(ki nyissa ki a száját…)

Én nem tudom, Gyurcsány Ferenc rájött-e már, hogy nem olyan könnyű az országot kormányozni, miként azt businessman korában elképzelte. Elődje és egykori harcostársa, Medgyessy Péter valószínűleg már jóval bukása előtt felismerte, hogy a hatalom egy (bármily roszszul) működő demokráciában nem fenékig tejföl, s most már a lelke mélyén valószínűleg hálás is Ferinek, hogy kitúrta onnan.
Mondhatni, Péter nem hagyott mély nyomokat nemzetünk történelmében, húsz év múlva már kevésbé emlékezünk rá, mint a mélyszocialista Lázár Györgyre. Azt azonban állapítsuk meg: Lázár elvtárs idején a mostaninál egyszerűbb volt forgatni a kormánykereket, a társadalom motorja, a Párt rásegített, az ellenzék pedig (lett légyen volt bármilyen demokratikus) csak annyi súllyal bírt, amennyit a három per akárhány kimért neki. Így aztán bármilyen nehéz helyzetbe is került az ország (és a nép, amelynek frontja volt), senki nem bátorkodott elverni a miniszterelnökön a port.
Most viszont itt ez a fránya Fidesz, amely ahelyett, hogy befogná a száját, mindenbe belepofázik, s ahelyett, hogy szervóként működne, folyton akadályokat gördít a lendületbe jött kormány elé. Közbe kell vetnünk, hogy egyedül Gyurcsány szája jött lendületbe, és verbálisan szuperagilis miniszterelnökünk, amíg pozícióban van, aligha gyógyul ki a szódiaréból. Ha vannak is a kormányzásban problémái, azokra csak abból következtethetünk, hogy egyre hosszabb hatásszüneteket tart ünnepi beszédeiben, amikor a haza sorsán, egy szocialista reformtavasz fecskéjeként lelkesülten el-elborong.
Az MSZP korszakos bravúrja, a miniszterelnök-csere, e tekintetben döntő változást hozott. Egy, a magyar nyelv aknamezején botladozó, s fel-felrobbanó szónok után a kormány élére egy irdatlan dumafranci került, aki akkor is kommunikál, ha hallgat. Figyeljék meg Gyurcsány arcát, amikor egy-egy (nem túl briliáns) Fidesz-szónok – ellenzéki kötelességét teljesítve – elmarasztaló kritikával illeti. Miniszterelnökünk kifejező arcára először sértett méltóság ül ki, aztán mély bánat, s egy csöpp lenéző gúny, hogy ez a szerencsétlen amott mit is beszél.
Akkor lesz igazán bajban az ország, ha Gyurcsány öt percnél hosszabb hatásszünet szigorú, önmagába mélyedő csendje után tesz korszakos bejelentést. Ugyanis a dilemmák súlya a hatásszünet hosszával ekvivalens. Ne higgyük azt, hogy ezeket a szüneteket miniszterelnökünk gondolkodásra használja. Azt se, hogy ilyenkor jógázik vagy relaxál. Dehogy! Nem önmagával foglalkozik, hanem velünk. Ilyenkor tanulmányozhatjuk töprengő énjét. Míg mások, ö-ö-ö-őznek vagy izéznek, ő szünetel lehajtott fejjel, magas szintű, emberi méltóságnak adva tanújelét. Néha már azt hisszük, hogy azon tűnődik, egyáltalán méltasson-e bennünket arra, hogy kinyissa a száját. Csöppet sem érdekli, hogy ezzel fölidegesít engem. Vajh, melyik vezetőképző iskolán tanulta ezt a szónoki fogást? Sokat gyakorol-e tükör előtt?
Minderre Lázár elvtársnak még nem volt szüksége, az ő idejében még egy úton járt a Párt, a kormány és a nép. Akkor a Hazafias Népfront volt az ellenzék, meg a lakossági fórumon Tárnoki néni.
Megróhatjuk-e azért a többszörösen megújult szocialistákat, hogy olyan ellenzéket látnának szívesen, amely a kormánnyal szemben állva is maradéktalanul egyetért. Mert hát, nem az szolgálja-e a gyurcsányi nemzet ügyét igazán, aki elismeri a jó kormányzat remek teljesítményét, s nem keres a kákán csomót? Mennyivel jobb, ha pártunk és kormányunk bírálja az ellenzéket, miként ezt tette annak idején a reakcióval, a polgársággal, a klérussal szemben oly sok szép éven át!
Hogy az idők netán változtak azóta? Én nem tudom…