Talán mégis volt valami abban, amit Farkas Roland Afganisztánban szolgált (azóta leszerelt) honvéd százados mondott nemrégiben az ott állomásozó magyar katonák körülményeiről. Azt mondta, hogy kint tartózkodó vitézeink igen nehéz körülmények között szolgálnak, egyebek mellett terepjáróik nem páncélozottak, esetleges javításuk nem megoldott, a rajtuk lévő géppuskaállványok nem alkalmasak a közeli célzásra. Azonkívül (ezt már én teszem hozzá) jóval keményebb feladatokat kell megoldani a seregnek, mint amiről eredetileg szó volt.
A minap került napvilágra a kabuli magyar misszió vezetőinek jelentése, mely szerint Farkas Roland panaszainak nagy része igaz. (A misszió jelentése amúgy már az év elején elkészült, a hadvezetés azonban mostanáig morfondírozott rajta, nyilvánosságra hozza-e, avagy söpörjék az egészet a szőnyeg alá.) Egyvégtében az jár a fejemben, nevezhetem-e honvédnek (értsd: hont védőnek) azt a magyar bakát, aki sok ezer kilométerre Magyarországtól szaladgál valami sivatagban, markában puskával, karabéllyal. Nekem fals ez az egész. Ott is, Irakban is. Ez nem honvédelem, fiaim. Ez agresszió. Szépíthetjük akárhogyan, háborúkban veszünk részt, hadviselő felek vagyunk. És erre igen gyenge érv, hogy ezek a katonák önként mentek oda. De mert odamentek, az ország háborúkba sodródott bele. Terrortámadásoknak van kitéve a haza (bőven van példa erre, egyelőre csak másutt), robbantásoknak, túszdrámáknak. Kell ez nekünk? Csak azért, hátha kapunk majd valamit a koncból a végén?
Közben a magyar baka meg ott jár-kel tragacs terepjáróján, rajta a géppuskával, amivel lőni sem lehet…
origo.hu
Öröklés bármikor? Igen, a törvény ezt is lehetővé teszi!
