Köznapló

Április 16., szombat
Vannak egybeesések, amelyek oka nem a véletlen. A Lukács-évfordulóra készült írás és rátalálásom a könyvre, amelyben a filozófus politikusként szerepel, összefüggenek. A forintötvenes brosúra 1951-ben jelent meg, s annak a vitának az anyagát tartalmazza, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének agit-prop. osztálya rendezett arról, milyen legyen a szocialista építészet.
Mi szükség ennyi év után felidézni egy pártvitát? Eörsi mai születésnapi írása az ok. Három hasábon mentegeti-magyarázza Lukács végzetes lépését, amely meghatározta egész életét. Saját tételén átlépve 1918-ban a filozófus a kommunista párt tagja lett. Addig azt vallotta, hogy az új világrendet a demokrácia eszközeivel ajánlatos kivívni. A párttagságot 1919-es tanulmányában indokolta. Ebből való a szörnyű mondat, amelyet úgy formáz Lukács, mintha érezné, mire szerződött, ám jó előre fölmenti magát: „Vannak helyzetek – tragikus helyzetek –, amelyekben lehetetlen úgy cselekedni, hogy bűnt ne kövessünk el.”
Lukács lelkét sok bűn terheli. Ne a tizenkilences komisszár kivégzési parancsaira vagy arra gondoljunk most, hogy Moszkvában örömünnepet tartottak a hírre: Kun Bélát kivégezték. Maradjunk annál a Lukács Györgynél, aki kevésnek érzi a tudományt, kevésnek a neki juttatott értékes bibliotékát. Többre vágyott, és azzal büntette a sors, hogy megkapta: a párt kultúrdiktatúrájának irányítója lett.
Végiggondolva mindezt felütöttem a Magyar nagylexikont. Szerkesztőit sajnos ezúttal is rajtakaptam azon, hogy ferdítenek, elhallgatnak vagy mellébeszélnek, ha szócikkük tárgya a közelmúlt valamelyik baloldali személyisége. Mert mit írnak Lukácsról? Például azt, hogy 1949-ben „demokráciaelmélete és realizmusfelfogása” miatt jobboldali elhajlónak minősítették, önkritikát kellett gyakorolnia, majd kiszorult a politikából. Nem értem, miért tekintik a lexikonszerkesztők „kiszorulásnak”, ha egy filozófus nem vesz részt a napi politikában? Hát nem az a dolga, hogy a tudomány terén gyújtson jelzőtüzet? És miféle kiszorulás az, ha valaki ott ülhet a pártvezetők összejövetelén, és padszomszédja talán épp maga a „kiszorító”: Révai József.
Hamvas, akit Lukács ebrudalt ki a szellemi életből, az építészeti pártvita idején raktáros az Erőmű-beruházási Vállalatnál, ő tényleg a perifériára szorult, ám az okról a lexikonban ezúttal csak annyi áll: „1947-től heves támadások érték.” Hol? Az utcán? A lakásán? És kik támadták? A sajtó? Netán az ávósok? És miért? Semmi magyarázat… Lukácsról bezzeg tudni, hogy Révai és Rudas László „vitát kezdeményeztek”, és tudni azt is, hogy önkritikára kényszerült. Hamvas kapott ilyesmire módot? Publikálhatott utána? Részt vehetett mondjuk az írószövetség ülésein? Nem és nem. A „kiszorított” Lukács ezalatt szocialista építészetről trafikál többek közt Horváth Mártonnal, a Szabad Nép főszerkesztőjével.
Lehet persze mentegetni, mert így kezdte: „Tisztelt elvtársak! Bocsássák meg, hogy ehhez a kérdéshez úgyszólván teljesen laikusként szólok hozzá. Idestova 25–30 éve nem foglalkozhattam behatóan az építészet elméletével…” Próbáltam nyomára lelni, foglalkozott-e 1920 és 1925 között ilyesmivel. Nincs jele. És akkor most lássuk, milyen gondolatokkal járult hozzá Lukács György ahhoz, hogy – őt idézem – „megnyíljék az út a szocialista architektúra felé”.
Szerinte ennek első feltétele, hogy az építészek megtagadják a modern nyugati burzsoá architektúrát, mert ez „a maga szellemében, a maga egész elgondolásában és kivitelében semmi más, mint ugyanannak az ideológiának a kifejezése, amely a filozófiában Nietzschétől Heideggerig, a különböző »izmusokban« a festészet és szobrászat dekadenciájában, a zenének Zsdanov által helyesen kritizált irányzataiban megnyilvánult”.
Ennél sokkal fontosabb és fenyegetőbb a következő két mondat: „A magyar építészet nem fog továbbmenni úgy, ahogyan nem ment tovább a magyar irodalom, nem ment előre a magyar képzőművészet, nem ment előre a magyar zene addig, amíg nyíltan, leplezetlenül, radikálisan, minden fenntartás nélkül le nem számolt a nyugati demokrácia teljes ideológiájával. Ettől a leszámolástól semmiféle úgynevezett technikai megoldás vagy más ok alapján az elvtársakat mentesíteni nem lehet…”
A leszámolás minden vonalon megtörtént. Íme, néhányan azok közül, akiket évekre vagy végleg félreállítottak: Karátson Sándor, Kassák Lajos, Lajtha László, Pilinszky János, Lükő Gábor, Nemes Nagy Ágnes, Kotsis Iván, Szőts István, Tóth Menyhért, Sinka István, Cziffra György. Rajtuk kívül az egész magyar szecesszió, a zúzdába küldött iskolai könyvtárak, a bezárt vidéki olvasókörök – és mit kaptunk helyettük? Szocreál filmeket, szocreál házakat és szocreál szobrokat meg az aczéltamásokat, a kónyalajosokat, a gergelysándorokat, a szabóferenceket, a perényiimréket. (Aki keresi e náci stílusjegyekkel beoltott bárgyú irányzat magyar jeleseit, közülük a Magyar nagylexikonban egyet sem talál. A „szocialista realizmus” címszó után csak szovjet nevek vannak; a mocsok ruszkik igen, mi magyarok, mi nem…)
Azóta van átitatva minden könyvünk hazugsággal, és ennek első számú felelőse nem az igyekvő Révai, hanem az okos Lukács, akit tanítványai és követői szeretnek kizárólag filozófusként felmutatni. Pedig ott volt a politika színpadán, és ott ártott, ahol a legtöbbet lehet ártani egy népnek: a kultúráját pusztította. Mintha mindenáron Medgyaszay István szavait akarta volna kitörölni az agyakból, a lelkekből. A szecesszió építésze hangosan hirdette: „A népek világküzdelmében csak erős és eleven kultúrával tarthatjuk felszínen magunkat.”
És az ideológus hatásának tekintem azt is, amiről az Amerikában élő történész, John Lukacs beszélt a millenniumi év megnyitó tanácskozásán Washingtonban. A professzor szerint tán legnagyobb nemzeti gondunk, hogy a magyarság egyre inkább lemond történelmi jelenlétéről a Kárpát-medencében. Minek a következménye ez? Úgy vélem, annak, hogy megfosztottak minket olyan elméktől, akik erősítették volna a nemzeti öntudatot. Mert ami oly természetes módon él a románok, a lengyelek, a görögök lelkében, az belőlünk lassan kikopik. Nem az a baj, hogy bezúzták, amit indexre tett jeleseink írtak, vagy lemeszelték, amit addig festettek. A legszörnyűbb veszteségnek a meg nem született műveket tartom! És ki hirdette meg a leszámolást a más véleményen lévőkkel? Mint a korábbi idézet bizonyítja: Lukács György. Nem végzett félmunkát. Elvtársaival kíméletlenül végrehajtatta a szellemi mészárlást.
Hogy befejezésül ismét visszatérjek a Magyar nagylexikon szerkesztési elveihez, jó volna, ha minden olvasó személyesen meggyőződne arról: Lukács 43 sorral nagyobb terjedelmet kapott, mint Széchenyi, s 48-cal nagyobbat, mint Kossuth. Elmondható hát, hogy a lexikon szerint Lukács György a legnagyobb magyar.
Ez volt az én megemlékezésem abból az alkalomból, hogy százhúsz éve született a filozófusból lett népbiztos és kultúrkomisszár. A terjedelmet nem az érdem indokolja, hanem a kár, amelyet okozott.

Április 19., kedd
A keresztény világ örül, van pápánk. A Duna mellett lakó számára jó érzés az is, hogy Joseph Ratzinger regensburgi illetőségű: a hit képes ilyen összetartozásokat is hitelesíteni. Amilyen váratlan volt 1978-ban a krakkói érsek megválasztása, annyira remélte most a többség a német bíborost. Mindenki emlékezni fog meghatottságára, ahogy este fél hétkor kilépett a lodzsára, bennem mégsem ez a kép marad meg a legélesebben, hanem egy másik, amit az életéről szóló filmösszeállításban láttam. Egy pápai audiencián II. János Pál mellett guggol, és megható kedvességgel beszél hozzá, miközben jönnek a hívek, letérdelnek, megcsókolják a pápa gyűrűjét. Ott guggolt a kardinális, s az embernek muszáj arra gondolnia, ki mellé ereszkedünk ilyen testhelyzetbe. Akit egyformán féltünk és szeretünk. A kicsi gyermek mellé, a fekvő sebesült mellé, az idős nagybeteg mellé. A guggoló szemmagassága csaknem azonos a térdeplőével, mégis más, mert az utóbbi szakrális és egyértelműen az alázat testbeszéde.
Az a guggolás az idős, már-már tehetetlen II. János Pál mellett nem a münchen–freisingi érseké, nem a bíborosi kollégium dékánjáé, nem az első számú pápai tanácsadóé, hanem a testvéré. A képsorból a testvér szeretete áradt, és érzem: XVI. Benedekre mostantól én is testvérként gondolhatok. Ezért nemcsak térdet és fejet hajtok előtte, de le is borulok, arra kérve szívemet, hogy érte is dobogjon. A szerethető pápa után most olyat várunk, aki a kereszténységből meríthető erőt testesíti meg, hogy ez az erő felvehesse a harcot a rosszal, mi több, győzelmet is tudjon aratni fölötte.