Nagyjából ismeretes, hogy mi történt 1944–45-ben a kőszegi haláltáborban. A Niederdonau-Süd erődszakaszon, a Niederdonau és a Steiermark erődvonal kapcsolódása közelében, Kőszegen dolgozott a legtöbb magyar kényszermunkás. A Józsefvárosi pályaudvarról 1944. december 3-tól Kőszegre érkezett volt magyar munkaszolgálatosok közül ötezer férfit és nőt – a számot több forrás is megerősíti – a városi gőztéglagyár épületeiben, pajtáiban és szárítóiban helyeztek el, kisebb számban pedig a közeli Gyöngyös-patak menti Gulner-malomban. Az itt végzett erődítési robot, a lövészárokásás és tankcsapdakészítés, nem beszélve a brutális bánásmódról, ütlegelésről és egyébről, hatalmas áldozattal járt: 1947-ben 2500 halottat exhumáltak. A túlélők visszaemlékezése szerint a legtöbben éhen haltak, megfagytak, megbetegedtek (súlyos fertőző betegséget, tífuszt kaptak), vagy végelgyengülés vezetett a halálukhoz.
Egyedülálló volt az állásépítés történetében a gázzal való gyilkolás kőszegi gyakorlata. Bács Pál naplója szerint – ő 16 évesen, testvérével és apjával élte át a téglagyári borzalmakat – takarókkal fedték le és a rések betömésével légmentesítették az úgynevezett finn barakkokat, ahová a szelektált foglyokat cipelték. A bepermetezett vagy tartályokból a belső térre engedett gáz a bezárt, jobbára magatehetetlen emberek lassú halálát okozta. A kezdetleges kőszegi gázkamrának túlélői is voltak, őket a barakk átvizsgálásakor a németek agyonlőtték.
Az exhumáltak között ott voltak azok a deportáltak vagy deportálásra szántak is, akik a német átvonulás, átszállítás idején nemcsak Kőszegen, hanem a környékbeli településeken érkeztek el erejük végéhez, és már nem tudtak a német határ megvédésében részt venni, vagy pedig a vagonokból holtan kerültek ki. A halottakat néhány kilométerre a téglagyártól, Kőszeg határában, a Guba-hegy lábánál található Lovagló-dűlőben tömegsírokban földelték el, majd exhumáltak 1947-ben.
A visszaemlékezés apropóját az adja, hogy tavaly nyáron két tanárember, Horváth Ferenc és L. Kiss Csaba belső indíttatástól vezérelve felkeresték a szóban forgó, mára már nagyobb bozótossá, erdőséggé váló területet, a tömegsírok feltételezett helyszínét, öntevékenyen ásni kezdtek, és felszínre hoztak két koponyát. A leletekről értesítették az önkormányzatot, a rendőrséget, és ennek következményeként szerzett róla tudomást az Igazságügyi Szakértői Intézetek Hivatala (ISZIH). A két tanár célja az volt, hogy felhívják a figyelmet arra: az 1947-es exhumálás nem volt teljes, és a szóban forgó helyen valószínűleg további földi maradványok találhatók.
Ez év februárjában levelet írtak az Igazságügyi Szakértői Intézetek Hivatala főigazgatójának, Susa Évának, hogy felajánlják segítségüket a további kutatáshoz, illetve szakmai tanácsát kérjék. Levelükben többek között ez áll:
„Hét darab bombatölcsérbe földeltek el halottakat. Ebből egy bombatölcsért 1947-ben exhumáltak – helye általunk ismert –, a többinek a pontos helyéről nincs információnk. A területen [további] 5 db bombatölcsérszerű mélyedésről van tudomásunk, amely lehet, hogy tömegsír. A hetedik bombatölcsért még keressük. […] Különböző forrásból értesültünk arról, hogy Rohonc térségében is megöltek 300 embert, akik jeltelen sírokban nyugszanak. Alapos gyanúnk van feltételezni, hogy Bozsok térségében van a tömegsírjuk. Itt kb. 3-4 négyzetkilométer területet kell átvizsgálni…”
A fenti levél is megerősíti, hogy lényegében az egész nyugati határterületről vitték (meneteltették) az embereket a koncentrációs táborok felé, tehát gyakorlatilag akárhol elképzelhető tömegsír.
– Az 1947-es exhumálással kapcsolatos iratanyagot, amelyre a Vas megyei levéltárban egy adat utal – „Exhumáció 123/47” –, sehol sem találjuk – mondja Susa Éva főigazgató. – Az újratemetést a Munkaszolgálatosok Országos Antifasiszta Szövetsége, a Musz szervezte és bonyolította, amelynek nincs jogutódja. Hogy az iratokkal mi történt, nem tudjuk. A levéltárban olyan anyag- és adatsort találtunk, amely az újratemetés lebonyolítását elősegítő, úgynevezett igazgatási feladatokat tükrözi. De hogy kik végezték az exhumálást, és pontosan mit dokumentáltak, ez egyelőre kibogozhatatlan.
1945. szeptember 12-én Gyöngyös Endre, Kőszeg sz. kir. m. város polgármestere határozatot fogalmaz, amelyben egyebek mellett ez áll:
„Az ún. Szálasi-kormány alatt meggyilkolt zsidó közmunka-szolgálatosok exhumálását és megfelelő helyen való eltemetését határoztuk el. A munkálatok előkészítésével a mérnöki hivatalt bízom meg. […] Tudomásom szerint kb. 2000 munkaszolgálatos van itt eltemetve, kik közül kb. 400-nak a neve ismeretes. […]”
Egy nappal későbbi keltezéssel már megérkezik az első levél Budapestről.
„Polgármester úr! Olvastam az újságban, hogy szándékában van a Kőszegen elhunyt munkaszolgálatosok emlékére egy emlékművet felállíttatni. […] Ha ez megvalósulhatna, úgy némi anyagi támogatással szívesen hozzájárulnék… Férjem neve: Pap István, született 1910-ben Temesvárott, meghalt 1945. március 12-én Kőszegen. Szíves értesítését kérve, vagyok mély tisztelettel: Pap Istvánné, Budapest XI., Eszék u. 7/A II. emelet 1.”
1945. november 9-én a különböző társadalmi csoportok képviselőinek jelenlétében jegyzőkönyvben rögzítették a tennivalókat. Az újratemetés lebonyolítása azonban nem olyan egyszerű. A Musz 1946. június 21-i, a polgármesternek címzett levelében aggodalmának ad hangot:
„A Kőszegen elhunyt és a marhalegelőn eltemetett bajtársaink hozzátartozói több ízben panaszt emeltek szervezetünknél ezeknek az ideiglenes temetkezési helyeknek a megszentségtelenítése ellen. […] A kormánytól ismételten ígéretet kaptunk arra, hogy az exhumációs rendeletet igen rövidesen életbe léptetik… Demokratikus tisztelettel…”
Változatlanul érkeznek a hozzátartozók levelei is:
„Nagyságos dr. Gyöngyös Endre polgármester úrnak
[…] Miután én is érdekelt vagyok, s szeretnék e szomorú aktusnál jelen lenni, nagyon szépen kérem… méltóztassanak engem értesíteni, hogy ezen exhumálás mikor kezdődik… Teljes tisztelettel: Róna Hugó, VI., Király utca 88. I. em. 1 db. válaszboríték bélyeggel.”
1947. március 7-i dátummal a munkálatok nehézségéről értesítik a polgármestert.
„Jelentem, hogy az exhumálással kapcsolatos előkészítő munkálatok során az egyik sírgödör legmélyebb pontján a sírt feltártuk, azonban a hullákig leásni nem tudtunk, mert a kötött agyagban lévő víz a munkaaknát elárasztotta. A munkát rendkívül megnehezíti azon körülmény, hogy a sírokból kibírhatatlan bűz tör fel, ami arra vall, hogy a hullák az agyagos talajban konzerválódtak…”
Március utolsó harmadában kezdték meg az exhumálásokat, amelyre Budapestről érkezett egy munkacsoport. Ezt a tényt írásos dokumentum rögzíti.
Itt adjuk át ismét a szót Susa Éva főigazgatónak.
– A kőszegi újratemetés kapcsán kutakodni kezdtünk egy sor helyen, a Fővárosi Levéltárban, a Történeti Hivatalban, a Belügyminisztériumban, az Orvostörténeti Múzeumban, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségénél, a Mazsihisznál és így tovább, de sehol sem akadtunk érdemleges információ nyomára. Most már az ügyészségi adatok között is nyomozunk, hátha ügyészségi elrendelésre került sor az exhumálásra, gondoljunk csak a szociáldemokraták 1964-es újratemetésére. Egyértelmű viszont, hogy exhumálni 1947-ben is csak hivatalos engedéllyel lehetett. Ma sincs másképpen. Viszont sokat elárul az a mondat, amely szerint szakmai csoportot vártak Budapestről… Milyen összetételű szakmai csoportot? – kérdezhetjük. Valószínűleg olyan személyeket, akik hozzányúlhattak a halottakhoz. Közben itt-ott, a kőszegi újságban is megjelent egy pár soros közlemény arról, hogy a Lovagló-dűlőben újabb leletek kerültek elő, és ennek kapcsán különböző telefonok futottak be hozzánk. Az egyik telefonáló például azt kérdezte: hallottam-e az 1945. januári krisztinavárosi vérengzésről. Bevallottam, hogy nem. Ez év februárjában kelt válaszlevelében a Mazsihisz megemlítette, hogy a Nemzeti Múzeum fotógyűjteményében több felvétel is található az ottani exhumálásról, amely talán kiindulópont lehet.
Részlet a Mazsihisz leveléből: „… ezek hátoldalára a fotós, Ék Sándor feljegyezte, hogy kik láthatók a képeken. Így biztosan részt vettek az exhumáláson a Fővárosi Temetkezési Intézet munkatársai, a rendőrség emberei, az ügyész, egy kórboncnok, a Bonctani Intézet vezetője, valamint a korabeli sajtó (Mafirt-híradó) képviselői. Ezek alapján feltételezhető, hogy az 1947-es kőszegi exhumálásnál is jelen voltak a Vas megyei ügyészség, a helyi temetkezési intézet stb. munkatársai – s munkájukat feltehetően hivatalos utasításra végezték, melynek korabeli iratait a helyi közigazgatási iratok között kell keresni…”
Susa Éva is hasonló logikát követ, éppen ezért belenézett a főváros XII. kerületében található Maros utcai (krisztinavárosi) fotógyűjteménybe, amelyhez hasonló döbbenetes felvételekkel ritkán találkozik emberi szem.
Korábban azon a környéken zsidó kórház és szanatórium működött, ahol 1945. január 12-én pogromot hajtottak végre. Az ott talált 50–100 beteget megölték, utána elföldelték őket a kórház kertjében.
A főigazgatónő a kőszegi újratemetés részleteit kutatja, de közben a krisztinavárosi fotódokumentáció láttán az azonosítás menetével ismerkedik. A képeken a rokonok és hozzátartozók az egymás mellé fektetett holttesteket szemlélik, az orvosok pedig indokolt esetben boncolnak. A szabad ég alatt, egy konyhaasztalon. A széken ülő gépírónő írja, amit mondanak. Egyszóval dokumentálják az exhumálás egész menetét. Odébb egy vödör víz… Megrendítő, ami hatvan évvel a történtek után a hírlapíró elé tárul.
Lehetőség nyílik arra, hogy a fényképek segítségével a munkacsoport tagjait is megismerjük. Ez sem érdektelen. Egyikük, dr. Ádám Lajos sebészprofeszszor jó ismerője Raoul Wallenbergnek. Aztán: dr. Babics Antal urológus-sebész, kommunista politikus, 1945 és 1974 között az Urológiai Klinika igazgatója, 1950 és 1953 között a Központi Állami Kórház (Kútvölgyi) megszervezője. Dr. Weil Emil röntgenorvos, a Magyar Kommunista Párt tagja, Rákosi Mátyás egykori társa a szegedi Csillag börtönben, majd később orvosa, 1947-ben 50 éves. Dr. Tamáska Loránd kórboncnok, Kádár János feleségének, Tamáska Máriának a testvére, Rákosi ismerőse. 1945-ben 30 éves. Tudjuk róla, hogy 1956-ban disszidált, és 1992-ben halt meg Aachenben. A fényképek tanúsága szerint a munkacsoport tagja még dr. Balogh Ernő, aki 1945-ben a Bonctani Intézet vezetője volt. És végül ne feledkezzünk meg a már említett Ék Sándor festőművészről, grafikusról, frontpropagandistáról, a szovjet hadsereg tisztjéről, aki a fotókat készítette.
– Feltételezhető, hogy az 1945. áprilisi Maros utcai exhumálás menetével megegyező módon történt két évvel később a kőszegi is – véli Susa Éva. – Azzal a különbséggel, hogy a Lovagló-dűlőben egy hét alatt 2500 halottat emeltek ki a tömegsírokból, de csak körülbelül négyszázat tudtak azonosítani.
A tetemeket végül a tervektől eltérően nem Kőszegen helyezték végső nyugalomra, hanem – a Musz és a mártírok rokonainak kívánságára – Budapesten, a Rákoskeresztúri temetőben, „egy végtelen hosszú sírban, rengetek virág között”.
1947. március 8-án Kovács József szombathelyi alispán határozatában az olvasható, hogy „a Kőszegen elhunyt munkaszolgálatosok legnagyobb része fertőző betegségben halt el, a holttestek kettős koporsóban, légmentesen lezárva szállíthatók csak el”. Aztán kiderült, hogy ez megnövelné a költségeket, éppen ezért – a Musz kérésére – Vikol János, a Népjóléti Minisztérium államtitkára engedélyezi, hogy „tömören elzárt (szurokkal hézagmentesített) koporsókban (ládákban) öt holttestet helyezzenek el”, és így szállítsák őket csukott vasúti kocsikban a fővárosba. De „a szállítás után a kocsikat haladéktalanul fertőtleníteni kell”.
A budapesti újratemetésre 1947. április 3-án került sor, amelyről beszámolt az Új Élet című lap. „Zsúfolásig tömött 28-as villamosok rohannak végcéljuk, a rákoskeresztúri zsidó temető felé. Utasaik, gyászba borult apák és anyák, párjukat vesztett házastársak és árván maradt gyermekek a nagy temetésre igyekeznek…”
A Mafirt Krónika heti filmhíradójának 65. számában a képsorok alatt a következő szöveg hallatszott: „A rákoskeresztúri temetőben 2500 kőszegi munkaszolgálatos hamvait helyezik közös sírba. A mártírhalált halt ifjak [és idősebbek] tömegsírjánál a gyászoló nemzet lerója kegyeletét. A köztársasági elnököt Mihályfi Ernő tájékoztatásügyi miniszter, a kormányt Dinnyés Lajos honvédelmi miniszter képviseli. Az egyházi gyászszertartás után Benjámin Olivér rendőr vezérőrnagy tolmácsolja az ország mélységes részvétét. Losonczy Géza [a Nagy Imre-kormány államminisztereként vizsgálati fogságban, mesterséges táplálás közben halt meg 1957-ben] a Magyar Kommunista Párt nevében tartott gyászbeszédében elmondja, hogy a tömeggyilkosságok és zsidóüldözések sodorták az országot a pusztulás szélére. A katafalkról a jelképes koporsót a közös sírba helyezik örök nyugovóra.”
A temetés költségeihez hozzájárult Kőszeg városa, az állam, Budapest főváros, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete, a Budapesti Izraelita Hitközség és a mártírok hozzátartozói. Erről is fennmaradt a kőszegi levéltárban egy dokumentum:
„[…] Felhívom a számvevőséget, hogy a koszorú és koszorúszalag árát 480 forint összegben folyósítsa. Ugyancsak kifizetni rendelem a koszorúknak a temetőbe való kiszállítási költség címén előlegezett 15 forint[ját] és a felmerült 43 forint autóköltséget. Autóköltség azért merült fel, hogy ezáltal a bizottság tagjai még ugyanaznap visszautazhassanak. Értesítést nyer: polgármester és a számvevőség.
Kőszeg, 1947. évi április hó 12. Kunfalvi János polgármester-h.”
E dokumentum kapcsán annyit érdemes megjegyezni, hogy nem egy esetben az anyagiak elszámolása vezeti a kutatót a tények megismeréséhez.
1947. április 14-i dátummal dr. Babochay Andor tisztiorvos a betemetetlen kőszegi sírok ügyében fordul a polgármesterhez:
„Tekintettel főként a közegészségügyi érdekekre, másrészt azon körülményre, hogy a melegebb időjárás beálltával egyesek a város felé terjengő bűzt máris kifogásolják, kérek szíves intézkedést a még nyitva lévő Guba-hegyi sírok mielőbbi betemetésére.”
De térjünk most vissza a 2004 nyarán talált két koponyához, amelyet antropológiai vizsgálat alá vetettek az egyéb csont- és ruhamaradványokkal együtt. (Tudniillik az is bebizonyosodott, hogy a halottakat civil ruhájukban temették el.) A szakvéleményből kiderül, hogy mindkét koponya
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
