A Vigilia a magyar sajtótörténet páratlan, előzmények nélküli vállalkozása. Kinek az ötlete alapján hoztak létre egy ilyen típusú kulturális katolikus folyóiratot?
– A harmincas évek közepén – 1935 februárjában jelent meg az első szám – volt jó néhány komoly, tartalmas egyházi lap, a jezsuiták egész „sajtóbirodalmat” tartottak fenn. Ugyanakkor olyan jelentős irodalmi folyóiratok is megjelentek, mint például a Nyugat, a Kelet Népe vagy a Válasz. Ebben a pezsgő szellemi életben határozták el néhányan – Possonyi László, Aradi Zsolt, Balla Borisz –, hogy új folyóiratot indítanak. Olyan lapot, amelyik nem harcosan világnézeti, nem is tisztán irodalmi, hanem valamiképpen a kettő szintézise. Mintájuk a francia újkatolikus irodalom volt, amely virágzott a két világháború között. Paul Claudel, Georges Bernanos, François Mauriac nevére gondolok. Ez az újkatolikus irodalom volt a példaképük, amely a francia irodalomban is felvirágzást hozott.
– Ezenkívül mi volt az alapítók célja?
– Leginkább az, hogy hidat építsenek irodalom és teológia, kultúra és spiritualitás között. Tehát „magánvállalkozásból” nőtt ki a Vigilia, amely újszerű volt abban az értelemben, hogy a nagyvilág számára is érthető, egyeduralomra nem törő teológiát próbált adni. Újszerű volt a Vigilia által közvetített lelkiség is, amely kilépett a megszokott, hagyományos keretekből. És hatékonyan tudták megszólaltatni az irodalmat is. Nem véletlen, hogy Babits Mihálytól, József Attilától közöltek verseket. Sajátos érdeklődési körük is volt: túl a francia katolikus irodalmon törekedtek a közép-európai irodalmak fölfedezésére. Ez szokatlan újdonságnak számított akkoriban.
– Milyen kapcsolatot tartott fenn az induló Vigilia a katolikus egyház vezetésével?
– Hivatalos kapcsolat nem volt, de nem véletlen, hogy a kor nagy hittudósa, Schütz Antal írta az első programcikket a Vigiliában, ezzel is hitelesítve a vállalkozást. Az intézményes egyházhoz tartozása csak a világháború után következett be. Az alapítók által irányított Vigilia 1944-ig, a német megszállásig működhetett. Akkor megszüntették. 1946-ban jöttek össze ismét a régi Vigiliá-s írók, és elhatározták, hogy újjáélesztik a lapot. A csoportosulásnak Sík Sándor állt az élére, akinek tekintélye vitathatatlan volt mind az írótársadalom, mind az egyház előtt. Munkaközösséget hoztak létre, és ez adta ki az újjászületett folyóiratot.
– Ez sem tarthatott sokáig, hiszen a kommunista hatalomátvétel gyökeresen új helyzetet teremtett.
– Amikor 1950 után nagyon beszűkültek a publikációs lehetőségek, betiltották a lapokat, az egyházon belül pedig csupán egyetlen szervezet működését engedélyezték, az Actio Catholicáét. Részint kirakatként, részint pedig azért, mert ezen keresztül tudták befolyásolni az egyház életét. Az Actio Catholica tulajdonába ment át a Vigilia. A katolikus egyháznak három lapot engedélyeztek csupán: a Vigiliát mint havilapot és a világháború után indult Új Embert mint hetilapot, illetve a Kereszt, 1956-tól Katolikus Szó című hetilapokat. Ez utóbbit viszont a Katolikus Papok Országos Békebizottsága jegyezte. E keretek közé szorítva működhetett a Vigilia egészen 1989-ig.
– A Vigilia ötvenes–hatvanas években készült számait olvasva az a legszembetűnőbb, hogy bár külseje, kivitelezése egyre szegényesebb lett, csökkent a lap mérete, mind igénytelenebbé vált a tipográfiája, tartalma mégsem tükrözte a diktatúra szorítását.
– Valóban így van, csak a legkülönbözőbb megszorítások közepette jelenhetett meg, egyre kevesebb és rosszabb minőségű papírt utaltak ki számára. A cenzúra úgy működött, hogy minden egyes szám kéziratait be kellett vinni előzetes jóváhagyásra az Állami Egyházügyi Hivatalba, ahol nagyon sokszor az írások harminc–negyven százalékát kidobták, ezután új kéziratokat kellett keresni az el nem fogadottak helyére. Fekete István egyik elbeszélését például azért utasították el, mert a történetben egy tehén megellett, de a kisborjú megdöglött. A cenzorok úgy gondolták, hogy ez a fordulat rossz fényt vet a virágzó szocialista mezőgazdaságra… Tehát a Vigilia csak nagyon szűkre szabott korlátok között jelenhetett meg, ennek ellenére tartalmában rendkívül gazdag tudott maradni.
– Hogyan tudták elérni a szerkesztők, hogy a legkiválóbb szerzők adjanak minőségi írásokat?
– Ennek hátterében részint Sík Sándor hatalmas tekintélye állt, részben pedig az az abszurd helyzet, hogy a többi lap megszűntével a Vigilia maradt az egyetlen megjelenési lehetőség a nem rendszerkonform írók számára. Mándy Iván, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Ottlik Géza írásait olvashatjuk a hatvanas–hetvenes évekbeli Vigilia-számokban, vagyis a minőség szempontjából aranykor jött el. A Vigilia szerkesztői azzal tudták elhárítani a hatalmat gyakorlók ama kívánságát, hogy valamilyen formában a rendszert támogató írások jelenjenek meg a lapban, hogy deklarálták politikamentességüket. A nyomás egyértelmű volt, de Sík Sándor, majd Mihelics Vid és főként Rónay György meg tudta teremteni azt a légkört, amelyben visszautasíthatók voltak a kompromittáló írások. Csak elvétve találhatunk olyan cikket, amely e tekintetben szóba hozható volna. Sík Sándor hagyatékában egyébként nyolc–tíz oldalas bírálatok fekszenek az általa szerkesztett lapszámokról, s ezek a kritikák rendre felhozzák, miért nem elég vonalas a Vigilia, miért marad távol a napi politikától.
– Vajon miért nem lépett fel a hatalom keményebben?
– Többször is próbálkozott. Például nagyon nehéz helyzetbe került a szerkesztőség, amikor 1960-ban az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására eltávolították Rónay Györgyöt. Sík Sándor már nagyon idős és beteg volt, és a Vigiliát gyakorlatilag Rónay szerkesztette. Amikor én 1954-ben beléptem a piarista rendbe, még láthattam, hogy Sík Sándor szobájába hetente, kéthetente szerkesztőségi értekezletre érkezett Rónay György, Mihelics Vid, Doromby Károly. Az ÁEH-ban pontosan tudták, hogy Rónay kirúgatásával nagyon meg tudják nehezíteni a lap munkáját. Aztán változtak az idők, Sík Sándor 1963-ban meghalt, és Mihelics Vid lett a főszerkesztő. Az ő halála után, 1969-ben mégiscsak rákényszerült az ÁEH arra, hogy Rónay György kezébe adja a lapot.
– A hetvenes években vált a Vigilia egyre nyitottabb fórummá, a legkülönfélébb nézeteket valló emberek párbeszédének színterévé.
– Valóban, a Vigilia sok szempontból megelőzte korát. Már az 1935-ös induláskor rendkívüli nyitottságot, a katolikus szó eredeti „egyetemes” jelentését kínálta föl. Ez a törekvés a második vatikáni zsinaton, harminc évvel később igazolódott vissza. Ugyanez a nyitottság jellemezte Sík Sándor 1946-os beköszöntő írását. Három nagy programcikk jelent meg a Vigiliában, az első Schütz Antalé, a második Sík Sándoré és a harmadikat én írhattam 1989-ben. A zsinat rendelkezéseiről a Vigilia tudósított elsőként átfogóbban, elmélyültebben, és megszólaltatott olyan teológusokat, akiknek a tanítása a zsinati rendelkezésekben is visszaköszön. Gondoljunk csak Teilhard de Chardin magyar megismertetésére, ami Rónay György és a Vigilia érdeme. Amikor a zsinat után ez a fajta nyitás a világra – gondolok a Gaudium et spes konstitúcióra – hivatalos lett, sőt az egyházpolitikában is jelentkezett, hiszen az úgynevezett Ostpolitik tulajdonképpen ennek jegyében született, akkor a Vigilia is bátrabban vállalhatta saját irányvonalát.
– De kettőn áll a vásár, a párbeszédhez két fél kell…
– Igen, szükség volt a marxista kultúrpolitika változására is a hetvenes évek Magyarországán. A nyitás tette lehetővé a keresztény–marxista dialógust, amelynek Karl Rahner és Roger Garaudy volt a két vezéregyénisége. Megkezdődött a marxista–keresztény párbeszéd, amelyet egyházi részről a nem keresztények titkársága mozgatott. Ez a hivatal a második vatikáni zsinat után jött létre. Ebbe a világegyházi áramlatba került bele a Vigilia, amikor a párbeszédet kezdeményezte. Rónay György volt a motorja az irodalmi életben és a szellemtudományok más területén is. Nagyszerű volt, hogy miközben valódi párbeszédet kezdeményezett, sikerült megőriznie azt a fajta politikától való távolságtartást is, amely az ötvenes évektől jellemezte a lapot. Nem ment bele semmiféle politikai alkuba.
– Egyházi részről ki volt a dialógus előmozdítója Magyarországon?
– A párbeszéd teológiai oldalát Nyíri Tamás kezdeményezte, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy később beválasztották a nem hívőkkel folytatott párbeszéd titkárságába konzultorként. Nyíri Tamás után a Szentszék engem hívott meg ebbe a titkárságba, amely érdekes módon múlt ki a kilencvenes évek elején: a Szovjetunió széthullásával már nem volt olyan intézmény vagy politikai tömb, amelyik hivatalosan vállalta volna az ateizmust mint világnézetet. Amikor a kilencvenes években Moszkvában rendeztek egy keresztény–ateista szimpóziumot, az egykori szovjet, addigra már orosz tudósok tiltakoztak a név ellen, és végül Moszkva–Róma párbeszéd címmel rendezték meg a találkozót. A kommunista világrend felbomlása után végül is megszüntették a nem hívőkkel folytatott párbeszéd vatikáni titkárságát, beleolvasztották a Kultúra Pápai Tanácsába.
– A szellemi elit fórumává fejlődött Vigilia voltaképpen a rendszerváltás nagy vesztese lett, hiszen a politikai változások következtében igen sokat veszített jelentőségéből.
– Nagyon remélem, hogy ennek oka nem a lap minőségének romlása, hanem a világ változott meg körülöttünk. A cenzúra megszűnésével, a sajtószabadsággal rengeteg új kiadvány született; egymás után jelentek meg a jobbnál jobb irodalmi folyóiratok. Évente több tucattal gyarapodott a periodikák száma 1990 után, és ezek között számtalan nívós irodalmi, művészeti és egyházi lap is volt. A Vigilia elveszítette korábbi monopolhelyzetét. Példányszámának csökkenésében e jelenség tükröződött, de a folyamat természetes, hiszen az olvasók száma nem nőtt, a figyelem pedig megoszlott a sokféle új lap között. Egyébként a példányszám csökkenése más régi lap esetében is megfigyelhető. Azt gondolom, hogy a Vigilia mostani példányszáma európai viszonylatban is jónak mondható a nagyon magas színvonalú lapokhoz mérten is. Ezt nem az elbizakodottság mondatja velem, hanem a remény.
– A megváltozott körülmények nem késztették a szerkesztőséget a lap korábbi programjának felülvizsgálatára?
– Éppen ellenkezőleg: ez a helyzet újra előtérbe állította azokat a feladatokat, amelyek a Vigilia őseredeti célkitűzései voltak. Ugyanis sem az egyházi, sem az irodalmi lapok nem vállalkoznak arra, hogy áttekintsenek a másik „térfélre”. Egyik lap sem vállalkozik irodalom, teológia, kultúra, hit szintézisére, ezért a Vigilia ismét hézagpótló szerepet, hídszerepet tud betölteni. 1990 előtt kívülről zárták be az egyházat a sekrestyébe. Most viszont úgy érzem, és félek is ettől, hogy magunk zárkózunk be, belterjessé válunk, a prédikációink csak a bennfentesek számára érthetőek. Olyan nyelvezetet használunk – a teológiában is –, amelyik egyre érthetetlenebb a kívülállók számára, akik már nem a keresztény kultúrában nőttek föl. Ez nem csupán nyelvi „fordításra” kötelez, hanem a gondolatok szabad áramlásának elősegítésére is. Nagyon fontos feladata a Vigiliának, hogy lehetőséget teremtsen a különböző módon gondolkodó emberek egymással való párbeszédére.
– Meglehet, hogy az a réteg, amelyik elvileg egyáltalán kézbe veheti a Vigiliát, és iskolázottságánál fogva meg is érti a nyelvét, az nem is olvas, nemcsak Vigiliát, hanem mást sem?
– Az általános kultúravesztés állapotában vagyunk. Napjainkban még az úgynevezett értelmiségiek, szellemi foglalkozásúak is egyre kevesebbet foglalkoznak kultúrával. Az értelmiségi lét válságba került, sőt ha még tovább megyünk, azt mondhatjuk, hogy a humánus lét került válságba. Az emberek agyát kilúgozza, eltompítja a reklámok és a televízió-műsorok áradata, a szórakoztatóipar, amely elöntötte a világot. Sokszor eszembe jutnak Chesterton szavai: a hit legfőbb ellensége nem a hitetlenség, hanem a felszínesség. Felszínes, „light” kultúra világába kerültünk. De éppen ezért fontos, hogy legyen olyan fórum, amely megszólítja és gondolkodásra hívja az erre hajlandó embereket. A Vigilia sosem akart szaktudományos folyóirat lenni, hanem az átlagértelmiségit szólította meg. Ma azt látjuk, hogy a szaktudományok – akár a humán, akár a természettudományok – egyre belterjesebb, ezoterikus világot alakítanak ki maguknak, amely mind távolabb kerül az emberektől. A Vigilia feladata az lenne, hogy olyan kérdéseket tegyen föl, amelyek közelről foglalkoztatják a mai embereket. Abból a szintézisre törekvésből kell egyfajta tágasságot teremteni, amely egy-egy témát irodalmi, társadalomtudományi, teológiai nézőpontból is megvizsgál.
– A kilencvenes évek elejétől a Vigilia nagy erőfeszítést tett annak érdekében, hogy a politikai szempontból erősen polarizálódott szellemi élet minden csoportja megszólaljon a lap hasábjain. Eleinte rendszeresen – később egyre ritkábban – jelent meg Esterházy, Nádas, Balassa. E próbálkozás azonban mintha nem vezetett volna eredményre…
– Mindnyájan átéltük a kilencvenes évek nyomán bekövetkező változásokat, amikor megszűnt az a fajta egység, amely az elnyomás vagy diszkrimináció éveiben a hívők és nem hívők közti határvonalat is átlépve összefogta a magyar értelmiséget. Megszűnt az irodalmi életben – gondoljunk csak a rendszerváltás után frissen kialakult vagy újjáalakult szekértáborokra, az írószövetség sorsának alakulására –, sőt még az egyházon belül is kialakult egy sajátos katolikus értelmiségi csoportosulás, amely elégedetlen volt az egyházi reformokkal. Hosszú barátságok értek véget. Egyes szavaink, kifejezéseink is rendkívül gyors átalakuláson mentek keresztül. Mennyire mást jelent például a „liberális” szó ma, mint húsz évvel ezelőtt. A Vigilia valóban tett kísérletet arra, hogy összefogja a különböző módon gondolkodó embereket. Sajnos ez a kísérlet nem sikerült, ugyanakkor nem adhatjuk fel a reményt. Most megjelent ünnepi számunkba például a legkülönbözőbb módon gondolkodó emberek adtak írásokat. A hídverés maradt a feladatunk, nem törődve azzal, hogy szóba állnak-e egymással a sokféle nézetet képviselő szerzők. A Vigilia létrehozott egy virtuális kerekasztalt, amely mellé ma is megpróbálja leültetni az embereket a közös gondolkodásra.
origo.hu
Házasság első látásra – fogorvosi székben ülve lángolt fel a szerelem?
