Enyészet városa

Van egy város, egy állam. Sem térben, sem időben nem lokalizálható. Van valahol. Egy biztos csak, hogy benne az élet kimozdult a sarkaiból, felbomlott a dolgok megszokott rendje. „Az egyik nap még ott áll a ház, másnap meg hűlt helye. A tegnap megjárt utcának mára nyoma vész. Még az időjárás is állandó hullámzásban van. Egynapnyi jó időt egynapnyi eső követ, egy nap havat egy nap köd, melegre hideg, szélre szélcsönd, ma meg, a tél közepén, a délelőtti metsző hideget délután illatos fény űzte el, a melegben a kabátok is lekerültek. A városi élet megtanít rá, hogy semmit ne vegyél magától értetődőnek. Csak egy pillanatra hunyd le a szemed, fordulj el vagy nézz valami másra, és ami az előbb még előtted volt, immár köddé vált. Minden illékony, tudod, még a gondolatok is a fejedben. A keresésre pedig nem szabad időt pazarolni. Ami egyszer eltűnt, az végleg oda van.” Nincs tömegközlekedés, nincs közigazgatás, nincs semmi, ami szükséges lenne egy település működéséhez, működtetéséhez. Helyette összedőlt házak, törmelékhegyek. Vámszedők emelnek barikádokat az utcákon, és szednek sápot pénzben vagy testi szolgáltatásban azoktól, akiket rossz sorsuk a karmaikba vezet, galerik rabolják ki az utcán az embereket, verik ki őket lakásukból. A létezés az ösztönök szintjére süllyedt. Egyetlen cél a túlélés, avagy éppen fordítva, a szenvedés lerövidítése, a gyors halál. Utóbbi megvásárolható az eutanáziaklinikákon – különböző fokozatokban, pénztárcától függően –, hozzásegítenek az orgyilkosklubok, de léteznek társaságok, amelyekben az emberek fizetés nélkül saját kezükbe vehetik az elintézést, ilyenek a futók, akik hosszú tréning és felkészülés után addig futnak, míg holtan rogynak össze, vagy az ugrók, akik valamely magas épület tetejéről vetik ki látványosan magukat. „Egyrészről túl akarod élni, alkalmazkodni, és a legtöbbet kihozni abból, ami van. Másrészről viszont ennek a megvalósításához ki kell irtanod mindama dolgokat, amelyek okán egykor embernek tartottad magad. Érted, mit próbálok elmagyarázni? Ha élni akarsz, meg kell ölnöd magad. Ezért adják föl annyian.”
Az emberek többsége az utcákon tengődik, szektákba tömörül. Álláshoz jutni csak ismerősök révén lehet, mert a romlás közepette is van állam, van karhatalom, egymást sűrűn váltó kormányok, és van természetesen korrupció. Aki nem adja fel, és ki tudja fizetni, az engedélyt vált söprögetésre, a szemétben való kutatásra. Ők is két csoportra oszlanak: szemetesekre és műgyűjtőkre. Előbbiek a hulladékot keresik, utóbbiak a menthetőt, amit eladnak valamelyik feltámadási ügynöknek, aki átalakítja és új áruként továbbadja. A kényszerűség addig ismeretlen megoldásokat szül. A vészesen elapadt olajkészletekre tekintettel nem lehet eltemetni a halottakat, az átalakítási központokban belőlük ugyanúgy energia lesz, mint az emberek begyűjtött ürülékéből.
Ide érkezett meg Anna Blume. Noha óvták tőle, a fiatal lány újságíró bátyja felkutatására indult, akit lapja küldött a városba, ám ott nyoma veszett. Az ő valamikori barátjának írott, el-elkalandozó beszámolója a regény. „Mindennap ugyanaz a küszködés, ugyanaz a sötétség, ugyanaz a vágy, hogy felejtsek, aztán meg hogy ne felejtsek. Amikor elkezdődik, akkor sehol máshol, csakis itt lehet, csakis ennél a határnál kezd el írni a toll. A történet elindul és megtorpan, előreszalad és eltéved, és minden szó között micsoda csönd feszül, micsoda szavak menekülnek és tűnnek el, hogy sose lássam őket újra.” A lány egy működő világból és egy kényelmes életből érkezik a pusztulás városába, s noha kora és a magával hozott javak okán szerencsésnek mondhatja magát – engedélyt vált, műgyűjtő lesz –, így is hamar meg kell tapasztalnia a számára addig ismeretlen dolgokat: az éhezést, a folytonos kiszolgáltatottságot, az állandósult félelmet.
Anna Blume alkalmazkodik, átalakul, megváltoztatják a körülmények. Aztán úgy dönt, hazamegy, ám a kikötőben kiderül, megszűnt a hajóforgalom. „És a repülők?, kérdeztem. Mi az a repülő?, kérdezett vissza, értetlenül mosolyogva, mintha valami viccet mondtam volna, amit nem ért. Hát a repülő, mondtam, ami a levegőben repül, és embereket szállít egyik helyről a másikra. Nevetséges, mondta, és gyanakodva nézett rám. Ilyesmi nem létezik. Lehetetlen. Hát nem emlékszik?, kérdeztem. Fogalmam sincs, miről beszél, felelte. Bajba kerülhet, ha ilyen ostobaságokat terjeszt. A kormány nem szereti, amikor az emberek mindenfélét kitalálnak. Rontja a morált.” Egy nap rendőrök elől menekülve a nemzeti könyvtár hatalmas épületébe téved, ahova tudósokat szállásoltak el. Megtalálja Samuel Farrt, a riportert, akit bátyja újságja küldött ide, miután nyomát vesztették. Sam egy kis szobában él, könyvet ír a városról. Egymásba szeretnek. Tervük az, hogy ha elkészül a könyv, valamilyen úton-módon elhagyják a várost. A lány gyermeket vár. Óvatlan. Egy új cipő kecsegtető lehetőségétől indíttatva elmegy Dujardinnal, az etnográfussal, de egy véletlenül kinyíló ajtónak köszönhetően rájön, hogy emberi vágóhídra csalták. Kiveti magát az ablakon. A Woburn-házban tér magához. Ez a város egyetlen jótékonysági intézménye, Anna itt kezd dolgozni, interjúkat készít a bebocsátásra várókkal. Egy nap a várakozók között feltűnik a halottnak hitt Sam. A Woburn-ház lassan feléli minden tartalékát, s a megmaradt személyzet tagjai minden maradékot eladnak, benzint vesznek, hogy a tél elmúltával a szárazföld felé elhagyják a várost.
Mondhatnánk, A végső dolgok országában beilleszthető a XX. századi irodalom nagy negatív utópiáinak Aldous Huxley Szép új világa és George Orwell 1984-e meghatározta sorába. Ám Paul Auster könyve valamiben lényegesen különbözik az említettektől. A regény terét alkotó város ismérveiről nemigen állítható, hogy a képzelet szüleményei, ellenkezőleg, a legtöbb századvégi nagyvárosban élő embernek nap nap után megtapasztalható valóság a minden erőfeszítés dacára kiütköző, a házakon és az utakon felfedezhető pusztulástól a tudható és érzékelhető utcai bűnözésen át a nyilvánvaló nyomorig, a nagyszámú hajléktalanig. Talán emiatt engedi sokkal kevésbé a történet olvasójának, hogy bizonyos távolságot tartson tőle: a realitás és képzelet határán tartja, megélesítve mindennapi életének és az azt körülvevő dolgoknak a kontúrjait.
Auster művészetének egyik alapproblematikája a megszokott fizikai és mentális környezet elvesztése, a létezés kereteinek darabokra hullása és az ennek nyomán végbemenő személyiségváltozás. Ez történik a New York trilógia főszereplőjével, aki egy félrekapcsolt telefonhívás hatására nyomozásba kezd; az utcagyerekkel, akinek egy különös képességekkel megáldott magyar idegen azt ígéri, hogy megtanítja lebegni, ha képes lemondani önmagáról és végigcsinálni a nem kis szenvedéssel járó tortúrát (Mr. Vertigo); David Zimmerrel, az összehasonlító irodalom professzorával, aki repülőgép-szerencsétlenségben elveszíti a családját (Az illúziók könyve); az íróval, aki egy balesetben majdnem meghal, s hosszú lábadozás után tér vissza a mindennapok világába (Az orákulum éjszakája), hogy csak néhányat említsek. Mi történik, ha egy ember egyszer csak elveszít mindent, amit addig élete fundamentumának tudott? Mit tesz? Hogyan és mivé változik? Ezek azok a kérdések, amelyek majd mindegyik Auster-opus főszereplője kapcsán felvethetők.
Az amerikai író munkásságát meghatározó másik ismérv a véletlen szerepének megrajzolása az emberi létezésben. Egy pont, ahol létrejön egy találkozás, történik valami, egy füzetet vesz az ember, mert szép (Az orákulum éjszakája), a beszélni már nem képes aszszony leírja a közlendőit (A végső dolgok országában) stb., ahol elméletileg bármi más is megeshetett volna, ám ami történt, az egyféle eseményláncolatot indít el, amely döntően befolyásol sorsokat.
Az írás, a szavak és a valóság kapcsolatának problematikája, az elbeszélés, az elbeszélhetőség esélyeinek kérdései szintén feltűnnek a legtöbb regényben. „Próbálok mindent idesűríteni, próbálok a végére érni, mielőtt késő lesz, de már látom, mennyire áltattam magam. A szavak nem engedik. Minél közelebb a vég, annál több a mondanivaló. A vég csak képzeletben létezik, cél, amit kitalálsz magadnak, hogy mozgásban maradj, de elérkezik a pillanat, amikor rájössz, hogy soha nem érheted el” (A végső dolgok országában).
Sejteni lehetett már New York trilógiájának 1991-es megjelenésekor, hogy jelentős alkotó mutatkozott be Magyarországon, s hogy ez mennyire igazolódott az eltelt majd másfél évtizedben, arra talán nem is kell más bizonyíték, mint hogy ma Paul Auster azon kevés külföldi író között van, akiknek a munkásságát híven, gyakorlatilag nagyobb időbeni késés nélkül nyomon követi a honi könyvkiadás. Az amerikai író – aki mellesleg már filmrendezőként is debütált – folyamatosan jelen van a hazai könyvpiacon. Ennek oka bizonyosan az, hogy ezek a könyvek nagyon jók és nagyon sikeresek. E két nem kézen fogva járó minőséget oly szerencsésen ötvözi Auster művészetében. Regényei ezáltal üdítő cáfolatai az e téren vagy-vagyot feltételező, egyiket a másik ellen kijátszani szerető korlátoltságnak.
Az Auster-művek alapvetően történetközpontúak. A hazai irodalom utóbbi másfél, két évtizedes furcsa fejlődése kapcsán egyre gyakrabban hallom, hogy az efféle próza a posztmodern után van. Talán el kellene oszlatni egy félreértést: attól, hogy nálunk e fogalom olyan jelentésben él, amely kizárni látszik a történetet, még nem biztos, hogy ez így is van. Ott, ahol az irodalom lényeges beavatkozásoktól, protekcionizmustól, megélhetési pénzosztástól, ilyen-olyan elhatárolódásoktól, ki- és elzárásoktól mentesen, értékközpontúan fejlődött, ez soha meg sem szűnt. A létezésből fakad, szülessenek bármiféle elméletek. A hinduk például úgy tartják, a világon nincs sem tér, sem idő, csak történetek vannak. Jorge Luis Borges egyik előadásában olvasható: szerinte az amerikai film sikerének titka, hogy talán egyedüliként meg tudta őrizni a tiszta epikát, amelyre láthatólag igényük van az embereknek. Nos, ez igaz Austeren és az amerikai irodalmon túl – valószínűleg rajtunk kívül – majd mindenkire.
A végső dolgok országában lendületes könyv. Korai mű, de már a későbbi Auster-művek jellegzetességeivel. Cselekménye izgalmas, akár egy krimi, ugyanakkor benne rejlenek a jellemzően austeri és a létezés egészét firtató kérdések: van-e élet azután, hogy az ember elveszíti a léte alapjának tudott dolgokat, meghalhat-e az ember még életében, élhet-e, ha már egyszer halottnak tudja magát ha nem is fizikai, de mentális értelemben? Lehetséges-e út a véglegesnek hitt megsemmisülésből, és ha igen, milyen és merrefelé? Lényeges kérdések ezek. Olyanok, amelyekre ritkán kapunk választ. De talán nem is ez a fontos, hanem a felvetésük.
(Paul Auster: A végső dolgok országában. Fordította Pék Zoltán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. Ára: 1900 forint)