Hétköznap

Alig lépek ki a kapun, amikor megállít. Elmondok egy igaz történetet – ezzel kezdi. – Ne legyen ideges – teszi hozzá –, rövid leszek. Milyen szép kutya. Látszik, hogy intelligens. Nos, uram, három éve kezdődött. Amikor lemondtam a tévét. Utáltam már bekapcsolni is. Azután csak videóztam. Tudja meg, remek volt. Milyen okos, türelmes jószág. Azt mondják, a kutya olyan, amilyen a gazdája. Aztán valami tönkrement. Ha bekapcsoltam a készüléket, örökkön-örökké egy dagadt, behemót macska szellemképes alakja jelent meg a képernyőn. Képzelje, uram! Egy pohos macska. Engem bámult. Ugrásra készen leskelődött a dobozból. Úgy figyelt, olyan feszült, gyilkos érdeklődéssel, mint egy egeret. Néha úgy éreztem, ő van kint, én vagyok bezárva. Bámult, követte a tekintetével minden mozdulatomat, és nyalogatta a pofáját. Bevallom, uram, féltem tőle. Hetekig be sem kapcsoltam a tévét, kihúztam a dugót a konnektorból. Istenem, de szép volt! Esténként újra verseket olvastam, hosszú, elfeledett regényeket. Zenét hallgattam. Ah! Bach, Mozart, Bartók. Ez segített egy darabig, de aztán beütött a ménkű. Tegnap. Kora reggel. Szinte hajnal volt. Ilyenkor én még húzom a lóbőrt, de most felriadtam. Éreztem, hogy valaki néz. Érti, uram? Tudtam, hogy valaki néz. Feltámaszkodtam az ágyban, a televízióra meredtem, de semmi különöset nem láttam. A képernyő sötéten fénylett. Gyönyörű reggel volt, uram, gyönyörű! Ragyogott a nap, felhők rohantak az égen. És akkor! Ahogy egy pillanatra homályba borult a szoba, kiszúrtam a rusnya ábrázatát. Ott gubbasztott a televízió sötétjében. Bámult az üveg mögül. Rémülten menekültem a konyhába. Ez így nem mehet tovább, gondoltam. Hoznom kell a reszelőt, mielőtt még megbolondulok. Látja, már meg is bolondultam?! Dehogy reszelőt! A szerelőt. Ismerős ember. Magának való szerzet. Csodabogár. Nem messze lakik tőlem. Van egy varja. Összevissza repdes a műhely polcai között, égett bakelitszagot áraszt a tolla, mert egyszer beledugta a csőrét a konnektorba. Bűzlik, akár egy öreg vasaló. Ha belépek a műhelybe, azt vartyogja: „Ütött az órád, gennyes tolvaj!” Mindenki mástól azt kérdezi: „Hoztál amerikaimogyorót?” Be kell vallanom, uram, egyszer, amíg a mester hátul babrikált a polcok között, zsebre vágtam a pultról egy diót. Ön szerint talán tudnom kellett volna, hogy a madáré volt? Hogy miért emeltem el, mikor nem is szeretem a diót? Látja, uram, ha megfeszítenek, akkor sem tudom…
És a macska?
Milyen macska?
A macska a tévében. Mi lett vele?
Drága uram – néz rám felindultan –, tréfál velem? Gúnyt űz belőlem? Magát intelligens embernek néztem. Biztosan olvas, zenét hallgat. Mozart, Beethoven, Vivaldi. Magát nagyvonalú embernek képzeltem. Ne okozzon csalódást nekem! Ha nem akar, ne fizessen, de ne kicsinyeskedjen… Egy százas? Drága barátom, maga nagyon csehül állhat… Várjon, itt van még kétszáz. Fogja. Háromszázért már vehet valami reggelit a kutyának… Többet érdemelne ez az intelligens állat… Ötszáz?! Jól van, kedves fiam, elfogadom. Hogy meg ne bántsalak.
Két ujjal csippenti el, diszkréten süllyeszti a bankót a zakója zsebébe. – Én kutyapárti vagyok – mondja, és lehajol a kutyához. – Igaz, szépségem? Mi aztán utáljuk a macskákat.
Felegyenesedik, megigazítja a nyakkendőjét, rám sem pillant, el sem köszön, elindul, kényelmesen ballag a napsütött utcán. Cipője sarka halkan kopog.
Ki tudja, meddig bámulnék a jelenés után, de Kormos elunja a várakozást, s a póráz végén magam is elindulok. Barátságos tavaszi idő van, a sarki kis kávézó kipakolt már az utcára. Vendég nincs, a lány nem is a pult mögött áll, képes újságjával kicsücsült a terasz egyik asztalához. Lapozgat, felpillant, rám mosolyog. Int, visszaintek neki. Mögötte, a helyiség falain modern festmények mozaikja, legalább ötven kép, kicsik, nagyok, még nagyobbak, keretük egymáshoz ér, bentről Piaf barbár, királynői hangja árad. Most nem, majd csak másnap, amikor letelepszem egy pohár borra, akkor veszem észre a képet: tévédobozban ülő macska. De ez csak holnap lesz, addigra a lány már nem emlékszik… Jól öltözött, idősebb úr?… Gondozott bajusszal?… Rémlik… Nem is fogyasztott. Vagy mégis?… Olyan jelentéktelen volt. Dereng, hogy talán használta a mosdót… Mindez, mondom, csak holnap történik, most viszont valaki megveregeti a vállam. Doki az a szomszéd házból: korsó sörre invitálna. Reggel van még, hárítom el a meghívást. Doki nem nagyon búsul, holnap síelni megy a babájával, mondja, ezért egymás után két éjjel is ügyelt. – Ennyi részeg csavargót még nem láttam – meséli lelkendezve, és nem értem, hogy miért ér fülig a szája. – Bevert orrú, vérző fejű szerencsétlenek. Olyan, de olyan büdösek voltak, hogy muskátlit lehetett volna ültetni a szagukba. És csak jöttek, jöttek. Azt hittem, elájulok. Aztán kitaláltuk, hogy mindenkit műteni kell. Operálni fogunk! Mindent! Orrot, kart, lábat, fület! Láttad volna – dicsekszik vigyorogva –, látnod kellett volna, hogyan iszkoltak az istenadták. – Doki búcsút int, mert az utca túloldalán Fürge Szarvas botorkál, aki valaha filozófiából doktorált, és minden napszakban kapható egy pofa sörre. Egyetlen ép csontja sincs, iszik, mint a kefekötő: azt mondják, a Vízivárosban nincs olyan köztéri lépcső, amiről le ne zuhant volna. Bekanyarodom a sarkon, ballagok lefelé. Monoton rapzene bömböl valahonnan. Lejjebb öreg Skoda rostokol a széles járdán. Toldott-foldott, májbarna, ragyás és bibircsókos, nincs rajta egyetlen tenyérnyi egészséges felület: lehúzott ablakain cigarettafüst és zene dől. Négyen terpeszkednek benne, mészfoltos, téglavörös kezeslábasba bújt, tar fejű kölykök, elnyúlva bagóznak, fújják a füstöt, hallgatják a gőzekeként duhogó zenét. Lent a téren nyüzsgő emberpiac, erdélyi és román munkások hada. Nem szakadtak, nem rongyosak, barnaságukon, nagyhangú elesettségükön s ahogy falkákba verődnek, mégis messziről látszik, hogy az élet vesztesei. Keresztülvágok a téren, ingatom a fejem, nem kell olcsó kertész és kútásó, valódi bőrkesztyű, pamutzokni, éjjel-nappal látó vadásztávcső. A zebránál Mobilos Lizi ácsorog, fülén most is ott a telefon. – Nem, lelkecském, nekem a Scott Fitzgerald. Ő olyan kisfiús, tudod? – Lizi folyton telefonál, halott írókról fecseg boltban, téren, villamoson. Egy pillanatra sem veszi le a füléről a telefont, néha bólogat, mintha valóban lenne valaki a vonal másik végén. A kétlyukú borozó bejáratánál nagy csapat szakadt gyerek gubbaszt a pinceablakban a földön, egyik társuk pénzt és cigit kunyorál a járdán. Öt lépéssel odább, a bevásárlóközpont előterében kikent-kifent lányok. Tizenévesek. Olyan komorak, mint akit teher nyomaszt: szépségük súlya megcsúnyítja őket. Befordulok a piac felé. Az egyik földszinti ablakon atyai zsörtölődés szűrődik ki az utcára. – Nem, kislányom, nem vasalom ki a halálfejes pólót. Máskor szólj időben. Különben is: szülinapi bulira jó lesz a marihuánás is.