A magyarországi magánosítás hosszú távra kiható tanulsága, hogy a gazdasági adottságokhoz és szükségletekhez leginkább illeszkedő privatizációs módszer alkalmazásával csak rövid távú előnyökre tehetett szert. Magyarország 1998-ban még a térség vezető országa volt a gazdasági átmenet előrehaladottsága és sikeressége terén. Ahogy azonban a környező országok is elkezdték alkalmazni a hagyományos privatizációs technikákat, az említett előny csökkenni kezdett, majd fokozatosan eltűnt – szögezi le a tanulmány két szerzője, Kovács Árpád, az ÁSZ elnöke és Báger Gusztáv, az ÁSZ FEMI főigazgatója. Égető szükség volt a privatizációs bevételekre, hiszen a térségben az infrastruktúra jelentős lemaradást mutatott, több országban igen magasra szökött az államadósság mértéke. A rendszerváltó országok a gazdasági-jogi-társadalmi intézményrendszerük átalakításában – így a privatizációban is – sokszor külön utakat követtek. Ám lehetetlen egyértelműen megállapítani, hogy a magyar vagy a lengyel, esetleg a cseh piacgazdaság a „működőképesebb” – áll a tanulmányban. Az mindenesetre egyértelműen kiderült, hogy az 1990-es induló vagyon egyharmada hiányzik, amiből 10-15 százalék a piaci értékvesztés és a rossz gazdálkodás miatti vagyonvesztés, míg a fennmaradó hányad a balkáni háború, az államháztartás beszorított pozíciója, az eladási kényszer, illetve a tudatos érték alatti eladás voltak. A szerzők arra a megállapításra jutottak, hogy a hazai privatizáció csak a vétel és eladás folyamatát jelentette, s nem szolgált társadalompolitikai, kulturális célokat. Éppen ezért – a jövőre nézve – kulcskérdés az állami szerepvállalás újragondolása, s úgy vélik: az állami tulajdon átrendezését szakmai és nem politikai szempontok alapján kell végrehajtani.
Privatizáció a számok tükrében
Az 1990-es induló állami vagyon 30 százalékát, nyilvántartási értéken 1700 milliárd forintnyi (2600 milliárd forintnyi működő) vagyont sikerült eddig értékesíteni. Az állami vagyonból 10 százalékot a felszámolások, végelszámolások emésztettek fel, míg 20 százalékot a kedvezményes magánosítás, illetve a helyi önkormányzatoknak, a tb-önkormányzatoknak és más nem állami vagyonkezelő szervezetnek történt vagyonátadás tett ki. A privatizáció során érvényesíthető értéket a kereslet-kínálat határozta meg. A folyamatos fel- és leértékelődés olyan kockázati tényezőknek is a függvénye – a délszláv háború, a szovjet gazdaság öszszeomlása –, amelyek kezelése messze kívül esik a vállalati menedzsment, illetve az állami vagyonkezelők hatókörén.
– Az 1990 és 2002 között létrejött 2700 tranzakció 53 százaléka pályázat útján, 24 százaléka a dolgozók MRP-konstrukcióban történt vásárlása, 10 százaléka egyéb, lízing, elővásárlási jog és részvénycsere útján zajlott le. A fennmaradó 13 százalékon a tőkepiaci módszerekkel, a kárpótlási jeggyel, az egyszerűsített privatizációval, a nyilvános árveréssel, valamint a vezetői kivásárlással történt ügyletek osztoztak – közölte Báger Gusztáv főigazgató. Mint mondta: a privatizációs ügyletek 1700 milliárd forintos értékét tekintve legtöbb, 41 százalék tőkepiaci módszerekkel, tőzsdei kibocsátással, 39 százalék pályázat, míg 11 százalék kárpótlási jegy ellenében történt értékesítés volt. Az érték alapján megmaradt kilenc százakból 4,3 százalékkal a nyilvános árverés, 2,8 százalékkal az MRP-szervezetek vásárlása, két százalékkal az egyéb, az egyszerűsített privatizáció és a menedzsmentkivásárlás részesedett. A főigazgató kifejtette, hogy a privatizációs szervezetek bevételéből 58 százalék devizában, 20 százalék készpénzben, 10 százalék kárpótlási jegyben, 4 százalék egzisztenciahitelben, 5 százalék osztalék, míg 3 százalék egyéb formában teljesült.
A Magyarországon lezajlott piaci értékesítés típusú privatizáció pozitív hatásai közül a tanulmány kiemelte, hogy a bevételekből létrejöhetett a piacgazdaság, Magyarország bekerülhetett a fejlett országok „klubjába”, az OECD-be és az EU-ba, nőtt a gazdaság versenyképessége, és élénkültek a külkereskedelmi kapcsolatok. A privatizációnak azonban voltak negatív hatásai is. Így például a régiók, illetve a kis- és nagyvállalatok arányában torz piaci szerkezet jött létre, a kutatás-fejlesztés visszafejlődött, ezek mellett a foglalkoztatásra, a szakképzésre és a környezetvédelemre is kedvezőtlen hatással volt.
A rendszerváltás egyik fő vesztese a kutatás-fejlesztés, amihez a magánosítás is hozzájárult – derül ki a tanulmányból. Eszerint a kutatási-fejlesztési kiadások GDP-hez viszonyított aránya 2 százalékról (1989) 0,67 százalékra csökkent (1996), s azóta is alig emelkedett (1 százalékra 2002-ben). Ennél nagyobb arányban esett vissza a vállalati célú kutatás-fejlesztés (1996-ban 0,27 százalék), s csak valamelyest emelkedett az utóbbi években (0,35 százalék 2002). Az uniós országokban ez a hányad 1,5-2 százalék közötti. A privatizáció kedvezőtlen hatásai között említhető, hogy erősítette a gazdasági fejlettségben, foglalkoztatottságban, életminőségben az amúgy is meglévő területi különbségeket. Ezeket sem az önkormányzati rendszer, sem a területfejlesztés nem volt képes ellensúlyozni. Végül, de nem utolsósorban sem a szűkebb privatizáció, sem az úgynevezett zöldmezős külföldi beruházások nem javítottak a korábbi iparfejlődés amúgy is rossz állapotban lévő környezeti minőségén. Az is kérdés, hogy a biztosítók, illetve az energiaszektor esetében megfelelően tudta-e érvényesíteni az állam az érdekeit. Ugyancsak negatív a tapasztalat a technológia transzfer esetében is. A szerzők szerint nem voltak képesek az úgynevezett vivő iparág érdekeit érvényesíteni a magánosításkor. Ebből a szempontból a Richter Gedeon Rt. eladása volt a legátgondoltabb, ám a Chinoin Rt. és az Egis Rt. eladásáról az ÁSZ nem tudott fellelni hiteles feljegyzéseket.
Nehezen képzelhető el a konkrét ügyletek, ügyletsorok bármilyen felülvizsgálata – áll a tanulmányban. A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét jellemzi az ország súlyos külső eladósodottsága és az ebből fakadó kényszerek. Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1980-as évekre új szakaszhoz érkeztek. Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését a „második gazdaság” legalizálásával, a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést a piacgazdaság alapvető intézményeinek – adórendszer, kétszintű bankrendszer – megteremtésével és a gazdaság liberalizációjával biztosította. A „békés átmenet” miatt a gazdasági elitváltás nem erőszakos úton, hanem éppen a magánosítás révén zajlott. A magánosítási folyamat kezdetén általánosan elfogadott feltételezés volt, hogy a tulajdonszerkezet alapvető átalakításával jelentősen visszaszorítható a kormányoknak az üzleti szférára gyakorolt hatása. Ez – úgy véltük – nemcsak a magánszektor kibontakozását segíti elő, hanem az állami közigazgatási és szolgáltatótevékenységét is hatékonyabbá teszi. Másrészt általános volt az a várakozás, hogy ha a privatizáció révén az 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1859 cég, akkori nyilvántartási értékén közel 1700 milliárdos, számításaink szerint akkor körülbelül 2600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban működő vagyonát – vagy helyesebben inkább tulajdonát – értékesítik, akkor ennek segítségével a gazdasági-politikai átmenethez szükséges források biztosíthatók. Az eltelt 15 év bizonyította, hogy a rendszerváltás társadalmi költségei a kalkuláltnál jóval nagyobb összeget tettek ki.
A tanulmány szerint a magyarországi magánosítás alapvető jogi feltételei rendelkezésre álltak, azaz a jogalkotó mindig meghozta az elhatározott lépéseket szentesítő törvényeket és határozatokat. A privatizáció társadalmi (politikai) ellenőrzése viszont nem mindig működött megfelelően, jellemzően kimerült a különféle lépések utólagos, politikai érdekektől is motivált kritikájában. Ez azt is lehetővé tette, hogy a kezdeti elképzelésektől eltérően az útmutató és a súlypontok képzésének jogáról az Országgyűlés lemondott. Tudomásul vette, hogy a döntéseket meghatározó ügyekben informális körülmények között készítik elő és hozzák meg, miközben a polgári és büntetőjogi felelősséget értük azok viselik, akikre a társasági törvény és privatizációról szóló jogszabályok ezt terhelik. Az ellenőrzés is magán viselte a felelősség érvényesítésében mutatkozó egyenetlenségeket. A privatizáció társadalmi és szélesebb értelemben politikai ellenőrzésének legkézenfekvőbb eszköze a nyilvánosság lett volna. Ennek érvényesülése azonban a bank- és üzleti titokra való hivatkozással csak korlátozott volt. Jellemzően még a jogi útra terelődött vagy nyilvánvalóan nagy veszteséggel járó tranzakciók szerződéses háttere sem vált ismertté a közvélemény előtt.
Nem csökkenthető a kormányzati szerepvállalás
A tőkepiaci módszerekkel végrehajtott magánosítás hozta a legtöbbet a konyhára – olvasható ki a kutatásból. 135 ilyen esetre volt példa az elmúlt évtizedben, amely öszszesen 690 milliárd forintot fialt. A legnépszerűbb viszont a pályáztatás volt – emelte ki Báger Gusztáv. Erre 1420 esetben került sor, ám a bevétel összértéke „csupán” 650 milliárd forint volt. A kárpótlási jeggyel történt értékesítés pedig 182,6 milliárd forintot tett ki. Jelentős bevétel származott még a nyilvános árverésből (72 milliárd forint), valamint egyéb eladási módokból (privatizációs lízing, elővásárlási jog) 64 milliárd forinthoz jutott a költségvetés.
A magyar gazdaság piacgazdasággá válása, ennek konszolidációja, illetve az EU-s gazdasági térbe való bekerülése nem jelenti a tulajdonváltások megszűnését, azt azonban mindenképpen, hogy változik a privatizáció minősége. A privatizáció, a tulajdonátrendeződés kérdése szoros összefüggésbe hozható az államnak a gazdaságban betöltött szerepének kérdésével. Bár sokféle – gyakran egymásnak ellentmondó – nézet lát napvilágot a kormányzati szerepvállalás jövőjével kapcsolatosan, mégis úgy tűnik, hogy nem csökkenthető a kormányzati szerepvállalás. A magyar gazdaság esetében a közigazgatás és közszolgáltatások jobb minősége a gazdasági versenyképesség meghatározó tényezője. A kormányzati szerepvállalásnak azonban új minőségűnek kell lennie. Ebbe az új minőségbe beletartozik az állami – kincstári és önkormányzati – tulajdonnal való gazdálkodás minőségi megújítása. Az állam jelentős vagyontömeg tulajdonosa. A tulajdonosi és kezelői jogokkal kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket a tanulmány szerzőinek megítélése szerint egységes törvényben kellene mihamarabb szabályozni. E törvénynek át kell fognia a vagyongazdálkodás minden mozzanatát, beleértve a működtetésen keresztül az esetleges értékesítésig mindent. Különösen kritikus kérdés az Európai Unióba is fontos elvként jelentkező partnerség elvének érvényesítésével kapcsolatos szabályozás. A politikai és gazdasági rendszerváltozás lezárult, a társadalmi csatározások most már a tulajdonosi osztály különböző funkciói között zajlanak. A magyar gazdaság tulajdoni szerkezete biztosítja a politikai változások visszafordíthatatlanságát, a társadalmi berendezkedés stabilitását. A privatizáció körüli politikai küzdelmek nem a magántulajdonról szólnak, hanem a politikai és a tulajdonosi osztály különböző frakciói közötti erőviszonyokról. E politikai harcok természetesek, látni kell ugyanakkor, hogy ezek a jogbiztonságba vetett hit megrendülésével és a társadalmi kohézió gyengülésével legalább annyira veszélyeztetik a versenyképességet, mint az adóterhelés.
A piaci versenyt kell erősíteni
Döntően változott a gazdaságpolitikai környezet. A gazdaság egyensúlyi feszültségei ma már nem kezelhetők tömeges privatizációs bevételekkel. Emlékezetes, hogy a rendszerváltó privatizációban a devizabevételek meghaladták az 50 százalékot. A kiegyensúlyozott fejlődés feltétele ma már a jól időzített eurózóna-csatlakozás – áll a tanulmányban. A nagyléptékű, programozott privatizáció helyett egyedi, a piacgazdaság megteremtését célzó magánosítás helyett a piaci versenyt segítő, demonopolizációt eredményező folyamatra van szükség. A piaci verseny erősítésén, a monopolista pozíciókból adódó veszteségek csökkentésén túl a tulajdonátrendezések fontos célja a gazdaság általános és egyes ágazatai versenyképességének javítása. Új dimenziót nyit a privatizációnak az a folyamat, amely azt mutatja, hogy egyre inkább relativizálódik a köz- és a magánszektor közötti határ. A különböző közszolgáltatásokhoz kapcsolódó funkciók kiszervezése, a feladatok kiszerződése mellett szorosabb, hosszú távú együttműködési formák, az úgynevezett PPP-projektek válnak jelentőssé. Mindezek a sajátosságok lehetővé, a gazdasági versenyképességre való törekvés pedig szükségessé teszi, hogy az előttünk álló egyedi privatizációs akciók szakpolitikai mérlegelések, a költségek és hasznok gondos elemzésének, a várható hatások reális előrejelzésének tárgyai legyenek.
A még állami tulajdonban lévő, mintegy 770 milliárd forint értékű vagyonból 238 milliárd forintnyi, 37 cég formájában tartós állami tulajdonban marad, 530 milliárd forintnyi, 130 céget képviselő vagyon pedig eladható. Ezek mellett az ÁPV Rt. hozzárendelt vagyonát képezi 72 milliárd forint követeléskötelezettség, 42 milliárd forint értékű ingatlan, 17,6 milliárd forint készpénz, kötvény, illetve 2,6 milliárd forint értékű termőföld. Ezzel kapcsolatban Kovács Árpád felhívta a figyelmet arra, hogy a magánosítás új szakaszában más alapelveket kell érvényesítenie az államnak. Mint mondta: a 90-es években még az volt a jellemző, hogy ha akadt vevő, akkor bármit eladott az ország.
*****
Tervezett bevétel. Lapunk információi szerint az állami vagyon kezelője az idén 302 milliárd forint bevételt, s ezen belül 272 milliárd forint privatizációs bevételt vár. Az ÁPV Rt. 2005-ben összesen 152,6 milliárd forint – az osztalékbefizetésekkel együtt 178,6 milliárd forintot meghaladó – költségvetési befizetést tervez.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: Megbénult Budapest – és ez nem a véletlen műve
