Edzés főállásban

Vörös Zsuzsa öttusázó olimpiai bajnok a saját honlapján egyszerű kutyatenyésztőként szerepel, a képeken csak négylábú nyakában lóg érem. Székesfehérváron találkozunk egy parkban, ahol Zsuzsa az elmaradt vívóedzés helyett a legújabb kutyáját, egy tüneményes gombolyagot sétáltatta. A kis bearded collie francia pedigrés famíliából származik.

Hogy jutott eszébe Franciaországból kutyát hozatni?
– Tomi, a vőlegényem járt utána annak, hogy hol találhatók jó tenyésztők, így derült ki, hogy Franciaországban van egy világhírű kennel. Egyszer egy kiállításon, ahová az idősebbik border collie-nkkal, egy szukával mentünk el, megláttam a bearded collie-kat, és végem volt. Ez a kutya leginkább a bobtailre hasonlít. Ellenállhatatlan! Nagyon megtetszett, de két év kellett hozzá, míg rászántam magam, hogy a másik két kutya mellé legyen egy ilyen is, harmadiknak. Elhatároztuk, hogy tenyészteni fogjuk ezt a fajtát, ezért teljesen idegen vérvonalat szerettünk volna. Magyarországon a bearded collie nem túl gyakori, kevés a kennel. Interneten találtunk rá tenyésztő e-mail címére, ahová írtam egy másfél oldalas bemutatkozó levelet.
– Mi volt abban a levélben?
– Bemutatkoztam és bemutattam a családomat, megírtam, hogy nálunk már él két angol pásztorkutya. Elmondtam, mennyire szeretjük őket, és azt is, hogy dolgozunk velük.
– Mit dolgoznak?
– A birkáinkat tereli velük a vőlegényem. A vérükben van, de azért sokat kell tanítani őket. Egyébként számomra ők jelentik a kikapcsolódást. Nemcsak a közös játék nagyszerű, hanem kiállításokra is járunk velük. Szükségem van a kutyáimra, mert különben az egész életem csak az öttusáról szólna.
– Ebben a bizonyos bemutatkozó levélben azt is leírta, hogy olimpiai bajnok?
– Akkor még nem voltam az, csak háromszoros világbajnok. Természetesen megírtam az eredményeimet, és azt is, hogy az olimpiára készülök.
– Mennyire közismert sportág külföldön az öttusa?
– Általában ismerik, hiszen nemcsak mi vagyunk sikeresek benne, hanem az angolok, a lengyelek, az olaszok is. A francia tenyésztők mindenesetre figyelemmel kísérték az olimpiát, és amikor elmentünk a kiskutyáért, újságolták, hogy látták a tévében a befutómat.
– Ezek szerint a világban tudják, hogy ki az a Vörös Zsuzsa?
– Öttusaberkeken belül természetesen ismer mindenki mindenkit, aztán, hogy azok, akik nem sportolók, tudják-e külföldön is, ki vagyok, nem tudom megítélni.
– Hány versenyzőből áll a világ öttusaélmezőnye?
– Az élvonalat a nőknél és a férfiaknál egyaránt tizenöt főre lehet tenni. Ebből aktuálisan a férfiaknál tíz–tizenkét, a nőknél hat–nyolc olyan versenyző akad, aki egy adott versenynapon győzhet, de legalábbis elöl végezhet. A lovaglás miatt a mi sportágunk ugyanis jórészt lutri. A lovakat sorsolják, a verseny előtt húsz percem van arra, hogy megismerkedjünk.
– Mit csinál ez alatt a húsz perc alatt?
– Bemelegítem a lovat.
– Beszél hozzá, megkéri, hogy segítsen?
– Nem szoktam, nem hiszem, hogy megértené.
– Görög lovakat kaptak az olimpián?
– Nem, olasz lovakat, mert a görögök nem tudtak 20-21 megfelelő állatot biztosítani. Kénytelenek voltak bérelni őket. Ezeknek a lovaknak ugyanis négyszer kellett végigmenniük a pályán, és elég komoly edzettségre volt szükségük ahhoz, hogy abban a pokoli melegben végig tudják csinálni. Az a húsz perc arra elég, hogy megállapítsam, az adott ló mennyire segítőkész, és milyen szándékai vannak.
– Léteznek rosszindulatú lovak?
– Persze. Nem akarnak ugrani. A tudásom és az erőm, ami mégis ráveheti, hogy azt tegye, amit én akarok. A pálca a fizikai ráhatás miatt van nálam, aztán vagy ugrat, vagy nem. Ha felültem rá, már nem cserélhetek. Ha az első kanyarban a ló miatt nem ment jól a verseny, akkor húzhatok esetleg egy tartalék lovat, de az meg nyilván azért lett tartalék, mert rosszabb.
– Szereti azért a lovaglást?
– A lovaglás a kedvencem, van egy saját lovam is, Ében, egy fekete kanca, most volt egyéves. Vele is az történt, ami a kutyákkal: öt hónapos korában megláttam, és rögtön tudtam, hogy az enyém lesz. Rajta kívül még tizennégy birkánk van, plusz Athénka. Amikor az olimpiáról hazajöttem, az edzőimtől kaptam ajándékba, akkor volt kilenchetes kisbárány. Azért kaptam, hogy legyen kit terelniük a kutyáknak. A többi tizennégy birka is törzskönyvezett tenyészállat, úgyhogy őket sem a bográcsba szánjuk. Mindenesetre, ha majd abbahagyom az öttusát, szeretnék továbbra is versenyszerűen lovagolni. Addigra Ében éppen elég idős lesz ehhez.
– Mikor szándékozik abbahagyni az öttusát?
– A pekingi olimpiát még megpróbálom. Aztán meglátjuk.
– Van valami, amit már nem szeret?
– Nem volnék olimpiai bajnok, ha nem szeretném mind az öt számot, ami persze nem azt jelenti, hogy egyforma a viszonyom hozzájuk. Az igazat megvallva a futás nem a kedvencem, talán azért, mert az utolsó szám, és ezen a háromezer méteren sok minden eldőlhet. A téli alapozást végigcsinálni bizony néha nagyon nehéz és egyhangú. De tavasszal a versenyekre való felkészülést már élvezem.
– Hogyhogy nem versenyzett a mostani mexikói világbajnokságon?
– Úgy volt, hogy Rióba utazom a világkupára, de az elmaradt. Irigyeltem a többieket, mikor meséltek.
– Ha az egyes számokban nyújtott teljesítményét össze kell hasonlítania az adott szám bajnokáéval, tehát mondjuk a kardvívó tudását a kardvívó olimpiai bajnokéval, hogyan aránylik a kettő egymáshoz?
– Az öttusához sokoldalúság kell, mi nem specializálódunk egy számra, mint egy szakági versenyző, ezért a tudásunk sincs akkora, de azért… Biztos, hogy meg kell küzdenünk egymással.
– Szüksége van arra, hogy kifigyelje az ellenfelei technikáját? Megnézi őket videón?
– Á, erre nincsen szükség. A vívásban egy találatra megy az asszó, így nem jön ki igazán a másik technikai tudása. Az aznapi mentális állapot sokkal többet számit. Hiába vagyok én ötször jobb vívó, mint az ellenfelem, ha neki szerencséje van.
– Négy év felkészülés egy szerencsés asszóval szemben?
– Igen, pontosan így van. De azért hozzá kell tennem, hogy csak annak lehet mázlija, aki ezért négy évig mindent megtett.
– Az olimpián mi volt a legnehezebb?
– Talán ez első két technikai versenyszám, a lövés és a vívás, de lehet, hogy csak azért, mert minden kezdet nehéz. Az volt a szerencsém, hogy az első négy számban nem hibáztam, míg a nagy vetélytársak közül mindenki vesztett pontot. Számíthattam tehát arra, hogy – hacsak a futás alatt a bokámat el nem töröm, vagy valami más katasztrófa nem történik – simán nyerek. Ennek köszönhető, hogy akkora különbség volt az én eredményem és az ő eredményük között.
– Láttam, amikor célba ért. Nem látszódott az arcán a diadal.
– Nagyon fáradt voltam, soha még ilyen erőbevetéssel nem küzdöttem. Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy a véletlen szerepét minimálisra csökkentsem.
– Hogyan osztja be az edzéseket?
– Mindennap három edzésem van. A két fizikai számra két edzővel készülök, a technikai számokra pedig külön-külön eggyel-eggyel. Azt szoktam meg, hogy sok emberrel dolgozom, nekem ez a természetes.
– Kevés kislánynak jut eszébe, hogy öttusázó legyen.
– Én is véletlenül lettem az. A mostani szövetségi kapitányom és edzőm, Kulcsár Antal odaköltözött a szüleim házához közel. Meglátta, hogy vékony kislány vagyok, és azt mondta, jó a testalkatom, és elvitt az edzésekre. Tizenkét éves voltam, tehát jó négy–hat évvel kezdtem később a sportot, mint ahogyan kívánatos lett volna. Ahogyan a legtöbb öttusázó, én is úszással kezdtem.
– Anyagilag megterhelte a szüleit az, hogy öttusázik?
– Csak a havi tagdíjat fizették, nem kellett lovat tartaniuk, vagy ilyesmi.
– Mikor derült ki az, hogy nagyon tehetséges?
– Talán 1992 körül. Akkor már két és fél, három éve háromtusáztam, és jöttek az első eredmények, erre figyeltek fel. Ettől persze nem változott meg alapvetően az életem, ugyanúgy edzettem tovább, mint addig, csak most már eredményeket is vártak. Egyébként a mai napig a profi csoporttal együtt edzem, nincs külön edzésem, egy vagyok a többi közül. Ez nekem is jobb így, mert sokkal jobb úgy úszni a monoton távokat, hogy az ember nincs egyedül. Azt viszont nekem is meg kellett tanulnom, hogy a versenyen a legjobb barátot is ellenfélnek kell tekinteni. Persze ha az ember úgy gondolja, segíthet a másiknak, de igazán csak a nemes küzdelem visz előre mindenkit.
– Milyen visszajelzéseket kapott az emberektől az aranyérem után?
– Sokan megismernek és gratulálnak. De ennél fontosabbnak tartom, hogy ezáltal elismertebb lett az öttusa Székesfehérváron. Talán ennek is köszönhető, hogy megalakult a sportegyesületem, az Alba Volán SC vívószakosztálya. Úgy látom, úszni is többen járnak. Sokan az egykori sporttársaim közül azok, akik az elmúlt években abbahagyták az öttusát, most újra próbálkoznak.
– Az a benyomásom, mintha önnel kapcsolatban nem indult volna be az a sztárgyártó gépezet, ami a többi aranyérmes sportolónőt a címlapokra és a magazinokba, a hírességcsináló műsorokba repített. Nem akarta ezt az utat járni?
– Azt nem mondom, hogy nem akartam. Az öttusa nem tartozik a közkedvelt sportágak közé.
– Érthetetlen, hiszen mindig is sikeresek voltunk benne.
– Nem tudom. Vannak ismertebb és elismertebb sportágak, az atlétika, a kajak-kenu, az úszás… Nem csak rajtam múlik, hogy sztárolva vagyok-e, vagy sem. Nem akarok senkit sem megbántani, de talán a szövetségnek is van szerepe abban, hogy ha én azt mondom, hogy egy vidéki, női öttusázó vagyok, akkor ebben benne van minden.
– Janics Natasa is vidéki sportoló.
– Igen, de ő kajak-kenus. Egyszer hívtak bikinis fotózásra az egyik férfimagazintól, és el is vállaltam, mert kíváncsi voltam, hogy mit tudnak belőlem kihozni. Tetszett a végeredmény. De mindenkit megnyugtatok: nekem is oda kell figyelnem arra, hogy telente hány kiló vagyok. Nem mondom, hogy szenvedek, mert amit eszem, azt lemozgom, de este kilenc után bizony ésszel kell vacsoráznom. Szerencsére az úszás reggel van, mert attól farkaséhes lesz az ember.
– Ha jól értettem, főállásban mást sem tesz, csak edz.
– Igen, körülbelül napi tíz órát csakis az öttusának szentelek. Ezenkívül legfeljebb a kutyázásra van időm. A hivatalos végzettségem egyébként pénzügyi előadó, ezenkívül van egy öttusa-szakedzői és egy tanári végzettségem. Szeretnék is egyszer gyerekkel foglalkozni, az egészen kicsikhez is volna kedvem.
– Képes edzőként gondolkodni a saját munkájáról?
– Most már sok mindenben egyet tudok érteni az edzőimmel, csupa olyasmiben, aminek azelőtt nem láttam értelmét. Például, hogy miért kell télen annyit dolgozni. Ha viszont más a véleményem, mint az edzőimnek, ma már nyugodtan hangot adhatok neki, már partnernek tekintenek, és meg tudjuk beszélni, hogy mit miért. Azt hiszem, hogy az évek során kialakult nagyon magas szintű testtudatom talán egy hajszállal még nagyobb szerepet is játszik a sikereimben, mint bizonyos technikai nüánszok.
– Elengednék az edzői gyermeket szülni?
– Mindenképpen szeretnék egy kisbabát még Peking előtt, mégpedig úgy, hogy végig tudjam csinálni az alapozást az olimpiára, úgyhogy nem bánnám, ha záros határidőn belül összejönne. Érdekes módon azt figyeltem meg a versenyeken, hogy a szülés megerősíti a sportolónőket. Van több női öttusázó, aki szülés után visszajött, például a lett Elena Rublevska. Az olimpia idején egyéves volt a gyermeke, de szemmel láthatóan testileg-lelkileg megerősödve állt a dobogóra. Egyszerűen jobb lett, mint amilyen azelőtt volt. Az edzőimmel beszélgettem a gyermekvállalásról, és megnyugtattak, hogy örömmel segítenek, és a családomra is mindenben számíthatok. Egyébként azt szokták mondani, hogy egy öttusázó huszonhat éves korára „készül el” fizikálisan és mentálisan, és harmincegy-harminckét éves korában ér a csúcsra, úgyhogy én a magam huszonnyolc évével tökéletesen időben vagyok, ráadásul már részt vettem két olimpián, így rutinosabb versenyzőnek számítok, mint azok, akik nem tudják, milyen iszonyatos feszültséggel jár az érem megszerzése.
– Ha a gyerekei az élsportot választják, engedni fogja őket?
– Most azt mondom, hogy ha lesz hozzá kedvük és tehetségük, csinálják. De nem vagyok még anya, azt viszont tudom, hogy ha az leszek, sok mindenről egészen másként fogok gondolkodni. Az biztos, ha újra kezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék, mert szeretek sportolni, örömet okoz a mozgás, és biztos vagyok benne, hogy a sport mindig is része lesz az életemnek.