Hazajáró hűség

Szülőházam nagy paraszti udvarán olykor három kutya is csaholt. A nagyapa kedvence az igénytelen kuvasz volt, amelyik a szekerét a határba is mindig elkísérte. És hálás volt egy darabka kenyérhéjért is. A mamát a Buksi kedvelte, folyton a nyomában járt, és az ólajtó előtt ült, amikor a kacsákat tömte.
Szép zene volt számomra az ugatásuk, éjszaka messzire hangzott, békét hirdetett. A legkisebbik hangja volt a legszaporább. Dudusnak becéztük. Életének külön üzenete van számomra. Példának is tanulságos.
Az történt, hogy a nagyapát megszólította egyszer a kertszomszédunk, a nagy bajuszú Józsi bácsi, hogy segítse ki, adja neki az egyik kutyát, mert az övé kiöregedett, és már csaholni is elfelejtett. Nem tudom, miért, Dudusra esett a család választása. Ölbe vettük tehát, kivittük a kertbe, és átadtuk a kerítésen az új gazdájának. Józsi bácsi megsimogatta az állat fejét. Én egy kissé nyugtalankodtam az eset miatt, mert kedveltem Dudust.
De ugatása ott maradt az udvaron. Éjszaka hallottam. Néha egész közelről hangzott. Jó érzés volt. Egyik éjszaka mintha a nyüszítését is hallottam volna. Amikor a jelenség megismétlődött, óvatosan felkeltem és kiosontam az udvarra.
Holdfény volt, és annál tisztán láttam, hogy Dudus a megtartott két kutyánkkal hancúrozik. A nevét kiáltottam, erre elfutott a szalmakazal mögé. Ebédnél, amikor együtt ült a család, elmondtam az esetet, és akkor nagyapa hirtelen letette kezéből a kanalat. „A Dudus?” – nézett rám, de nem szigorúan. Bólintottam. „Az ugatását is hallottam a kis ablak alatt, úgy tűnt, mintha itt járna az udvarunkon…”
Gyerekbeszéd. Minden kutya egyformán ugat, nem lehetett az Dudus. Csak képzelődtem.
Napokig nem esett erről több szó a családban, mígnem egyszer a nagyapa találkozott Józsi kertszomszéddal, aki nem volt valami jó véleménnyel Dudusról: „Vakkantani se hallom az ebet, úgy látszik, elment a hangja. Pedig az első nap milyen hangos volt, be nem fogta a száját. Ellustulhatott talán?”
A nagyapa ezen a beszéden bizony hosszan eltűnődött. Aztán egy nap kiballagott a kertbe, és végigjárta a rozoga deszkakerítést, megmozgatva a tartóoszlopait. Derűs arccal jött be a kert végéből. Sejtelmesen mosolygott, mint aki rájött a titokra. De azt csak másnap közölte velem. Karon fogott, és behúzott a fészer sarkába.
„A Dudus hazajár! – súgta a fülembe. – Minden éjszaka megszökik, és átbújik egy résen, hogy hazajárjon ugatni… A házat őrizni. Megtaláltam az átjárót is a kerítésen, elkorhadt egy helyen a deszka, ott ásott magának utat.”
Ezt mi ketten többször is megtárgyaltuk nagyapával. Egy alkalommal, emlékszem, felsóhajtott: „Van még kutyabecsület a világon! Hűség! Csak egyesek nem ismerik, hanem a hazájukat is elárulják. Sose felejtsd el a Dudust, tanulj tőle! Emberséget…”
Nem felejtettem el, nagyapa. És az utóbbi időben gyakran gondolok rá. Példának állíthatnám magam elé, pedig csak egy oktalan parasztkutya volt.
Valamelyik szeptemberi napon, amikor már a szüretre készültünk, a nagyapa egy alkonyatkor ismét végigjárta a kerítés mentét, és azután azt mondta nekem: „Tudod, mit? Bedeszkázzuk a rést, hogy ne legyen átjáró.” Riadtan néztem rá. Akkor mi lesz Dudussal? Nem tud többé átjönni hozzánk az udvarra csaholni? Nem találtam jó megoldásnak, csak akkor bólintottam rá, amikor közölte: „Akkor szögezzük a nyílásra a deszkát, amikor a kutya itt lesz a mi házunk udvarán. Segítesz nekem? De el ne mondd senkinek a titkunkat!”
Így is történt. Egy éjszaka nagyapa felébresztett, gyengéden megrázva a kezemet. Az udvaron már hallottuk Dudus ugatását. Belopakodtunk a fészerbe, onnan kivittük az előkészített deszkadarabot meg a kalapácsot a szegekkel.
Amikor visszajöttünk, s becsuktuk magunk mögött a kertkaput, láttuk a félhomályban, hogy valaki surranva visszasiet az udvarból a házba. A mama volt. Meglesett bennünket, és a köténye alatt kihozta a kutya vacsoráját…