Öreg Jókai

K ö n y v e s h á z

A XX. század utolsó négy évtizedének magyar irodalomtudományát az jellemezte – talán a politikai élet lenyomataként is –, hogy írókról és művekről egyféleképpen illett (nemritkán: lehetett, esetleg kellett) véleményt mondani. Az ideológiai (kézi) vezérlés árjával nem volt tanácsos szemben úszni – legföljebb a régiség csendes öbleiben. Ezért volt 1977-ben különös olvasmány például Weöres Sándor antológiája, amelyet a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból állított össze (Három veréb hat szemmel), s amely nem az úgynevezett szocializmusban is „haladó” értékeket tartalmazta.
Új nézőpontból és friss szemmel nézni a dolgokat persze ma sem általános. Fried István könyve, ahogy már címe is jelzi, a szokásostól eltérő szempontból ír Jókai Mórról. A hetvenedik évén túl lévő író – mondja Fried – felveszi a versenyt a nála jóval fiatalabbakkal, még ha kockára teszi is korábban már bevált és népszerű írói módszerét, még ha tápot ad is a hanyatlásáról és kifáradásáról beszélő kritikának. A művek színvonalukban ugyan egyenetlenek, ám arról tanúskodnak, hogy Jókai a tőle lényegében idegen „realizmust” roppant igyekezettel kísérli meg életművébe építeni.
Arra is rámutat a kötet szerzője, hogy az idős Jókai igen tágan értelmezte a regény fogalmát, s többféle alakzatot is belefoglalt. Némelykor még A kőszívű ember fiai című, mondhatni napjainkig ható művét is mintegy felülírja, demitizálja. (Kezdetben az Enyém, tied, övé, majd A mi lengyelünk és részben A börtön virága mutatják ezt.) Az Öreg ember nem vén ember 1890-ben Jókai útkeresését és regénykísérleteit mutatja. Fried István e négy történetfüzér elemzésével egyebek mellett rámutat arra, hogy Jókai tudomásul veszi a realizmust és a naturalizmust, megtartva azt az „idealizmust”, amely korábbról sajátja volt.
A szinte sohasem emlegetett Magnéta című Jókai-regény (1895) fogadtatása jól jelzi, hogy a kortársak nem tudtak mit kezdeni a bizarr történettel, az újraelbeszélésnek és mitologizálásnak a szokatlanságával, a századfordulós modernség nőalakjával („femme fatale”) és sok más egyébbel, amely a cirkuszi-mutatványosi lét megjelenítése során olvasható. E Jókai-mű önmagában is jelzi az író kísérletező, újat próbáló kedvét, s azt is, hogy romantikájáról nem feledkezve meg ráérzett az új idők, a századfordulós modernség áramlataira. Gondoljunk csak a cirkusztéma pályafutására festészetben, irodalomban, zenében Cézanne-tól Karinthyn át Thomas Mannig.
Jókait (akárcsak Mikszáthot és Krúdyt) a magyar irodalomtörténet és -kritika vagy egyenesen a nemzeti panteonba emelte és emeli, vagy valamilyen irányzatpoétikai kizárólagosság alapján iskolás ideológiai-politikai skatulyába zárja. A kötet utolsó tanulmánya bemutatja azt az utat, amely a rajongás és az elmarasztalás szélsőségei között kanyarog a Jókai-befogadás erdejében. Fried István könyve alighanem megrengeti a meglehetősen régóta álló tabukat.
(Fried István: Öreg Jókai nem vén Jókai. Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben. Ister Kiadó, Budapest. Ára: 1700 forint)