A kór már a történelmi középosztály olyan kiemelkedő gondolkodójánál, mint Szekfű Gyula is jelen volt. Forradalom után című könyve – amelyben hiába próbált olyan útmutató s mindent átértékelő magyar történetfilozófiát adni, mint a Trianont követő Három nemzedékben – valóban az ítélőképesség megzavarodásáról tanúskodik. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökei, Vorosilov marsall és Szviridov altábornagy kormányozta országról kijelenti, „hogy 1918–20 korszakával szemben a mi mostani éveink azok, amelyek megértek a forradalmi változásra, s amelyekben – az evolúció híján – régóta esedékes forradalom megkezdte (kiépíteni) a közelmúlttól független, azzal ellentétes berendezéseit, s hozzátehetjük: ezeken dolgozik ma is, holnap is”. Ő, aki első moszkvai nagykövetként azért sejthette, hogy több százezer honfitársát dolgoztatják halálra a szovjet lágerekben, s bár könyvében dicsérte Bethlen István kormányzatát, egy lépést sem tett a halálosan legyengült gróf moszkvai börtönből való szabadulására (sőt holmi kényelmes dácsalétről tudósított Bethlen sorsát illetően), jól tudhatta azt is, hogy az egész felülről irányított forradalmat az orosz nacsalnyikok listáin szereplő honi kiválasztottak csinálják.
Az, hogy az események a letűnt zsarnokság s a keletről jött szabadság csatájának részei lettek volna, ma is mélyen él az írástudók árulásaiban oly játékos magyar értelmiségben. Miért is kelljen valami új, homályos neokonzervativizmusért lelkesedni, amikor a liberálisan értelmezett történet nem egyéb, mint a régi szabadsághitek kópiája? Mintha Szekfű hamletieskedő szelleme szólna Kopátsy Sándor Kádár és kora című könyve Sors és illúzió fejezetének soraiból: „1945-ben a baloldal, a régen megérett reformok hívei kisebbségben voltak. Győzelmüket csak szovjet segítséggel tudták elérni és megszilárdítani. Ez az az érv, ami eldönti, hogy 1945–47 között a szovjet politikai nyomás, beavatkozás pozitív történelmi szerepet játszott-e, vagy negatívat.” Míg nyugaton az „elidegenedés” megszülte Marcuse egydimenzionális emberét, itt nálunk az „embertől keletre” létformái váltak uralkodóvá, a betanított munkásé és a „kitanított” entellektüelé, amelyek úgy tapadnak egymásra, mint Malevics híres fekete négyzete a fehér síkra. Nekünk még a jólét egydimenziós emberének megszülésére sem tellett: ez is hozzátartozik április 4. történetéhez.
A modernizáció torzszülöttjének már az anyakönyvi bejegyzésével is bajok voltak: az Ideiglenes Nemzeti Kormány április 4-ét nyilvánítja a felszabadulás ünnepévé, holott csak április 12-én foglalták el az oroszok az utolsó magyar szegletet, a Pinkamindszenthez tartozó Dénes- és Kapuy-majort. (Április 4-én Pozsony került orosz kézre, amelyet az utolsó pillanatban hagytak el azok a szlovák gárdisták, akik végig hűek maradtak a Harmadik Birodalomhoz.)
Antony Beevor Berlin, 1945, Az összeomlás című, vaskos könyvében az előrenyomuló 2. és 3. ukrán front harcait értékelve a következőképpen fogalmaz: „Február 13-án, két nappal a jaltai konferencia lezárultát követően, Budapest elestével ismét bizonyítást nyert az elsöprő szovjet fölény. A városért folytatott harcok végét gyilkosságok, fosztogatás, pusztítás és különféle erőszakos cselekmények jellemezték.” Az ellentámadás során Hitler „tervei szerint a német harckocsik szétzúzták volna Tolbuhin marsall 3. ukrán frontját, ám ez már csak a megrögzött szerencsejátékos pótcselekvése volt, aki minden további nélkül az asztalra dobta az Ardennekben megmaradt néhány utolsó zsetonját”. A német megszállást követő s a zsetonokat besöprő szovjet uralom könyörtelenségére jellemző, hogy a harcokban szétrombolt országnak nemcsak a megszállókat kellett eltartania, de kemény hadisarcot is fizetett. A világhatalommá lett győztes kis szövetségeseivel úgy bánt, ahogy ez az ókori keleten az asszíroknál volt szokásban. Jugoszlávia fővárosa, Belgrád felszabadításakor a szovjet katonák raboltak, nőket erőszakoltak meg, mint azt Beszélgetések Sztálinnal című művében Milován Gyilasz is felpanaszolja. Lengyelországban polgárháborús helyzetet alakítottak ki a megszállók, amiről még a kommunista időkben is beszélni tudott nekünk a Hamu és gyémánt halhatatlan filmkockáival Andrzej Vajda, Ukrajnában pedig 1949-ig harcolt a banderista nemzeti felszabadító hadsereg az oroszok ellen. Aki a hatvanas években figyelmesen olvasta a marxista Roberto Battaglia háborús történeteit, már akkor is képet kaphatott arról, mit jelentett Nyugat-Ukrajna népének – amely a XVIII. század végétől az 1918-as összeomlásig velünk együtt élt a dunai monarchiában – a felszabadulás és az újabb éhhullám.
A magyar közhit szerint győztes, azonban a békekötéskor is még vesztesként kezelt Romániával úgy bántak az orosz katonák, hogy Sanatescu tábornok, akit Mihály király az 1944. augusztus 23-i átállás után miniszterelnökké nevezett ki, tiltakozni volt kénytelen. „Szörnyen néznek ki ezek az oroszok. Hogyan lehetséges, hogy legyőzték a németeket?” Október első napjaiban a tábornok megállapította, hogy hiába küszködik az oroszokkal, hiszen nem tisztelnek semmit: „Tovább folyik a pusztítás és a fosztogatás, és nem értem, miért idéznek elő olyan nyomort, amelyet majd maguk is megsínylenek. Erős hajlamuk van rá, hogy mindent szétziláljanak, ebben nagyon különböznek a németektől, akik mindent meg akarnak szervezni. Felderítőcsapatokat küldtem Moldvába, és azt a szomorú hírt hallottam, hogy minden romokban hever, és a nyomor elképesztő méreteket öltött.” Sanatescu sorait olvasva az ember megborzad, hiszen Moldva fővárosa, Iasi volt a román kiugrásnak a Sztavkával, a szovjet fővezérkarral egyeztetett kulcsa. Az immár a Szovjetunióval szövetséges Romániának felderítőket kell oda küldenie, miközben a magyar fronton bevetett 210 ezer katona közül 42 266 halt meg, vagy lett eltűntté nyilvánítva. A kommunisták a hanyatlás légkörében villámgyorsan hatalomra kerültek. A kiváló francia történetíró, Catherine Durandin szavaival „…ezt a hanyatlást a háború következményei és a fegyverszünet feltételeinek azonnali teljesítése idézi elő”. Nem értem, hogy történészeink a Horthy-féle kiugrás kudarcát mérlegelve miért nem olvassák figyelmesebben Gyilasz vagy Sanatescu memoárjait? Miért nem gondolkodnak el a lengyelek kálváriáján s legalább kétmillió, úgymond győztes lengyel nyugatra üldözésén, akiknek „átköltöztetési” költségeit 1953-ban rója fel Varsónak a szovjet vezetés?
Amikor a kilencvenes évek elején a magyarság 1944–45-ös helyzetéről beszélgettem a felvidékiek lelkiismeretének is tekintett Janics Kálmánnal, azt mondta nekem, hogy a szovjet–magyar fegyverszünet előírásainak betartása esetén a kisantantállamok megkísérelték volna a visszavonuló magyar hadsereg távoztával a magyar polgári lakosságot a fegyverek erejével átnyomni az 1937-es határokon. A tisztikar tehát nehéz helyzetbe került: döntenie kellett a reménytelen ellenállás és az ugyancsak reménytelen kapituláció között. Ha kapitulálunk, akkor mint Romániában a sztálini tisztogatás, a csisztka élharcosaként ismert Visinszkij, a nekünk helytartónak jutó Vorosilov marsall is azonnal tisztogatásokat követelt volna. A féléves makacs ellenállásnak köszönhetően Magyarország legalább etnikai patthelyzettel fejezhette be az elvesztett háborút, s nem keveredett polgárháborús helyzetbe. S akárcsak a németek, azaz a tengely uralta Európában, a kialakuló szovjet blokkban is hazánk őrizte meg legtovább a parlamentáris demokrácia formaságait. A szabadság mimikrije annyira jól sikerült, hogy Bibó István némi önbecsapással azt kérte híveitől, hogy sírjára azt véssék: élt 1945-től 1948-ig.
Hogy mi is a felszabadulás? A XX. század magyarsága ezt nyilván nem 1945. április 4-e gyermekeként élte meg, ilyesmit csak morbus politicusban szenvedő honfitársaink állíthatnak. Az első bécsi döntés, a Felvidék visszatérésének pillanatai voltak azok, amikor ez a mámor, a felszabadulás mámora – még békeidőkben – magával ragadta. A hűvös Márai is feloldódott a mindenkinek jutó boldogságban, az egész rózsaszínű ködben. S bár hetekig tartott a szabadság tiszta öröme, éppúgy elillant, mint elillan majdan a berlini fal leomlásának mámora is.
origo.hu
Rejtőzködnek Magyar Péter rajongói
