Nem látom azt, hogy merre evezünk

Milyen a jelenlegi társadalmi közérzete? Hogy érzi saját magát és a hazai társadalmat ebben a mai világban? A kérdés talán azért is indokolt lehet, mivel Faludy György sohasem a hízelkedő mondatairól volt híres, a mostani magyarországi történések pedig még az apolitikus emberek számára sem túl megnyugtatóak.
– Őszintén szólva az a bizonyos társadalmi közérzetem egyre rosszabb. Amikor végleg hazajöttem 1989-ben, osztottam azt az optimizmust, amit már 1946-ban, első hazajövetelem idején is tapasztaltam. Ok nélkül talán, de azt éreztem, hogy a szabad Magyarország boldog napjai következnek. Mivel 1946 után nemzeti katasztrófa jött 1948-ban, 1989-ben is féltem egy kicsit a fejleményektől, amik szerencsére nem jöttek el. Kétségbe vagyok esve viszont mindenekelőtt azért, hogy a Széchenyi–Kossuth ellentétek, vagy a parasztpártiak– városiak viszálya után ismét egy kettészakított Magyarországon kell élnünk. Nincs ilyen kettéosztott Németország, kettévált Franciaország sincsen. Le Pen embereit – bármennyire nem értenek is vele egyet – nem tartja senki sem hazaárulónak a franciáknál. Egyszóval kétségbeejtő ez a kettéosztottság nálunk, amit én borzalommal figyelek, mert megakadályozza, hogy a nemzetek sorában az ország egy sokkal erősebb státusban élhessen.
– Az örökzöld mondás szerint két magyar az három párt. Biztos, hogy nem látja túl sötéten a jelent e tekintetben?
– Remélem én is persze, hogy ilyen szempontból szebb lesz a jövő, de a jelen tényleg abszurd. Sok barátom van a különböző pártokban, és azt látom, hogy egymással még beszélgetni sem tudnak. Nézze, én New Yorkban ismertem jeles írókat, művészeket, s még politikusokat is. Senkiről sem tudtam, hogy republikánus-e vagy demokrata. Itt a mai Magyarországon a megismerkedés után az első öt percben már tudom, hogy az illetőnek milyen a párthovatartozása.
– Nem akarom adni az álnaivat, de nem jelenti-e ez pusztán azt, hogy nálunk az emberek buzgóbban érdeklődnek a közélet s a politika dolgai iránt?
– Téves az a közhiedelem, hogy a párthovatartozás az ember lényegéhez tartozik. Nem tartozik hozzá. Ne értsen félre, én nem a pártok ellen vagyok, hiszen éppen általuk teljesedhet ki a parlamentáris demokrácia. Szó sincsen erről, hiszen aki ezt sugallja, az éppen a régi egypártrendszer iránti nosztalgiákat erősítheti. Engem csak a kétségbeesés hajt, hogy nincs magyar egység. Abban bízom, hogy a magyar tehetség, amely óriási, erre a belső gondra is megtalálja a megoldást. Mert óriási boldogság, hogy tizenvalahánymilliónyian vagyunk, a világ hétmilliárd emberéhez képest viszont a helyünk a nemzetek képzeletbeli rangsorán legalább tizenötször vagy akár ötvenszer jelentősebb a lélekszámunknál. Ez a körülmény a legroszszabb időkben is átsegített minket a nehézségeken.
– Akkor végül is a hagyományos nemzeti egyenetlenkedésen kívül mi a gond a jövőnkkel?
– Nem látom azt, hogy merre evezünk, merre tartunk. Hogy merre megy az út, gazdaságilag hogyan fogunk megélni, hiszen az iparunkat és a mezőgazdaságunkat is felvásárolták. Nem látom az olyan irányú elképzeléseket, terveket sem, hogy ez a magyarság miként fog megélni tizenöt-húsz év múlva. Csak azt látom, hogy a kulturális dekadencia időszaka köszöntött ránk. Igaz, ez világjelenség.
– Régebben, még a Kádár-rendszerben ezt úgy mondták, hogy hozzánk minden, az infláció, az áremelkedés, úgymond begyűrűzik. Furcsa módon csak a jó dolgok nem gyűrűztek be szinte soha, s ezt a tendenciát, úgy látszik, mesterségesen máig fenntartják.
– Megváltozik a struktúrája a mindennapoknak, magának az életnek. Olvasás és könyvek helyett a televízió és más elektronikus eszközök veszik át az uralmat felettünk. De amíg a könyvek megmondták, hogy hogyan viselkedjünk, addig az új elektronikus berendezések már nem igazítanak el bennünket.
– Illetve megmondanák, előírnák a viselkedésmintáktól a szappanig, ám így annál rosszabb.
– Annál rosszabb, így van. Teljesen igaza van. 1598-ban, amikor Rotterdami Erasmus megérkezik Flandriából Párizsba, még az utcasarkokon is könyveket lehet vásárolni olcsó pénzen. Tudjuk, addig jobbára csak a szerzetesek olvastak az egyházi könyvtárakban. Ötszáz éve a könyvek vezetnek bennünket minden lényeges kérdésben. Jómagam még kisgyerekkoromban loptam ki a családi könyvtárból a Don Juant, s azóta is a könyvek vezetnek mindenüvé. Tudom persze, hogy a televízió a valóság, és nevetséges lenne ez ellen harcolni, ám a könyveket sem kellene száműzni sokaknak az életéből, mert ez felmérhetetlen káros következményekkel járhat.
– Faludy György viszont igazán nem panaszkodhat, hiszen töretlenül népszerűek a művei. Így talán nem minden egyes könyvre vonatkozik az emberek lustasága.
– Való igaz, amióta hazajöttem, legalább százötven városban volt előadásom, s mindenütt óriási szeretettel fogadtak. Sosem felejtem el, amikor Splitből jöttem Budapestre, és Nagykanizsán megálltunk egy percre. Az állomásfőnök észrevett engem az egyik kupé ablakában, s bár elindult már a vonat, vissza kellett tolatnia. Addig fölszaladt az egyik könyvemért, hogy írjak bele ajánló sorokat. Ugyanilyen történetet szinte százával mesélhetnék, talán a legemlékezetesebb az volt, amikor hazaérkezésem után a debreceni egyetemre csak negyedóra alatt tudtam bejutni a saját előadásomra, olyan sokan akartak megállítani pár szóra, gondolatra.
– A Pokolbéli víg napjaim, amelyet a rendszerváltás idején adtak ki, sokak számára többet ért, mint száz politikai beszéd, s a kommunista rezsim embertelensége is plasztikusabbá vált az új generációk előtt.
– Talán ezért is különösen fájó ez az egymásra acsarkodás. Ezért is könyörögtem mindig, hogy ezt a testvérgyűlöletet, amiben a magyarság szenved, hagyják már abba. Ahelyett, hogy arra lennénk büszkék, milyen, a szó szoros értelmében vett nagy költészetünk van. A latinnal és az angollal egy szinten vagyunk, nem a második, harmadik, hanem az első vonalban. Ugyanilyen méltó helyen áll a dicsőségünk a tudományos felfedezések terén is. Ismertem minden Nobel-díjas magyart az Egyesült Államokban, Szilárd Leó pedig a nagybátyám volt. Szóval ezekre az irodalmi és tudományos eredményekre kellene alapozni a nemzeti egységet, s végre el kellene felejteni a magyar történelem tradicionális, végeredményben művi ellentéteit.
– Nem gondolja, hogy a kormánypártoknak kellene kezdeményező szerepben föllépniük, hiszen ők vannak hatalmon?
– Hát, nem tudom, hogyan lehetne meggyőzni őket. A nyolcvanadik születésnapomon két, más és más pártban képviselő jó barátom egy időben köszöntött föl. Láthatólag zavarban voltak, így nekik szögeztem: Ti nem is ismeritek egymást. Bevallották, hogy igazam van, pedig egymással szemközt ülnek a parlamentben. Elképesztő volt, de az még elképesztőbb, hogy ma ugyanez a helyzet. Nem tudom, hogy miként lehetne ezen segíteni, de azt, hogy két Magyarországgal éljünk a jövőben, egyszerűen lehetetlennek tartom.
– Legalább nem pofozkodnak a parlamentben, mint Dél-Koreában vagy Oroszországban, hogy az angliai eseteket ne is említsük.
– Nagy-Britanniában túl tudják magukat tenni a képviselők az üléstermi veszekedésen, nálunk nem. Ha én 1938-ban újságíróként bementem az Országház étkezdéjébe, az asztaloknál ülők meghívták az embert, akármelyik párthoz tartoztak. Még a nyilasok is.
– Ha már a nyilasokat említette: a könyvében leírja, hogy amikor 1946-ban nézték a május elsejei felvonulást, s megjegyezte, hogy milyen sok kommunista vonult fel, egy barátja megnyugtatta, hogy egy-két éve még…
– Igen, a nyilasok felvonulásán masíroztak ugyanezek.
– Egyszóval: hogyan értékeli azt, hogy a damaszkuszi úton olyannyira sokan járkálnak fel s alá, olyanok is, akikkel az a baj, hogy nem hajlandók régebbi állampárti énjüket megváltoztatni.
– Nézze, akkor is a személyes érvényesülés miatt csinálták. Emlékszem, amikor Hitler hatalomra került Németországban, sokan álltak sorba a nyilas pártszékház, az Andrássy út 60. előtt, hogy a felvételüket kérjék. Köztük volt két-három barátom is. Az egyikhez odamentem, s megkérdeztem, hogy mit keres ott. „Nézd, Gyurka, négy gyerekem van…” – mondta.
– Önről viszont tudni lehet, hogy már 1931-ben belépett a szociáldemokrata pártba. Így kiváltképp érdekes lehet a véleménye a hazai szociáldemokrácia jövőjéről, és arról a jelenről, amely sokak szerint egyszerűen nem létezik.
– Nekem Kéthly Anna volt a vezérem, természetesen nem ideológiai, hanem morális értelemben. Ő volt az, aki nem csatlakozott a jobboldalhoz, sem pedig a baloldalhoz, s mindig következetesen kiállt a kommunisták ellen. Már akkor is azt képviseltem: nem tehetem meg, hogy politikai vitákba bonyolódjak, mert ez a közönséget talán érdekelné, de engem már sokkal kevésbé.
– A kommunista diktatúrát annál inkább érdekelték a szociáldemokraták, hiszen a bolsevikok őket tekintették legfőbb ellenségüknek.
– A kommunistákkal szemben nagyon szigorúan elutasító volt a szociáldemokrata párt. Érdekes módon Szakasits Árpád 1946-ban még ugyanezt vallotta, aztán lassan meghajolt a szovjetek ereje előtt. Én ebben egyáltalán nem tartottam vele, de ezt nem mondhattam meg, mert rögtön lecsuktak volna. A helyzet olyan kétségbeejtő volt akkor, amit önök el sem tudnak képzelni. Megírtam egy verset Sztálin hetvenedik születésnapjára 1949-ben, amit természetesen nem lehetett volna kinyomtatni. Törtem a fejem, hogy mit csináljak. Volt hét-nyolc barátom, de nem mertem felolvasni nekik, mert valószínű volt, hogy egy-kettő közülük rendőrkém. Hogy melyikük az, azt persze nem tudhattam. Feleségemnek és anyámnak felolvashattam volna, de tudtam, hogy kétségbeesnek: mi történik majd velem, aki ilyen tisztességes verseket ír? Ott volt a vers, és nem volt Magyarországon ember, akinek a kezébe mertem volna adni. Olyan helyzet, amit ma már elképzelni sem lehet.
– Kádár Jánosról írt versét, az Egy helytartóhoz huszonöt év utánt már az emigrációban írta, így megjelenhetett.
– Igen, és nagy örömömre négy évvel ezelőtt éppen az önök lapja, a Magyar Nemzet hozta le itthon.
– Mit lehetne átmenteni költészetünk legszebb lapjairól a jelenbe?
– Például Arany János türelmét, aztán Ady Endrétől a türelmetlenséget, mert neki pont ezáltal volt igaza. Mint mindenütt a magyar történelemben és irodalomban, nemcsak sok harag, méreg van, de sok igazság és fontos észrevétel, amelyből rengeteget lehet tanulni. Remélem, hogy ezekkel a hagyományokkal sikerül majd valami megoldást találni a jövőnkre is.
– Ismeretes Márai iránt érzett rokonszenve is. Az ő munkásságából mit kellene megőriznünk a mai kor számára?
– Mindig sajnáltam, hogy Amerikában nem tudtam vele találkozni, de ő ott mindenkivel szemben eléggé elzárkózó volt. Máraiban azt csodáltam, hogy folyton olyan dolgokra irányította rá a figyelmet, ami eszébe jutott az embernek, de valahogy nem merte leírni. Az egész világról való véleménye, az okossága, a rémület, hogy mi történik s a sokszínű látásmódja iránymutató lehet ma is számunkra.
– Az embernek néha az az érzése, hogy kicsi lett a tudás presztízse, megemelkedett viszont a divatosan primitív kommunikációé, mintha ez lenne az igazi törésvonal a társadalomban.
– Igen, ezért is csinálnak országos ügyet olyan ellentétekből, amik nem azok. Amit a történelemről írnak, az néha egészen elképesztő. Még amire emlékszem, az sem stimmel. Összevissza beszélnek a Bethlen István-korszakról, pedig ő angolbarát volt, mint ahogy Horthy is az volt. Persze aztán másként alakultak a dolgok, mint ahogy azt vártuk, és nem lehetett semmit sem tenni. Én mindenesetre már 1936-ban megírtam a Német zsoldos című versemet, mert a magam lehetőségeivel föl akartam hívni a figyelmet a náci veszélyre.
– De látta a szovjet veszélyt is.
– Könnyű volt látni ezt is, azt is, de akkor a német fenyegetés volt a közvetlenebb. Előbb az egyik nyelt le bennünket, aztán a másik.
– Ön megszállásként írta le a szovjet csapatok beözönlését a műveiben. Tudjuk, folyik egy mesterségesen felmelegített, már egyszer lezárt vita az akkori történésekről. Mit tudna ezzel kapcsolatban mondani eligazításként?
– Az első időszakban, amikor még úgy nézett ki, hogy az oroszok a párizsi békeszerződés után egy évvel kivonulnak, előnyösnek látszott a dolog, az általuk okozott sok szenvedés ellenére is. 1947 végén, 1948 közepén azonban már teljesen világos volt, hogy nemzeti katasztrófa következik. Eleinte azonban Jalta eredménye nem volt közismert, vagyis az, hogy nyugati és orosz befolyási övezetekre különítették el Európát, így minket is fele-fele arányban osztottak fel. Így elvben mindenki szabadnak érezhette magát. Aztán, mint tudjuk, Truman elnök alatt még ezt a megállapodást is felrúgták az oroszok. Az egész vitáról egy kép ötlik az eszembe. A recski munkatáborban az őrtornyokból mindig befelé néztek az ávósok. Amikor Sztálin meghalt, már minden fegyveres csak a tábor felé vezető utakat vizslatta.