Végh Alpár Sándor a Magazin április 2-án megjelent Köznaplójában hibásan idézett Döbrentei Kornél egyik rádiójegyzetéből, ezért olvasóink elnézését kérjük. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Döbrentei Kornél írását.
Üde rigófüttytől, amelyet se betiltani, se árammegvonással kikapcsolni nem tudnak az amúgy ördögien leleményes szabotőrök, tüntetően hangosak a hajnalok. Jelezvén, minden manipuláció és ellenkező híresztelés ellenére kikeletgyanús a helyzet. Ha politikailag nem is, de évszak-történetileg mindenképpen, mert a feketerigókban a hangot, az artikulációt a pártérdekeknél messze magasabb rendű, pardon, legyünk stílszerűek, magasabb fekvésű törvény igazgatja. Önfeledten, önkifejezően, megújhodást követelően, fittyet hányva a hamis elterelő mellékzöngékre, alantas zajokra, fütyülnek, ahogy a torkukon kifér.
Így nyilvánulnak meg. Nincs más eszközük az eltitkolt, tartogatott szárnyukon kívül, csak a torkuk. Hát, fiaim, csak énekeljetek, mondhatnánk Tompa Mihállyal még akkor is, ha az a madár nem ez a madár, de mindkettő „echte” magyar madár, merthogy tollas a háta…
Füttykoncerteznek így vélt hajnalhasadtán, mert elegük volt, elegük van. Kifütyülik ezt a ránk rothadó, miazmás telet. S ha valakinek ez nem tetszik, arra fütyülnek. Meg arra is, aki nekik nem tetszik. És ez még a jobbik eset, mert több évtizedes honi hagyományaink szerint balról általában sortűz érkezett, jobbról a füttyszó.
Zengjetek, rigók, bizonyítván, hogy nálunk a gyász színében lehet csak igazán kikövetelni az életet, imitáció helyett önerőből megkísérteni a feltámadást. Vagy a feketerigókhoz jobban illenék a fekete húsvét? Egy stílus nélküli országban a stílszerűség már forradalmi tett, akkor legalább legyünk így forradalmárok, ha csak idézőjelek között is, mint az alábbi Ady-verscitátum: „Beteg szívem most be tele-nagy, / Milyen jó volna máskor élni, / Máskor s tán máshol, / Mert itt mindent letép a Fátum / Fényes Húsvét, be fekete vagy” – írta Ady 1914-ben, az első világháború első évében. És hogy miért és milyen fátum munkál itt azóta is gyötretően, szembesülésre kényszerítve tudatosítja a keserű tény: kilencvenegy évvel később, kétezer-ötben, az állítólagos, de főként álságos békében ezek a sorok elementárisabban érvényesek, mint keletkezésük idején.
Fényes lehetne ez a húsvét, fényesebb, mint ama régi, rossz emlékű szellők, hiszen kegyes az időzítés. Most, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, az angyali üdvözlet, vagyis Krisztus megfoganásának ünnepén örvendezhetünk a feltámadásnak, amely ez esetben az Isten fia kétszeri megszületését jelenti, az „eszméletes élet” előttit és a halál utánit. És ilyen ígéretes, boldogsággal viselős idővel már régen nem üzent nekünk az Úr. Sugallván, ennek a nyomatékosított, megkétszerezett megszületésnek az erejével kéne beoltanunk a magyar életfát. Mert az elmúlt években, mintha a sátán komputerében modellezték volna, a húsvét rendre egybeesett április negyedikével, „felszabadulásunk” vörös betűs, vörös zászlós „ünnepével”. Feltámadás helyett a nemzet sírba tételének emléknapját kellett a „hála és köszönet” szavaival éltetni. Hát nem volt benne köszönet.
Az idén tehát az ég magát jelekben kinyilvánító akaratából a húsvét nem oda esett, viszont nemegyszer megesett, hogy a mostani uracs-elvtársak, bizonyítván, hogy fájától az alma messze nem esett, újra vagy még mindig eufemisztikusan „fölszabadulásnak” titulálják az orosz gyarmatosító megszállást. Nem tudnak szabadulni ettől a felszabadulástól. Számukra semmitmondó érv, mára már elhanyagolható semmiség az országlakosság s benne a történelmi egyházak soraiból kikerült megnyomorítottak, elhurcoltak vagy vértanúságot szenvedők – élükön báró Apor Péter* győri püspökkel – hatalmas száma.
Üres a sír, nem tudni, jóllakott-é vagy éhes-e? Itt mindkettő megtörténhet vele. Étvágy és bírvágy lappang alján, mert neki kevés, hogy a csoda méhe lehet. Lehet, hogy nem tudja, ha magyar honban ásatik, elvetél, mert nálunk az élet síron kívüli terhesség. Üres a sír, képtelen kihordani a csodát, hiányát mi magyarázzuk szájtépve és öngyőzködőn, hideglelősen mi melengetjük hiánya helyét.
A szikla elgörgetve, el, de sohase végleg föl: ki tudja, hol áll meg, bár a mellkasunkról nincs elhengergetve, megüli súlyosan, összepréseli a szívünket, kinyomja belőlünk a póri szuszt, pocsékba kerül így a Szentlélek.
Megátalkodott sültgalamb-várásainktól, tehetetlenségünktől fekete a húsvét, és ami fénye van, az nem a mi, hanem a szent pogány Sziszüphosz verítékragyogása. Aki nem nyugodhatott bele – nem engedték az istenek –, hogy ama szikla nem kerül zárókőként végleges foglalatába, hogy nincs a „helyén”, ami kizárhatná, megcáfolhatná diadalmas emberin a lehetetlent. Ezért hát a serkentő nekiveselkedés holtomiglan lankadatlan. Bár ránk is ez a büntetés, a teremtő lázadás nemesen aktív kilátástalansága szabatott volna ki, mintsem a tunyaság, zápulás beláthatatlansága.
Üres a sír, mint az elvonuló gazdák után a Felvonulási tér, mára már – Wittner Mária találó szavaival – a Gazdák tere. Megvillantott sors nyitotta tér, hogy így is lehet, lehetne, ahogy ők. A példaadás megtörtént, a hálaadás elmaradt. És mint annyiszor, a vállalás. Erdő támadhatna ott a téren például abból a sok keresztfából, amelynek felállítása, beszentelése így vagy úgy, de megtagadtatott. Mint ahogyan Bauer Sándor felállítandó emlékszobrának megáldása is. 1969-ben az akkor tizenhét éves diák, Csehszlovákia megszállása elleni tiltakozásul, a magyarság önkéntes lelkiismereteként az önkezével gyújtott tűzben halt hősi halált. Emlékének ellehetetlenítése „érdekében” a helyi világi és egyházi hatóság „példás” együttműködése tapasztalható. Ritka egy húron pendülés!
A világi „illetékes elvtársak” környezetszennyezésre (!) való hivatkozással nem adtak egy tenyérnyi helyet sem. A pap pedig, nyilván azért is, hogy ne sérüljön a helyi konszenzus, kíméletlenül ragaszkodott a kánonjog betűjéhez, és puszta öngyilkosságnak minősítette a Dugovics Tituszéhoz vagy a szigetvári hős, Zrínyi Miklóséhoz mérhető önfeláldozást, amelyre ez esetben nem adhatja áldását az egyház. Szegény Bauer Sándor lehet, hiába vált világító fáklyává a Petőfi által hitelesített nemzeti magaslaton, a múzeum lépcsőin, fénye nem tudott elhatolni a lelkek legsötétebb zugába, ahol a száműzött lelkiismeret lakozik.
Ady Endre írja A föltámadás szomorúsága című versében: „Óh, jaj annak, aki feltámad / S nem érzi önnön-életét, / Beszédje kongó báb-beszéd / S báb-színpad bábja ő maga…” Ennél csak az a szomorúbb, ha még a halálunk előtt így éljük le az egész életünket.
Mert ha így, akkor nem érdemes feltámadni.
Döbrentei Kornél
*Helyesen Apor Vilmos
origo.hu
Egy borászat, amely a Balaton mellől hódította meg a világot
