Huszadik születésnapjára önmagának adott ajándékként, 1925 márciusában születik meg József Attila egyik legfontosabb verse, a Tiszta szívvel. Talán nem túlzás azt mondani, hogy erre a rövid költeményre épül az egész József Attila-i újító költészet. A Tiszta szívvel sorsvers, egyszerre vált József Attila önteremtésének és egy új személyesség megalkotásának példájává. Az első tíz sor különös létállapot rajza. A szavak tárgyiasan jelölők, egyszerűen felsorolják, hogy mi az, amivel a költő nem rendelkezik. A poétikusság máshonnan származik: a megszerkesztettségből, a végtelenül letisztított, tárgyias elemek kapcsolatrendszeréből, az ismétlések és váltások, azonosságok és ellentétek finom hálójából. Az első „nincs” az apa, aki szokásosan a rend, a morál forrása. A másik „nincs” az anya, aki az ölelés, a szeretet, a vágy figurája. A bölcső és a szemfedő az a két tárgy, amelyet a világ az élet kezdetén és végén ad, a csók az általa adott szerelem, a szerető a neki adott szerelem. Minden, ami az ént, a közösségben létező személyt kialakítja, a nincsen viszonyában van, azaz valami semmi fölé feszítődnek ezek az ellentétviszonyok. A második szakasz továbbviszi a személy eme furcsa meghatározását. A „nem eszek” orális megfosztottság, az ember legelső vágya marad kielégítetlenül. Nem a szegény költőről van itt szó – hisz azt írja, „se sokat, se keveset” –, hanem belső böjtről. Az élet, az ént teremtő vágy eladhatóvá válik, eltüntethetővé lesz a nincsenbe. De pontosan az eladás lehetetlensége vezeti el a végső vevőhöz, az ördöghöz. És éppen itt indul el a történet, ebből a nincsenből, az ördögiből. Megtudjuk, hogy ő mit csinál (betörök, ölök), majd azt, hogy mit tesznek vele mások (elfognak, felkötnek, földdel elfödnek), végül az utolsó sor hoz valamiféle eredményt, valahova elvezet ez a nincsen-világ. Oda, ahonnan az egész indult, a szívhez.
A Tiszta szívvel megszületésétől kezdve József Attila minden költői törekvése egyetlen kérdésre irányul: ha ilyen az én, akkor ennek a semminek a hátán hogyan építhető ki valamiféle rend. Az 1927–1928-as években ez a rend a szerelem lesz. A szerelem kapcsolatában létezhet valami mélységes csend és nyugalom, mindig öröknek tűnő, persze mindig csak időlegesnek bizonyuló teljesség.
1929 elejétől a szerelem helyébe másfajta önmegvalósítás, társadalmi szerepvállalás, a közösség rendjének felismerése lép. József Attila ekkor alakítja ki azt a költői beszédmódot, amellyel végül megragadhatónak tűnik a lélek és a tárgy, az én struktúrájának és a valóság rejtett összefüggéseinek közös lényege. A tárgyias költészet radikális újítás a magyar lírában, de ez az iránya a kortárs európai költészetnek is. A Téli éjszaka József Attila egyik legnagyobb verse, teljes világfilozófia rejlik benne. Ez az a mű, amelyben a tárgyias költészet a legátfogóbban jelenik meg. A költői pozíció – egy önfelszólítással („Légy fegyelmezett!”) – már a vers első sorában jelen van, aztán a látvánnyal, a téllel kapcsolatos megjegyzésekben vissza-visszatér, míg végül maga a személy is megjelenik. A vers tárgyvilága mintegy létrehozza a személyt. Az én kidolgozása tehát úgy lehetséges, ha ez a személy felismeri a lét nagy öszszefüggéseit, és létét ennek a rendnek tárgyi és történelmi működtetésére fordítja. Az első rész arról szól, ami elmúlt vagy elmúlóban van. Négy erős, szimbolikus értelmű képet kapunk: a nyárét, az ezüstrongy-mosolyét, a vén hegyekét és a hazatérő földmívesét. Ezek mind az emberit jelzik, azt a pillanatot, amikor ez az emberi tartalom megtarthatatlanná válik, és kikényszerül a világból. A nyári nappal a téli éjszaka párja, az ember korábbi, visszahozhatatlan életformája, amely pontosan azzal a törvényszerűséggel lobban el, amellyel a nyár télbe vált. Az ezüstrongykép az apró dolgok átformálódása, a hegyek, a tanya, a völgy régi létének megszűnése. Az utolsó kép ősi, szimbolikus embertípus, a földműves „hazatérés”-halála.
A lét új formája magából az emberi világból, annak törvényszerűségeiből születik meg. Sőt mintha magából a tiszta szívből fakadna, a semmi teljessége átköltözik itt a tájba, a térbe. A versnek ezen a pontján mintha végéhez ért volna minden, eljutottunk a strukturált semminek, a lét titkának a mélyére. És mintha újra a fegyelmezett személyre vetülne a fény: „csengés emléke száll” – halljuk. Abszolút racionalitáshoz jutottunk, nem a csengés meghallásához, hanem az emlékéhez, amit nem a fül, hanem az elme hall. A lét itt már logikai háló, a „tiszta ész” konstrukciója. „Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka” – e kijelentésben találhatjuk a vers centrumát, kozmológiájának magvát. Ebben a világban csak kemény kontraszt, mechanikus mozgások vannak, a semmi mindent megalapozó mélysége. E filozófiai téli éjszakának a mélyéből emelkedik ki a vonat, amely az adott lét bizonyosfajta megvalósulását jelenti. A tehervonat itt nemcsak szenet visz, hanem külvárost, proletárt, azaz társadalmat, történelmet. A verset lezáró öt sor az ezt a világot szemlélő költőről szól. Ő az önteremtő, öntudatos egyén, ő az elme, aki hall, aki látja a lét rejtett rendjét.
A Téli éjszaka modellje 1934-ig marad domináns poétikai beszédmód, s belefér tárgyias szerelmi párja, az Óda is. De az 1934-es év több szempontból válságos időszak volt: személyes és külső okok arra késztették a költőt, hogy újragondolja a tárgyias költészet mögött rejlő rendszert. Ennek a válságnak egy nagyszerű vers lett a terméke, sokak szerint a legfontosabb József Attila-mű, az Eszmélet, amelynek első felében hitet tesz a világ lényegi összefüggésrendszerének megtalálása mellett: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.” A hetedik, a vers közepe utáni szakasz azonban mindent leromboló felfedezéshez vezet: „és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol”. Vagyis nem a világban van a rend, a törvény szövedéke, csak mi vágyunk rá, mi vetítjük bele a rendet a dolgok egészébe. Ezt a verset is a személy zárja, de a világot figyelő ember itt már nem beszél, hallgat.
1934 után új költészeti típus jelenik meg József Attila verseiben: az én önteremtő rendjének kutatása az én belső történelmében. Ezt az alkotói periódust új poétikai szemléletmód uralja, a belső tárgyak poézise. Az időszak meghatározó énképe, alapmetaforája a gyermek. Míg a tárgyias versek énje mindig egyedül van, a gyermek mindig valakire, a felnőttre vonatkoztatva létezik. A versekben persze az is gyakori, hogy a felnőtt és a gyermek egyaránt maga a költő, akiben pontosan énje elkülönültsége, az önmaga két lénye közötti dialógus a létfeladat. A felnőtt ilyenkor az, aki a világ rendje szerint létezik, a gyermek viszont nem fogadja el a dolgok rendjét, és saját lényének belső összefüggéseit akarja kivetíteni a világ rendjére. A második gyermeklétmodell az apa-gyermek viszonyban formálódik, a harmadik és talán leggyakoribb gyermeklétforma az anya-gyermek viszonyban alakul ki, egy olyan létben, amelyben a gyermek létezését a megértő anyai szeretet, ölelés teszi bizonyossá. Itt is jelen van egy uralkodó modalitás, a csalás, csalódás.
A Kései sirató című vers hangja egyre erőteljesebben a gyermek hangja, aki viszont nem sirat, hanem sír. A vers legfontosabb poétikai jellemzője az, hogy megszólítás természete van. A megszólítás fokozatosan a jelenbe hozza, mintegy feltámasztani próbálja a mamát. De ebben a versben a mama nem válaszol, és minden olyan megszólítás, amely nem hoz választ, a megszólító létét kérdőjelezi meg.
A kiindulópont a „harminchat fokos láz”, a „tömény tűz”, a kielégítetlen vágy normalitása, az eredeti szerelem eltűnése és pótlásának sikertelensége. És bár a láz „mindig” égeti, azaz a vágy örök, mégis ott van az idő zártsága, talán a halál bizonyossága. A köztes négy szakasz reális történetet, a távollétben megtörtént halál körüli eseményeket vetíti elénk. Ám az elbeszélő múlt zavaros jelenné válik, a mama emlékből jelen lévő hiánnyá változik. Ennek a folyamatnak a csúcspontja a „szólj rám!” felszólítás. Ezzel párhuzamosan a tizennégy éves fiúból három-négy éves gyermek válik. A vágy létteremtő önérvényesítése eddig kizárólag a „van” vagy a „nincs” keretében működött, most hirtelen megismerésszerűvé válik: „Észreveszi, hogy milyen ostoba”. Kiderül, hogy az egyéni lét mélyén a félreértés, a csalódás lakik. Nem arról van szó, hogy az embert olykor megcsalják, és ő maga is megcsal másokat, hanem hogy léte alapja a csalásban rejlő bizonytalanság. Egy többször ismételt elvét vonja itt vissza a költő, amely úgy hangzott egykor: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Az utolsó sor az én reménytelenségének felfedezése: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.” A négy sorból álló záró egység szerkezete tökéletes, témája az én totális meghatározása. Az anyához kötődő születéssel kezd, és a magányos halállal zár. A két végpont között találhatók az élet alternatívái: csalódik-csal, küzd-kibékül. Ám az ellentétes lehetőségek nem alternatívák, mert végül ugyanoda, a nemlétbe vezetnek. De nem egyszerűen arról van szó, hogy kit anya szült, az meghal végül, hanem arról, hogy az ember a szeretet megvonásának eseményébe hal bele.
1937-es verseiben, töredékeiben a mama alakja egyre ténylegesebben van jelen, és az anyai szeretet, a mama feltámasztásának sikertelensége után az anya fantomja tér vissza a másvilágról, ő lesz az a társ, akivel itt hagyható a világ. Az aktivitás a halálra korlátozódik. „Majd eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve. / És elmulik szivem szerelme. / A hűség is eloldalog. / A csöndbe térnek a dalok, / kitágul, mint az űr, az elme. / Kitetszik, hogy üres dolog / s mint világ visszája, bolyong / bennem a lélek, a lét türelme. / Széthull a testem, mint a kelme, / mit összerágtak a molyok. / S majd összeszedi a halott, / ki élt, ki dajkált énekelve.” A Majd… című vers centrumában a címmé emelt szó, a majd a kijelölt jövő, a találkozás a halott mamával. Az anya megjelenésének következménye lesz, hogy a fiú kiürül, mintegy megtisztul a mamával való újraegyesülés előtt. Megszűnnek a gyermek vágyai. A lebomlás következő lépése az elme feloldódása, szétáradása a tiszta űrbe. A hallucinált mama hozza a megoldást, ő lesz a rend, amely újra megteremti a személy egységét. Ő az, aki közben átveszi az elnémuló költő feladatát, folytatja a dalt, a szót, mégpedig az öleléssel, szeretettel teli szót.
Pontosan ezekben a sorokban olvashatjuk a saját testen írt utolsó verset. A vonat által szétszabdalt testet a halott anya szedi össze, és viszi magával a túlvilágra. József Attila 1937. december 3-án este lett öngyilkos. December 3-a anyja születés- és névnapja volt. A költő estére már a halott mamánál volt.
A fenti szöveg az április 11-én elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető 16-án (szombaton) 9.40-kor a Duna Televízió és 17-én (vasárnap) 13.20-kor az MTV, valamint 23 órakor az M 2 műsorán. A következő előadást 18-án 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Závodszky Péter tartja Fehérjék – a szerkezettől a funkcióig, a fizikától a biológiáig címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Újabb megrázó részletek a mai halálos balesetről – fotók a helyszínről
