Köznapló

Április 7., csütörtök
Megöltek egy gyereklányt Szécsényben, riportot kért a szerkesztőség. Nehéz feladat az ilyen. Nem szakmailag – a lelkemet viseli meg, túlságosan beleélem magam. Profi kollégák nem így csinálják. Ők kívül maradnak, megőrzik a hidegvérüket. Csak így lehet tárgyszerűen írni, mondják, én meg bólogatok, mint egy amatőr, és persze nem értek egyet velük…
Pár éve két középiskolás fiú megölt egy tollkereskedőt Csongrádon. Ott nem az áldozatról: a kiskorú gyilkosról írtam. Már letartóztatták, s csak arra volt reményem, hogy beszélhetek az anyjával. Kézbesítő volt, a régi Bökénybe hordta a postát. Kölcsönkértem egy biciklit, és elindultam – hátha… Könnyen megtaláltam az utcát, és úgy igazítottam, hogy akkor érjek mellé, amikor ő is gépen ül. Egyforma szemmagasság, egyforma jármű, egyformán vacogtató hideg. Mindez azért fontos, hogy neki kelljen megállnia és leszállnia a nyeregből valahol. Ha már ott áll az ember, a szemébe tud nézni, és attól fogva jobbak az esélyei. Még menet közben elmondtam, ki vagyok, mit akarok. Bement a házba, de a kapuból visszaszólt: odabenn eldöntöm, beszélek-e a fiamról.
Beszélt. Másfél óráig álltunk a szélben. Nem az nehéz, hogy ügyelni kell, abba ne hagyja. Ez technikai kérdés, megtanulja az ember az évekkel. Az igazi rettenet, mikor a kérdésre: tudják-e, akikhez levelet visz, hogy a fia embert ölt, koppant a válasz: „tudják”. Olyan ereje volt, mint Poe versében annak, hogy „nevermore” – soha már… És megrendültem attól is, hogy végig múlt időben szólt a tizenhat éves fiúról. Mintha vége volna. Mintha már nem volna. És kérdés nélkül megmondta, miért: „A börtön egy képezde, és ő ott elvész. Tudom…” Háromszázezret kért tőle az ügyvéd a védelemért. Ennyi pénzt, mikor úgyis elítélik? Elküldte, ahogy pár perc múlva engem is: „Fázom nagyon. Meg sok levelet kell még széthordanom.” Sose felejtem az arcát: próbált mosolyogni, amikor a kezét nyújtotta. Ilyen fájdalmas mosolyokból regényt lehet kibontani, írtam föl valahová.
Vajon miért hagy a bűn mélyebb nyomot a lélekben akkor is, ha csupán krónikás az ember? Évekkel ezelőtt több száz kilométert zakatolt velem a vonat, látni akartam Barlach szobrait a mecklenburgi kisvárosban, Güstrow-ban. Egyet láttam korábban, s az az egy odavitt a többihez. Mégsem a szobrok emlékét vittem magammal visszafelé Berlinbe. Egy kemény mondat kattogta a ritmust a síneken. Barlach fogalmazta meg: „Minden művészet és minden vallás origójában az emberi bűn áll.”
Menekültem és azóta is menekülök ez elől a mondat elől, de utolér mindig. Ezúttal Szécsényben.

Április 9., szombat
Ujjong a rádióriporter: Hatvan városa állami támogatás nélkül megoldotta „az elektromos hulladék elhelyezését”. Nincs gond mostantól a környéken: lesz hová kilökni a fekete-fehér Kékes televíziót, a körtárcsás Hajdú mosógépet, nem beszélve a hal(l)hatatlan Szokol rádiókról és a rázós villanyvasalókról.
Értem én az ilyenfajta ujjongást, országjáró ember vagyok, látom, mi van a faluvégeken. Egy természetkedvelő szerelmespár hovatovább nem talál jobb rekettyést, ahová félrehúzódhatna májusban, hogy kiszámolja: szeret, nem szeret… Hol a tájékozódási futók, hol a bokrok tövébe szórt szemét riasztja el.
Ha így tekintünk a hatvani akcióra, abszolút siker. Az igazság azonban kegyetlen, s ki kell mondani: az elsőség nem az övék. Az egyértelműen az esztergomi Balassi Bálint Múzeumot illeti. Anyagot gyűjtöttem nemrég egy népfőiskolai előadáshoz, és ott reméltem valami hozzávalót. Párkánynál átmentem a hídon, a zárdatemplommal szemben van a múzeum. A kisprímási palotától lépdeltem fölfelé, láttam, hogy nyílt egy új étterem, s ahogy közeledtem az épület felé, még izgultam is, mint mindenütt, ahol korábban nem jártam. Találgattam, milyen meglepetésben lesz részem.
A meglepetés nem lehetett volna nagyobb: a múzeum kedden is zárva volt. Csak az udvaron heverő bojlert vehettem szemügyre. Szép darab volt, sok élménye lehetett a fürdőszobában, ahol korábban szolgált. A zárt múzeumajtót és a nyitott udvart úgy fogtam fel, hogy a 240 literes bojler egy szabadtéri tárlat attrakciója, s az élményt az adja, amit a műtárgy mögé képzelek. Meglódítottam hát a fantáziámat, s már láttam is egy piros fürdőköpenyt. A fürdőköpenyből egy szépasszony bújt ki, belépett a kádba, de jaj, kicsúszott a kezéből a szappan…
Otthon fellapoztam, mit ír a környékről Duna-könyvében Claudio Magris. Emlékeztem, hogy ő is járt Esztergomban anyagot gyűjteni. Valóban. A 280. oldalon szól arról, hogy a Balassiról „elnevezett múzeum zárva, a lány, aki kaput nyit, semmit se tud, a kapualjban szemétkupac”. Számításaim szerint Magris a nyolcvanas évek közepén próbálkozott, tehát jó húsz éve. Azóta voltak társadalmi földrengések, helyreállították a Duna-hidat, új prímást kapott az érsekség, nemsokára elkészül a fürdő – már csak a múzeum jelzi, micsoda érték az állandóság: rendíthetetlenül állja az idők sokféle viharát. Ahogy olasz kollégám ottjártakor a sitt, most egy villanybojler jelezte mint tanú: van még hűség ezen a világon.
És kétségtelen, hogy egy múzeum is lehet hű önmagához…

Április 11., hétfő
Ünnepeljük a költőt, akinek a kötetéből életében kétszáz darabot tudott eladni Cserépfalvi Imre. De vajon jobb-e József Attilához az ország, mint akkor volt? Ez a centenárium kérdése. Vannak gyönyörű és elszomorító válaszok. Az elszomorítóak egyike a Feleségem című vers Hiller István előadásában.
A nevezett lehet, hogy világbajnok miniszter volt, és Európa-bajnok most pártelnökként is. Bizonnyal országos bajnok volt mint történelemtanár, de versmondásban még a megyei másodosztály szintjét sem üti meg. Nem tisztességes szóvá tenni valaki beszédhibáit, ha az illető buszsofőr vagy orgonista. Nehezen bár, de Kelet-Európában eltekintünk ettől, ha valaki politikus, de egy pösze és raccsoló ember nem állhat oda József Attila sírjához verset mondani.
Egy pártelnök megsértheti a koalíciós partnert, üthet az ellenzék tagjain, de nem tehet ilyet velünk, a költő olvasóival. Be kéne látni, hogy Thalia szekere öt percre se vesz fel valakit csak azért, mert pártvezető. Az más szakma. Könnyebb. Pártvezetésbe nem szoktak belehalni. A jó versekbe igen…

Április 13., szerda
Régóta izgat, miért nem foglalkozik a néprajz az apróhirdetésekkel. Kész aranybánya annak, akiben buzog a vágy a szakmai megújulásra. Bár nem szép a mesterség gyakorlójától, bevallom: amíg régen előbb a sportoldalt, később a moziműsort, majd az évek múlásával a cikkek címeit olvastam először, ma mindjárt az apróhirdetésekhez lapozok. Óriási előnyük a többi műfajhoz képest, hogy az idő nem ront rajtuk. Egy jó apróhirdetés a nyolcvanas évekből éppolyan csemege, mint a maiak.
Nem tagadom, először a házassághirdetőket és a párkeresőket nézem meg. Ezekben több az elevenség, mint a roncsautók vagy az üdülési jogok frontján. Itt van rögtön egy gyöngyszem: „38-es bájos Napsugár Miskolcon ismerkedne…” Öt szó, de ahhoz, amit takar, több oldal is kevés. Kezdjük a számmal… Csupa rejtelem. A számokkal kölcsönös bizalmatlanságban vagyunk, nem is értem, hogy lett belőlem geodéta, ráadásul azóta a helyzet egyre romlik: kódok, sms-ek, számlaszámok tömege lett a világ.
38-es… Minek a mérete ez? Gondolatban különböző testtájakra tévedek, ami nem szép egy házas embertől, de képtelen vagyok megnyugodni, míg meg nem fejtem a titkot. Éveket aligha jelent, mert egy ilyen korú hölgy nem napsugár, hanem hősugárzó, amely éget, ha túl közel merészkedik hozzá a férfiember. Nem tudok másra gondolni, csak ruhaméretre, akkor viszont Napsugárka jobban tette volna, ha az egészség rovatban hirdet, és olyan partnert keres, aki rátesz néhány kilót…
Ami a legtöbb fejtörést okozta: mi az, hogy Miskolcon ismerkedne? Derogál neki Debrecen? Azért, mert fideszes a polgármester? Ha így van, válassza Egert, ott szocialista… Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a 38-es Napsugár ennyire lokálpatrióta? Ó, mit elárul egyetlen szó, ha az ember céltudatosan mögé akar látni!
Még több izgalmat kínál egy másik ötszavas: „Tibetjós! Szerelemkötés! Szerelemoldás! Átoklevétel! Sorsfordítás!” Már az, hogy mind mögött felkiáltójel áll, jelzi, hogy szó nem lehet tréfáról. A hirdető nem e világi hatalmakkal áll összeköttetésben, itt ki kell nyitni a bukszát… Nekem a sok lehetőség közül a sorsfordítás tetszik leginkább, igazán rám férne már, ha valaki, mint az angyalföldi vasútparkban a mozdonyokat, fordítana rajtam, bár ez a fajta ácsingózás nem egészen új dolog. Talán Krúdy is látott ilyen hirdetést, mert a Szindbád-kötet elején elárulja: „Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény – ha egyszer rózsaszín trikóban játszhatott volna a magasban a trapézon! – ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban – ha gyóntatóatya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten vagy a nőneveldében fiatal tanár! Éjjeli lámpa a Sacré Coeurben vagy nagybetű az imádságban, melyet a nők kedveseikért mondanak a ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot küldenek, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben, és rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvassák.”
Megyek és jelentkezem a sorsfordítónál. Jó napot kívánok! Érdeklődöm, lehetnék-e rejtegetett költő, akit a fiatal nők titkos helyen olvasnak, és mibe kerül ez mostanában? Sokba? Tudtam…