek az esélyt, hogy ők mondjanak elsőként nemet az alkotmányra!” – szólt már akkor cinikusan az ellenzők francia tábora.
Miért alakult ki Franciaországban a referendum lebonyolítása előtt alig egy hónappal a már-már politikai válság határát súroló helyzet? Az európai alaptörvényt elutasítók aránya fokozatosan nő. Most legalább fél tucat közvélemény-kutató cég szerint 54 százalékon áll a nemet mondani készülők aránya. A népszavazáson a lakosság mintegy 70 százaléka részt kíván venni. Az ellenzők többsége úgy véli, hogy elutasítás esetén újra lehet tárgyalni az alaptörvényt Franciaország és a brüszszeli szervezet között.
Az Európai Unió egyik alapítója, a szervezet egyik motorja lesz az, amely elsőként elveti a korábbi államelnöke vezetésével kidolgozott alkotmánytervezetet? Franciaország maga fogja lerombolni az Európai Egyesült Államokról szőtt álmot?
Világvége, de legalábbis káosz, válság, katasztrófa – az Európai Unió székhelyének brüsszeli folyosóin ilyen vélemények hallhatók a legrosszabb lehetőséget boncolgatóktól. A francia nem táborának hívei nem látják ilyen elkeserítőnek esetleges győzelmük következményeit: „Egyesek szerint elszárad a gabona a földeken, bubópestis tör ki, örök éjszaka kezdődik. Ezzel szemben semmi különös nem fog történni, ugyanúgy élünk tovább, mint eddig. Május 30-án is felkel majd a nap. Később pedig újból előveszik Brüsszelben az alkotmányt, és ha egyszer el akarják fogadtatni, figyelembe veszik azt, hogy miért mondtak rá nemet a franciák.”
Az igen melletti kampány kezdettől fogva elhibázott volt. Azt, hogy az államfő is beszállt a küzdelembe, egy közleménnyel tudatták. Legalább a közelmúlt eseményeiből tanulhattak volna: 2002-ben Lionel Jospin szocialista párti vezető kezdte úgy elnökválasztási hadjáratát, hogy arról világ az AFP hírügynökségnek küldött faxból értesült. Meg is lett az eredménye, Le Pen, a francia nemzeti oldal jelöltje legyőzte a választások első fordulójában. Ilyen erőtlenül nyitott kampányt követően ne is csodálkozzunk, hogy állandóan az ellentábor után kell loholniuk. Teljesen átengedték az ellenfélnek a döntést, hogy milyen politikai terepen, milyen témákban csapjanak össze. Az igen hívei nem képesek diktálni sem a megvitatandó kérdéseket, sem a ritmust.
Ehhez az is kellett, hogy a baloldal meghasonuljon. A francia Szocialista Párt kényelmesen hátradőlt, miután tavaly év végén 60 százalékkal megnyerte a párton belüli szavazást az európai alkotmányról. A volt miniszterelnök, Laurent Fabius és csapata nemet mondott a tervezetre, a pártvezetés viszont, élén Francois Hollande első titkárral, támogatta. A vezetőség álláspontja győzött, így nyugodtan várták a népszavazást, csakhogy azzal nem számoltak, hogy nincs olyan karizmatikus vezetőjük, mint a néhai Francois Mitterrand. A tagság soraiban nem nyugodtak meg a kedélyek: a szocialisták 55 százaléka s az egész baloldal 61 százaléka a nemet mondani készülők táborát erősíti.
Ennek több oka van: egyrészt, ha a baloldalon kell elmagyarázni Európa előnyeit, az a bikkfanyelv különböző dialektusaiban történik, ami mindenkit elriaszt a témától, másrészt a baloldali szavazók csak 2007-et, a következő elnökválasztás időpontját látják. 2002-ben, a Chirac–Le Pen párviadal második fordulójában sikerrel meggyőzték a baloldalt, hogy a „kisebbik rosszra”, Chiracra adják szavazatukat, de most, hogy döntésükön nem a demokrácia sorsa múlik, nehéz elmagyarázni nekik, miért kellene szavazatukkal ismét Chiracot erősíteniük.
*
Inkább szavazzuk le őt is, a kormányát is, ne szerezzünk neki nyugodt álmokat! – így gondolkodnak sokan a baloldalon. És vannak olyan politikusok, akik meglovagolják ezeket az érzelmeket. Szinte csoda, hogy a francia szocialisták eddig el tudták kerülni a pártszakadást. Egyetlen reményük, hogy véleményt nyilvánít a volt kormányfő, Lionel Jospin. Őróla nem állíthatnák a baloldali választók, hogy Chirac-párti. Ha viszont mégsem veti bele magát a kampányba, akkor a szakértők szerint a nem győzelmének két vesztese lesz: Chirac elnök és a Szocialista Párt.
A nempártiaknak az alkotmányos szerződés túl liberális, kevéssé szociális, magyarán a bankárok és nagyvállalkozók Európáját teremti meg. A dolgozók továbbra is számolhatnak a gyárak „delokalizálásával” – azaz olyan helyre kerül a termelés, ahol a tulajdonos nagyobb profitra tesz szert –, a munkanélküliséggel, az állami szektor privatizációjával.
„Ha valaki elolvasta és megértette az alkotmányt, az bátran szavazzon igennel” – így buzdítja a franciákat Phillippe de Villiers, az euroszkeptikus EP-képviselő. Nem mindennapi szellemi munka a több mint ötszáz oldalas, 448 cikkelyből álló alkotmányon átrágnia magát a mégoly tudatos érdeklődőnek, nem csoda, ha a polgárok kétharmada továbbra is „rosszul informáltnak” tartja magát a kérdésben. Sok szavazó állítja, hogy képtelen dekódolni a szöveget, így hát elutasítja.
A Daily Telegraph című brit napilap vezércikkírójának támadt egy látomása: George W. Bush amerikai elnök szokásos fél tízes lefekvésekor odakészíti ágya mellé a kiegészítő szakaszokkal együtt 511 oldalas európai alkotmányt, hogy beleolvasson elalvás előtt. Húsz percig küzd vele, majd még tíz óra előtt elalszik. Másnap a könyv kiváltotta rémálmok által gyötörten ébred. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya 12 oldalas, mégis e szerint működik több mint két évszázada a hatalmas ország. Ez valóban alkotmány, az európainak még a nevét is keresni kell. Hogy miért kellett az európai alkotmánykészítőknek mindent belepréselniük a tervezetbe a szakszervezetektől a máltai abortuszjogon át a szlovák atomerőműig – ez előtt tanácstalanul áll mások mellett a brit újságíró is.
Az 1992-ben a maastrichti megállapodásról tartott népszavazáson, amelyet hajszálnyi különbséggel hagytak jóvá a franciák, egyszerű volt a kérdés: legyen új, egységes pénz? De hogyan lehet egy egész földrész alaptörvényére egyértelműen igent vagy nemet mondani? Nyilván vannak benne olyan részek, amelyek az emberek egy részének, míg mások a másik részének elfogadhatóak. De hogy egyetlen szóval nyilatkozzanak róla…?
Ráadásul nem is sikerült Jacques Chirac amúgy is megkésett kampánybelépője. A múlt csütörtökön néhány tucat diáknak akarta bebizonyítani az Élysée-palota egyik termében szervezett televíziós műsorban, hogy miért kell május végén igennel szavazniuk. A nemzetközi sajtó „másodosztályú bemutató”, „tökéletesen elhibázott kampánykezdés” és „süketek párbeszéde” minősítéssel illette Chirac tanár úr előadását. „Az egész show a volt NDK légkörét idézte, amikor az elnök atyaian elmagyarázza a honfitársainak, hogy mire kell szavazniuk” – állapította meg a Die Welt című német napilap, amely szerint volt egy pillanat, amikor a diákok kihozták a sodrából Chirac elnököt. Az olasz gazdasági lap, az Il Sole 24 Ore az élysée-beli közvetítésről szóló tudósításnak A nagyság vége címet adta.
Tíz év elég volt Chiracból? – teszik fel a franciák is a kérdést a jeles évfordulóhoz közeledve. Lesz-e még ereje, hogy egy huszáros hajrával megakadályozza a nemmel szavazók győzelmének lehetőségét, amely beárnyékolná uralmát? Egyesek szerint elég volt belőle, ezért szavaznak nemmel. A tagadásban benne van a franciák lázadása a mindenkori hatalommal szemben. De Gaulle tábornok 1969-es elbukott népszavazása jár mindenkinek a fejében, amikor egy sokkal jelentéktelenebb kérdésben elvesztett referendum után vette a kalapját és távozott. Chirac jó előre közölte tanácsadói útján, ilyen megoldásra ne is számítsanak, az viszont szinte biztos, hogy egy elvesztett referendummal a háta mögött harmadszorra már nem indulna az elnökválasztáson 2007-ben.
A többé-kevésbé egységes jobboldalon is elkezdődött a helyezkedés a május 29-ét követő időkre. Dominique de Villepin belügyminiszter e héten bejelentette jelöltségét Jean-Pierre Raffarin kormányfői székére. „Türelmes gyerek vagyok, de azért azt nem hagyom, hogy a fejemre másszanak” – válaszolta Raffarin. Párizsi politikai körökben ugyanis lábra kapott a hír, hogy a miniszterelnöknek mennie kell, bármi legyen is a népszavazás végeredménye. A nem esetleges győzelméhez ő is hozzátett valamit, mégpedig a kormányzati munka hosszú ideje tartó eredménytelenségét.
Nicolas Sarkozy, a jobboldali kormánypárt (UMP) első embere természetesen igenpárti, de mint mondják, nem teljes erőbedobással. Sok „halálos” áldozata lehet a nem győzelmének, de az biztos, hogy Sarkozy csak a sebesültek között lesz, aki az esetleges elnöki lemondásra vár. Eközben feltűnt Chirac régi pártbéli ellenfele, Eduard Balladur is, aki kijelentette: „De Gaulle sohasem írt volna alá ilyen szerződést.”
Le Pen, a Nemzeti Front (FN) vezetője nyugodt, csak egy hete kezdte el kampányát. Úgy érzi, elérkezett az idő a nagy visszavágásra. Visszaszáll a bumeráng, amely három éve őt találta el az elnökválasztások második körében. Az akkor Chiracra szavazó tömegek nem fognak rá voksolni még egyszer.
A Nemzeti Front Törökország kérdését állította kampánya középpontjába. Tudni kell, hogy Chirac Ankara felvételi tárgyalásának megkezdése mellett kötelezte el magát. Ez a kérdés még a jobbközép UMP-t is megosztja. Az FN szerint ez az utolsó alkalom, hogy népszavazással megakadályozzák a törökök bejutását az Európai Unióba. Ma Törökország 70 millió lakosú, mire véget érnek a csatlakozási tárgyalások, könnyen lehet, hogy a legnagyobb európai uniós ország lesz, annak minden következményével együtt.
A május megbolondítja a népet – tartja egy francia mondás. Most már csak azt kell megvárni, hogy a hónap vége előtt két nappal miféle francia „észvesztés” következik be.
B terv
Vészforgatókönyv? Ki ne ejtse ezt szót a száján, ugyanis ezzel is csak az alkotmánytervezetet elutasítókat erősíti – mormolják maguk elé a brüsszeli hivatalnokok. Pedig formálódik egy B terv arra az esetre, ha Franciaországban a nem kerülne ki győztesen a május végi referendumon. Mint a Le Figaro e hét elején megírta, papíron még nem létezik az alkotmánymentő terv, de a körvonalai már kialakultak. Az 1992-es dán és a 2001-es ír megoldást, miszerint később újraszavaztatták a kérdésről a két népet, ebben az esetben el lehet felejteni. Franciaország túl nagy ország, majd 60 millió lakosú, ugyancsak felbőszíthetné a lakosságot, ha rövid időn belül újra kikérnék a véleményét az ügyben.
A B terv első lépéseként a ratifikálási folyamat ugyanúgy halad tovább, mintha mi sem történt volna, ám az esetleges francia elutasítás igencsak befolyásolná döntésükben a holland, a dán, a lengyel és a brit választókat, mégpedig a nemmel szavazók táborát mozgósítaná. Olyan értesülések is vannak, hogy Tony Blair a francia ellenzés esetén visszakozna a referendumtól, amelynek időpontját csak a május eleji nagy-britanniai általános választásokat követően közölnék. Egyes lengyel politikusok a francia nem győzelme esetén katasztrófát sejtenek a maguk népszavazásán. A mai helyzet azonban mit sem változna, ugyanis természetesen a nizzai szerződés továbbra is életben maradna.
A második szakaszban az Európai Tanácsnak – a huszonöt tagállam állam- és kormányfőiből álló legfőbb döntéshozó szervnek – lesz ideje arra, hogy a ratifikálásra biztosított két év alatt újratárgyalja a tervezetet azokkal az országokkal, amelyek elvetik az alkotmányos szerződést. A továbbiakban szétdarabolnák az alkotmánytervezetet, főleg ha nagy államok, Franciaország, Nagy-Britannia vagy Lengyelország népe utasítaná el. Az intézményi kérdéseket – az unió elnökét, a külügyminisztert, a közös diplomáciai képviseletet – külön-külön is el lehetne fogadtatni az adott országok parlamentjeivel. Ebben az esetben valóban kialakulna a többsebességes Európa, de most már nem Francia- és Németország vezető szerepével.
Bicikli
Azért a mi parlamentünk tudhat valamit! Vajon hány ember értesült róla, hogy képviselőink – a földrészen másodikként! – gyakorlatilag vita nélkül, „fű alatt”, a legnagyobb csendben áldásukat adták a szinte megváltoztathatatlan európai alaptörvényre? Gyaníthatóan igen kevesen.
Az európai alaptörvény-tervezet nem igényelt átfogó vizsgálatot a Magyar Országgyűlésben. Elvégre minek is ismertetni, tájékoztatni róla, hiszen csak a jövőnkről szól. Ilyen lopva elfogadásra azonban nem kerülhet sor azokban az országokban, ahol népszavazást tartanak. Ez az unió kisebbik fele, ahol a tömegtájékoztatási eszközöknek kötelességük néhány alapvető információval ellátni a lakosságot.
A francia referendumon túl különös érdeklődés övezi ma
