Hegy mögött

Az elmúlt évtizedek eseményeit elemzők aligha vonhatják kétségbe annak a megállapításnak az igazságtartalmát, hogy az Amerikai Egyesült Államok politikai-hatalmi törekvései szükségszerűen vezetnek más államok nemzeti törekvéseinek megakadályozására. Céljaik megvalósítása érdekében az Amerikai Egyesült Államok vezetői soha nem tartózkodtak a fegyveres beavatkozástól sem. A gazdasági embargó és a diplomáciai nyomásgyakorlás eredménytelensége után a világ legerősebb hadserege biztosította az amerikai érdekek érvényesítését, ideértve az ország biztonságát, valamint a külpolitikai célok megvalósítását is Guatemalában, Indonéziában, Nicaraguában, Kuvaitban, Afganisztánban, Irakban. Nyilvánvaló, hogy a kelet-európai országok nemzeti függetlenségre való törekvései is ellenkeznek az Amerikai Egyesült Államok birodalmi politikájával. Nem véletlen, hogy Magyarországon a nemzeti érdekeket másodlagosnak tartó SZDSZ és az MSZP élvezi a hivatalos amerikai politika kitüntető bánásmódját.
Ugyanakkor az is kétségtelen tény, hogy az USA az 1990-es évek eleje óta lehetőleg a választásokon alapuló rendszereket támogatja, de mindig gondoskodik arról, hogy a vele nem rokonszenvező politikai erőket megbénítsa, marginalizálja. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági okokból sem érdekelt a különböző nemzeti erők megizmosodásában, mert egy gazdaságilag is erős nemzetállam korlátozhatja az USA gazdasági érdekeinek érvényesítését. E felfogás következtében az Amerikai Egyesült Államok sajnos fenyegetésként – de minimum kihívásként – éli meg a tőle független nemzetállamok erősödését. Azt sem szeretné, ha néhány sikeres ország példáján felbuzdulva más országok is az önállóság útjára lépnének.
Az igazán Amerika-barát kormányok tehát nem törekednek önálló nemzeti politika gyakorlására. A Lenintől kölcsönzött és George W. Bush által hangoztatott jelszó, mely szerint „aki nincs velünk, az ellenünk van”, végső soron azt jelenti, hogy elfogadható s önálló nemzeti érdekei csak az Amerikai Egyesült Államoknak lehetnek. Egy új – (gazdaságilag és intellektuálisan) gyarmatosító, birodalmi – politikáról van szó, amelyben világosan nyomon követhető az érdekek hierarchiája. Ebben a vonatkozásban érdemes megemlíteni, hogy Michael Hudson szerint a volt kommunista országokban végrehajtott privatizáció az Amerikai Egyesült Államok nemzetpolitikájának céljait szolgálta.1

Schmitt háborúja

Az Amerikai Egyesült Államokban a Demokrata Párt és a jobboldaliként emlegetett Republikánus Párt elképzelései és tényleges céljai között nincs alapvető különbség. A nemzet általános érdekeinek védelme és az Amerikai Egyesült Államok katonai elsőbbségének biztosítása szempontjából a két párt azonos nézeteket vall. Ez világosan érzékelhető volt a legutóbbi elnökválasztáskor is: John Kerry kampánya nem arról szólt, hogy ő és a demokraták mást akarnak. A vita arról folyt, hogy melyikük csinálná jobban.
Ma már általánosan elfogadott, hogy az amerikai Demokrata Párt és a Republikánus Párt között nincs lényeges különbség. Ez ugyan kérdésessé teszi magának a demokráciának az értelmét és a lényegét, ugyanakkor viszont biztosítja az amerikai birodalmi politika folytonosságát. Az USA külpolitikájának szempontjából lényegtelen, hogy melyik párt van hatalmon. A szövetséges országok számára ez a kiszámíthatóság rendkívüli jelentősséggel bír.
Az Amerikai Egyesült Államok politikájának alapképlete rendkívül egyszerű: vagyunk mi, és vannak ők, az ellenségeink, akikkel szemben minden megengedett. Az USA ma az ellenséggel szemben a megelőző támadás elvét gyakorolja. A kollektív felejtésnek köszönhetően azonban kevesen tudják, hogy ennek a gyakorlatnak igen terhelt múltja van. Tariq Ali, a Bush Babilonban című könyv szerzője szerint2 a „megelőző támadás” fogalmát és jogelméleti magyarázatát Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom jogi szakértője dolgozta ki Hitler „megelőző” háborúinak igazolására. Az Amerikai Egyesült Államok vezetői a második világháború után magukévá tették Schmitt elméletét, napjainkban pedig a megelőző háború (preemptive war) az Amerikai Egyesült Államok neokonzervatív politikájának alapja. A neokonzervatív politika idevonatkozó szempontjai roppant egyszerűek: „Ha a ti országotok nem szolgálja a mi érdekeinket, akkor ti ellenséges ország vagytok. Megszállunk benneteket. Az abszolút jó és az abszolút rossz fogalmaira épülő »aki nincs velünk, az ellenünk van« logikájából következően nem kell sokat vesződni formális dolgokkal. Nincs szükség bizonyítékokra, és cáfolni is fölösleges. A vezetőket leváltjuk, és helyettük politikai szatrapákat állítunk…”
Az ellenségnek az abszolút rosszal való azonosítása felmenti a jókat mindenféle erkölcsi felelősség alól. Vannak ők és vagyunk mi: a világnak ez a fajta primitív kettéosztása a törzsközösségi, zárt társadalmakra jellemző. A történelem különös iróniája, hogy a zárt társadalmak felfogása ma a neoliberálisok által hőn szeretett nyitott társadalom megvalósításának módszerei közé tartozik.
A világ legerősebb katonai hatalmának döntéshozatali mechanizmusairól sokat elárul George W. Bush amerikai elnök, aki saját bevallása szerint közvetlenül Isten sugallataira alapozza politikáját. A Haaretz izraeli újság szerint Bush a következőket nyilatkozta: „Isten azt mondta, támadjam meg az Al-Kaidát, és én megtámadtam őket. Ő utasított, hogy támadjam meg Szaddámot, és én azt meg is tettem, és most arra határoztam el magam, hogy megoldom a közel-keleti kérdést.” 3
Ennél egyszerűbben már nem lehet fogalmazni. Ha valaki ugyanis Isten akaratát teljesíti, akkor nem számítanak az e világi tények, és erkölcsi kérdések sem vethetők fel. George W. Bush és tartományi helytartói sorozatosan meghamisíthatják az igazságot, szegénységbe és nyomorba dönthetik az „ellenséges” országok népeit, földbe tiporhatják a törvényeket, és megölhetik a gyermekeket – hiszen Isten nevében cselekszenek. Nem sokat számítanak emberjogi kérdések és jogállami normák.
Külön kérdés, hogy a föld lakóinak túlélése szempontjából mit jelent az, ha a világ legerősebb országának elnöke a fejében kavargó gondolatokat, tanácsadóinak behízelgő szavait és a saját – közepesnél is alacsonyabb szintű – értelmének zörejeit Isten akarataként értelmezi.

Hazaáruló egyetemek

Az alábbiakban néhány idézettel szeretnénk illusztrálni, hogy a birodalmi tudat és az ellenségképgyártás mekkora zűrzavart okoz néhány közéleti szereplő fejében.
A New Republic 2005. január 31-i számában Tom Frank Arundhati Roy, a világhírű indiai író aknavetővel való szétlövetésére, valamint Stan Goff amerikai író megveretésére buzdít. Stan Goffról ezt írta: „Olyan republikánusra lenne szükségem, mint Arnold [Schwarzenegger], aki odalépne hozzá [Stan Goffhoz], és jól orrba vágná […], mert ezek nem ártalmatlan baloldaliak, akiket Nancy Pelosi meggyőzhetett volna. Azt kívántam, hogy John Aschcroft gépfegyverrel berobbanjon a falon keresztül, s összefogdossa őket, s mindenkit Gitmóba [Guantánamói-öböl] szállítson, ahol Charles Graner várná őket kihallgatásra.” 4
Megdöbbentő, hogy a magyarországi balliberális médiumok publicistáinak szavai, valamint a közpénzen (is) fenntartott Tilos Rádióban elhangzó vélemények mennyire hasonlítanak az amerikai New Republic írásaihoz.
Az If America Knew nevű szervezet célja, hogy Izraelről és Palesztináról pontosan és tárgyilagosan tájékoztassa a közvéleményt. Az If America Knew igazgatója, Alison Weir 2003. október 3-án a következő levelet találta irodája ajtaján: „Hallottam a mai beszédedet az UC Berkeley vitáján. Azt mondom neked, hogy hétfőn délután két órakor ne legyél az irodádban, mert én és a barátaim, akiket az izraeli hadseregben képeztek ki, megölünk benneteket, piszkokat azért, amit Izrael megsemmisítése érdekében végeztek. Azt mondom, vigyázz. Ez nem tréfa. Hétfőn vigyázz! Ne gyere be dolgozni! És zárjátok be az irodátokat, különben mindannyian meghaltok!” 5
Ward Churchill, a Colorado Egyetem rendes tanára, országos hírű történelemprofesszor, az amerikai indiánok történelmének elismert szakértője a 2001. szeptember 11-i támadást követően tanulmányában azt írta, hogy van, aki visszaüt. Churchill érvelése egyszerű és világos: „Ha az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája világszerte tömeges halált és rombolást okoz, akkor az ország nem hivatkozhat arra, hogy ártatlan, amikor mások a kölcsönt visszaadják.” A fenti tanulmány alapján Ward Churchill könyvet adott ki, amelynek címe On the Justice of Roosting Chicken (Az elült csirke igazságáról). Churchill Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter szégyenletes kijelentésére utalt, mely szerint a több mint százezer gyermek halála megéri az áldozatot, mert az Amerikai Egyesült Államoknak sikerült megvalósítania külpolitikai célját.6
Ward Churchill arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért gyűlölik oly sokan Amerikát. Ez a roppant időszerű könyv országos párbeszéd kiindulópontja lehetett volna. Ehelyett országos méretű hajszát indítottak a szerző ellen, és az állásából való elbocsátását követelték.
Daniel Pipes a Militant Islam Reaches America (A militáns iszlám megérkezik Amerikába) című tanulmánykötet szerzője.7 A könyv szerint az úgynevezett militáns iszlám természete és törekvései azonosak a fasiszta és a kommunista eszmékkel, s ennek alapján a militáns iszlám ugyanazt a fenyegetést jelenti az Amerikai Egyesült Államok számára, mint amit a fasizmus és a kommunizmus jelentett annak idején a szabad világ számára.
Pipes szerint az Amerika-ellenes támadásoknak semmi közük az Amerikai Egyesült Államok viselkedéséhez: a militáns iszlám hívei azért gyűlölik az USA-t, mert az a szabadság jelképe. A militáns iszlám jelenléte önmagában is állandó háborús állapotot teremt. A szerző szerint a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni támadást követően az Amerikai Egyesült Államok és a világon minden közvetlen vagy közvetett érdekeltségi területe a terrorizmus elleni háború hadszínterének tekinthető. Következésképpen a terrorizmus ellen meghirdetett háború után ezeken a területeken a hadiállapotra vonatkozó rendelkezések érvényesek.
A fentiek alapján az Amerikai Egyesült Államokban – és ezáltal az USA-val szövetséges országokban is – a faji és a különböző etnikai alapú megkülönböztetések bevezetése a célszerű. Ha például fennáll a gyanú, hogy egy bűncselekmény terroristajellegű, akkor a tetteseket elsősorban a muzulmán közösség tagjai között kell keresni. Pipes a „háborús” országok muzulmán lakosságának internálását követeli.
Daniel Pipes a Profs Who Hate America8 (Egyetemi tanárok, akik gyűlölik Amerikát) című írásában „feljelenti” azokat az amerikai professzorokat, akik azzal mérgezik az ifjúságot, hogy az Amerikai Egyesült Államok az olaj miatt szándékozik megtámadni Irakot. Felhívja a figyelmet arra is, hogy ezek a „hazafiatlan” tanárok azt állítják, a világon megnyilvánuló Amerika-ellenesség összefügg az Amerikai Egyesült Államok cselekedeteivel.
A jelentés hat egyetemi tanárt nevez meg idézetek kíséretében. Pipes azt állítja, hogy az egyetemi tanárok nem értenek korunk összetett politikai kérdéseihez. A feljelentett egyetemi tanárok között ott van Noam Chomsky, a világhírű nyelvtudós és író is. A szerző felháborodással veszi tudomásul azt is, hogy Glenda Gilmore, a Yale Egyetem történelemprofesszora azt állítja: Irak elfoglalása Amerika hatalmi terjeszkedésének csupán az első állomása. Pipes szerint a professzor Amerika-ellenességét fokozza az is, hogy Gilmore szerint az Amerikai Egyesült Államok agresszív politikát folytat, és nem tűr meg semmilyen ellenzéket.
Különösen megdöbbentő és antidemokratikus Pipes azon álláspontja, mely szerint – tekintettel arra, hogy „háború van” – az egyetemeket külső ellenőrzés alá kell helyezni. Az ellenőrzést többek között szigorúbb törvényhozással kell megvalósítani. Az egyetemek politikai ténykedéseit pedig külsőleg kinevezett szakértők felügyelete alá kell helyezni: „Különösen most, hogy háborúban vagyunk, a cél az, hogy az egyetemek is újra vállalják és teljesítsék hazafias kötelességeiket.”
Daniel Pipes gondolkodásmódja Magyarországon a hírhedt Rákosi–Révai–Lukács vonal szellemiségét idézi. Az ideológiai harcban a belső ellenséggel szemben ébernek és kíméletlennek kell lenni.
Aggodalomra adhat okot, hogy Daniel Pipes tagja az Amerikai Egyesült Államok békeintézetének, amely tanácsokat adhat az amerikai képviselőház, a szenátus és a kormány különböző bizottságainak. Az intézet tagjai személyes meghallgatás formájában maguk is tanúskodhatnak a fenti bizottságokban.
Michelle Malkin, az In Defense of Internment (Az internálás védelmében) című nemrég megjelent könyv szerzője a második világháború és a jelenlegi terror elleni háborús viszonyokra vonatkozóan megállapítja, hogy háború idején a kormánynak tekintetbe kell vennie az országban élő különböző népcsoportok faji, etnikai és vallási hovatartozását. Ez pedig nem megy naprakész nyilvántartás nélkül…
Sajátos jogértelmezésre vall, hogy Daniel Pipes és Michelle Malkin szerint háború idején a faji, nemzeti és vallási alapon történő megkülönböztető intézkedések nem minősülnek fajgyűlöletnek vagy előítéletnek.
De mindenkin túltesz Alan Dershowitz, a Harvard Egyetem jogi professzora, aki a palesztinok kínzását és otthonaik lerombolásának törvényesítését követeli.9

Rendszerváltók és oligarchák

Az Amerikai Egyesült Államok vezető politikusai, az amerikai média és a kelet-európai kleptokrácia közötti kapcsolatokat mi sem szemlélteti jobban, mint az a tény, hogy a két leghírhedtebb orosz „rendszerváltó”, Mihail Brudno és Vlagyimir Dubov, akiket egyébként köröz az Interpol, 2005. február 3-án, Bush elnök országértékelő beszédének napján Washingtonban részt vettek a Nemzeti imádságreggelin10 (National Prayer Breakfast).
Érdekes kérdés, hogy mit keresnek ezek a nemzetközileg körözött, súlyos bűncselekményekkel vádolt személyek olyan helyen, ahol az Amerikai Egyesült Államok elnöke is jelen van. A rejtélyt csak növeli, hogy előző nap Tom Lantos – a képviselőház külügyi bizottságának rangidős demokrata tagja – meghívására Brudno és Dubov díszvendégként részt vettek a nemzetközi kapcsolatok bizottságának (International Relations Committee) egyórás ülésén.
Mihail Brudno és Vlagyimir Dubov a Jukosz olajvállalat orosz–izraeli résztulajdonosai, akik ellen az a vád, hogy több milliárd dollárral károsították meg az orosz polgárokat. Uri Avnery izraeli újságíró szerint az orosz „rendszerváltó” oligarchiának ez a csoportja „csalás, megvesztegetés és gyilkosság” útján fosztotta ki Oroszországot.
A fenti eseményekről a