Halászok nyelvén

K ö n y v e s h á z

Az 1521-ből való első terzinafordítástól (Paradicsom, 22., 46–48.) kezdődően a Kazinczy-tanítvány Döbrentei Gáboron, Arany Jánoson (hat sor), Császár Ferencen kívül többen kísérleteztek Dante Isteni színjátékának fordításával, de a teljes mű csak a XIX. század utolsó harmadában vált magyarul olvashatóvá, ekkor már több változatban is (a legismertebb Szász Károlyé). Az ő, valamint Angyal János, Zigány Árpád fordításait és az olaszon kívül több más nyelvű (német) kiadást felhasználva készült el Babits formahű Dante-tolmácsolása.
Az irodalom iránt érdeklődő olvasók és a szakemberek nagy részének általánosan elfogadott véleménye szerint Babits színjátékfordítása a mi Divina Commediánk. Ámbár a hazai italianisták mindig is figyelmeztettek arra, hogy Babits poémája számos fontos helyen eltér az eredetitől, s jó lenne felmutatni a magyar olvasóknak egy filológiai szempontból hitelesebb Dante-képet is. (Ezen a helyzeten egyáltalán nem változtattak a magyar kiadások elnagyolt jegyzetapparátusai.) Mindazonáltal az újrafordítás reménytelen feladatnak tűnt: Kardos Tibor és Weöres Sándor közös vállalkozása, a Pokol című első rész átültetése néhány ének után abbamaradt, ezzel mintegy megerősítve a szkeptikusok véleményét, hiszen ez még egy igazán nagy, klasszikus költőnknek sem sikerült.
Nálunk szokatlan feladat elvégzésére vállalkozott az eddig inkább egyház- és irodalomtörténeti munkáiról, nem pedig fordításairól ismert Szabadi Sándor. A hetvenedik életéve felé közeledő, Németországban élő református teológus-tanár 1995 karácsonyán elhatározta, hogy prózában lefordítja a (Babits szerint) „világnak kétségtelenül legnagyobb költője” fő művét. A 2000-re elkészült vállalkozás megjelentetésében mutatkozó bátorságért a legnagyobb elismerés illeti a Püski Kiadót, hiszen Magyarországon (még) nem nyert polgárjogot a szakmailag tisztességes, pontos, de a vers formai kritériumait figyelmen kívül hagyó fordítás, tehát egy ilyen reprezentatív kiadás nagy kockázatot is jelenthet. Szabadi Sándor műve ugyanakkor egyáltalán nem nélkülözi az esztétikai értéket, szövege sodró lendületű, olvasmányos, helyenként megkapó erejű. A szerző külön érdeme a filológia szolgálatába állított hatalmas teológiai műveltsége, amellyel a hazai dantisták közül csak nagyon kevesen rendelkeznek. (Pedig Dante a racionális filozófia fölé helyezte a teológiát – 1321-ben kelt sírverse teológusnak nevezte őt – s még feljebb a költészetet.)
Hiába kezdték el magyarázni az Isteni színjátékot olyan jelentős irodalmárok, mint a fiatalabb kortárs, Giovanni Boccaccio, még hétszáz év elteltével sem értjük pontosan mindenütt az eredeti szöveget. Szabadi érdeme, hogy az olasz kiadások mellett alaposan tanulmányozta a németeket és az angolokat is, a vitás helyeket a különböző kiadásokban egymással összevetette, és a leginkább elfogadható változatot hozta. Ezáltal a Dante esetében nélkülözhetetlen jegyzetapparátus, ha nem is túlzottan bőséges, de az olvasók számára megbízható segítséget nyújt.
A meghatározó mennyiségű és súlyú pozitív megjegyzések mellett, éppen a vállalkozás komolyságának elismeréseképpen, néhány kifogást is kell emelni. Dante poétikájából eredően az egyik legbonyolultabb ének az utolsó. A hosszú és küzdelmes úton a boldogságig, Isten színe látásáig eljutó költő emlékezete és szava képtelen e tökéletességnek „utánamenni”. Szabadi, azonosulva Dantéval, időnként az eredetinél sokkal súlyosabb kifejezéseket használ. Szent Bernát Dante számára Mária segítségét kérő imájában úgy beszél a költőről, mint aki az univerzum legmélyebb üregéből (infima lacuna, Szabadinál „legutolsó söpredékétől”) emelkedett fel idáig. Máskor a fordító az eredetiben nem lévő utalásokat tesz. A Szűzanyáról Dante nem mondja, hogy az „Örök Tanácsvégzés (= Szentlélek) választott edénye” (a választott edény Szent Pál), ráadásul az olasz consiglio szóban nincs benne a teológiai szempontból is nehezen indokolható „-végzés”.
A más nyelven is esztétikai hatást elérni akaró verses fordításoknál inkább magyarázható az eredetitől eltérő fordulatok alkalmazása, a prózaiak esetében viszont meg lehet maradni az eredeti stiláris célkitűzései mellett. Dante szerint a komédia műfaj legfőbb poétikai-nyelvi kritériuma az egyszerűség, a szinte póriasan alacsony (sermo humilis) beszéd. Az evangéliumi ideálokhoz hasonlóan Dante is a „halászok nyelvén” akarta megírni nagy művét, hogy a nyelvi kifejezés alacsonyságából még inkább kitűnjék a tartalom fenségessége.
Nagy érdemei mellett kétségkívül meglévő hibái ellenére Szabadi Sándor vállalkozása műfajteremtő lehet. A formahű átültetéseket kiegészítve a prózai fordításoknak nálunk is feltétlenül helyük van a nemzetközi irodalmi kapcsolatokban.
(Dante Alighieri: Isteni színjáték. Fordította és magyarázatokkal ellátta Szabadi Sándor. Püski Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 2520 forint)