Kis nagy emberek

Engem ebben az elnökválasztási kampányban, ami itt most megy, az zavar a legjobban, milyen mérhetetlenül orcátlan tud lenni egy kis, alultáplált, karonülő, kivagyi párt. Ők úgy definiálják magukat: a mérleg nyelve. Ők szeretnék írni a kottát, pedig még a violinkulcsot sem találták meg. Feltételeket szabnak, külön jelöltet állítanak, mutatóujjuk folyamatosan fent van a levegőben – na, majd én megmondom! –, Csák Máté ipari tanulónak sem szegődhetne el hozzájuk. A padlószőnyeg alatt másznak be az ország házába, ott meg aztán dölyfösen hirdetik az igét – egy ország kollektív utálata övezi munkásságukat.
Hogy a két nagy hogyan mérkőzik meg egymással, azon lehet vitatkozni – mindenesetre ők tényezők. Nyomnak a latban. De amikor egy ilyen kis ugrifüles, vérszegény csapatocska akarja megmondani, mit húzzon a prímás, az röhej. Szerintem maguk is tudják sápadt helyzetüket, innen a fölényérzet. A kis ember mindig dölyfösebb, mint a nálánál nagyobb. Feltételeket szab, államfőjelöltet állít, mutatóujjat emelget a kis együttes. Amikor a házimacska akarja ugrani tanítani az ázsiai tigrist… Vicc. Kicsit sajnálom is szerencsétlenek szánalmas vergődését ebben a politikai forgatagban – esélyük alig, hitelük nulla. Már csak igét hirdetnek: ők „a mérleg nyelve”. Az. A fürdőszobamérlegé. Vagy a vegyeskereskedő Pista bácsié itt Cinkotán (most húzta le a rolót, szegény, rászállt az APEH).
Nincs szánalmasabb, mint amikor egy ember, egy közösség, egy párt többnek képzeli magát, mint ami. Bűze van az ilyennek. Ráadásul visszájára fordul az egész. Meg aztán a publikum is rajtuk derül.
El nem árulom, kikről írtam.