Az elmúlt hetekben egy tulajdonképpen piti ügy következményeként került igazán fókuszba Jose Mourinho. A Barcelona–Chelsea BL-nyolcaddöntő első felvonása után az Anders Frisk részrehajlással való meggyanúsításáért rá kiszabott kétmérkőzéses eltiltás más edzőt talán megtört vagy legalábbis elgondolkodásra késztetett volna, Mourinhónak ellenben ez az igazi lételeme. Örökös konfliktuskeresés közepette a csalhatatlanság érzetéből fakadó önmegvalósítás: én vagyok a legjobb!
Valószínűleg volt már nagyobb formátumú, sikeresebb, szeretetre méltóbb edzője a labdarúgásnak, céltudatosabb azonban valószínűleg még nem. Ez nem olyan látványos képesség, mint ha valaki úgy cselez, mint Ronaldo, úgy kezeli a labdát, mint Zidane, vagy éppen olyan játékintelligenciával van megáldva, mint Beckenbauer, de erre is születni kell. Mourinho életútja erre is bizonyságot szolgáltat. A céltudatosságot sokszor csak egy hajszál választja el a nagyképűségtől és az arroganciától. Ebbe a hibába sokszor a portugál üstökös is beleesik, bár a csapdába sokszor kollégái csalják bele, akik kihívó magabiztosságát sehogy sem tudják összeegyeztetni negyvenkét évével. A legtöbb edző, még az is, aki ragyogó játékos-pályafutással alapozta meg jövőjét, ebben a korban örül, ha egyáltalán csapathoz jut valamelyik elismert európai ligában, Mourinho ezzel szemben a BL-győzelemmel már felért a csúcsra. Bírálói azonban hajlamosak elfelejteni, hogy 1992 óta edzősködik, hivatására már húsz, némi túlzással pedig harminc éve készül.
Tizenévesen persze elsősorban még ő is híres labdarúgó akart lenni. Legalább annyira híres, mint édesapja, aki a hatvanas években kapusként a portugál válogatottságig vitte. Felix Mourinho később edzősködésre adta a fejét; a kicsi Jose, barátainak Ze beleszületett a labdarúgásba. Már gyerekként tisztában volt azzal, hogy eme előnyt nem szabad csak úgy, egyszerűen felélnie, kötelezettséget is ró rá. „Ha valaki jó családból származik, azon van a hangsúly, hogy tanulnia kell” – fogalmazta meg felnőtt fejjel, amit már gyerekként is tudott. Foci mellett édesapját már tizennégy évesen segítette, tömte észrevételeivel, s a hangsúly ezúttal azon van, hogy már ekkor képes volt edzőként gondolkozni. Nagyon fiatalon, különösebb meghasonlás nélkül leszámolt álmaival, hogy elérhesse céljait. Felismerve saját korlátait, gyakorlatilag már huszonhárom évesen felhagyott a játékkal. „Intelligens ember vagyok. A másodosztály volt az én szintem. Tudtam, hogy nem juthatok feljebb.”
Beiratkozott a lisszaboni testnevelési egyetemre, s bár még játszogatott, mindent a tanulásnak rendelt alá. Mindenekelőtt a taktikai felkészítés, a csapatszellem, a munkamorál szakterületei nyűgözték le – nem véletlenül tartják a legjobb pszichológusnak a legismertebb trénerek között. Miután átrágta magát a témakörrel foglalkozó portugál könyveken, tökéletesítette idegennyelv-tudását, belevetette magát a nemzetközi szakirodalomba, s Angliába, Skóciába járt tanulmányutakra. Mourinho a portugál mellett tökéletesen beszél angolul, spanyolul, olaszul, franciául, és a némettel is elboldogul. Nyelvtudásának hamarosan a gyakorlatban is hasznát vette.
A Vitoria Setubalnál és az Estrela da Amadora utánpótláscsapatainál próbálgatta elképzeléseit a fiatalokba plántálni, de ő nem arra született, hogy gyerekeket nevelgessen, már a kezdet kezdetén a fényre vágyott. Nem kellett sokáig várnia.
A Sporting 1992-ben a korábbi angol szövetségi kapitányt, Bobby Robsont szerződtette a csapat élére, s Mourinho mint tolmács dolgozott mellette. Ám e szerepből nagyon gyorsan kinőtt. Amikor szűk egy év múltán Robson összerúgta a port a klub vezetőivel, s a Portónál kapott állást, fiatal segítőjét már mint másodedzőt vitte magával. „Megdöbbentett, milyen megszállottsággal érdekelte a futball. Mindent meg akart tanulni, intelligens, szórakoztató, szorgalmas volt, ráadásul meg volt győződve a képességeiről. Soha egy szóval sem említette, hogy vezetőedző szeretne lenni, de éreztem, hogy ez a célja, s hogy egyszer magasra jut” – jellemezte a futball doyenje. Együttműködésük eredményes volt, két bajnoki címet és egy kupagyőzelmet söpörtek be, nem meglepő, hogy a Barcelona Robsont szemelte ki a leköszönő Johann Cruyff utódjául. Magától értetődött, hogy Mourinho vele tartott. A nemzetközi piacon ekkor figyeltek fel rá, de nem csak dicséretben volt része. „Ki az a jóképű kölyök a nagypapa oldalán?” – feszegették a kilétét. Ám hamar megismerhették; a katalán fővárosban még ma is emlékeznek előadásaikra a Barça sajtótájékoztatóin, amelyeken Robson szokásos mosolyával és humorával nyilatkozott, Mourinho pedig pókerarccal fordított.
Tandemjük jól működött, a Barcelona 1997-ben és 1998-ban Spanyol Kupa-, 1997-ben KEK-győztes lett. Robson 1998-ban ismét továbbállt, Eindhovenbe tette át székhelyét, és oda is hívta Mourinhót, aki azonban ezúttal visszautasította. A jelenet másfél év múlva a Newcastle-nál megismétlődött, de a tanítvány már elég erősnek érezte magát az önállósághoz. „Sir Bobby azt ajánlotta, egy évig a segítőjeként dolgozzam, majd átveszem e Newcastle-t, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ebből úgysem lesz semmi. Robson a pálya mellől megy nyugdíjba, addig dolgozik, ameddig csak lesz csapata” – hangzik utólagos értékelése.
S bár jellemük különböző, Mourinho csak mostanában veszi a bátorságot ahhoz, hogy egykori mesterét is kikezdje, a Porto BL-győzelmekor még elismerően beszélt róla: „Mellette lehetőséget kaptam, hogy a világ egyik legnagyobb klubjánál, igazi szupersztárokkal dolgozzam. Rádöbbentem, hogy velük szemben mit sem ér az edzői tekintély, be is kell bizonyítani, meg kell győzni őket, hogy amit mondok, az úgy is van! Az én filozófiám: útmutatás és felfedezés. Az edző kijelöli az utat, a játékos végigmegy rajta, s ha jól teszik a dolgukat, a végén összetalálkoznak. Robson nem elméleti búvár, nem készít percre lebontott edzésterveket. A pálya az igazi színtere, ha kell, rögtönöz, a játékosokkal való kapcsolatára, a meggyőzés erejére épít. Arra is megtanított, hogy ha nyer a csapat, ez nem csupán az edző sikere, ugyanígy, ha veszít, attól az edző még nem fajankó.” Mintha mostanában ezt a leckét is elfelejtette volna, a Chelsea-ben Drogba és Gudjohnsen lőheti a gólokat, Duff és Makelele szorgoskodhat a középpályán, Cech parádézhat a kapuban, a meccset Mourinho nyeri meg.
De vissza 1998-hoz, a Barcelonához! Az Ajaxszal BL-győztes Van Gaal vette át a csapatot. Mourinho tette a dolgát, de a hollandus bizalmatlan volt vele, ezért 2000-ben távozni kényszerült. Sokan ezt tartják az igazi mérföldkőnek a pályafutásában. Nem sértődötten, inkább kihívó iróniával hagyta el a várost: jöttök ti még az én utcámba! Van Gaalra nem is haragszik, inkább azt emeli ki, amit tőle tanult: „Szemben Bobbyval, ő mindig mindent megtervezett. Mindenki tudta a feladatát, s az edzést ennek megfelelően szinte programszerűen vezényelte le.”
Mourinho nem sokáig maradt munka nélkül. 2000 nyarán először kapott vezetőedzői feladatot, s nem is akárhol, a Benficánál. Tulajdonképpen belebukott, csupán öt hónapot töltött a klubnál, amikor a vezetőséggel öszszeveszett s távozott. „Félig-meddig kirúgtak” – visszatekintve sem akarja szépíteni az ügyet. Lejjebb keresett fogást a csúcsra vezető létrán, és sikerült megkapaszkodnia. A Leira adott lehetőséget neki 2001 nyarán, s ő bizonyított: a kiesés elkerüléséért küzdő gárdát a negyedik helyre vitte fel. Ám amikor jobb ajánlat mutatkozott, egy pillanatig sem habozott. Mourinho csak a feleségéhez hű – 17 éves korában találtak egymásra –, csapataihoz, mint később is látjuk, sohasem.
A Porto pocsékul kezdte a 2001–2002-es idényt, s 2002 januárjában leszerződtette az ifjú edzőt, aki tűzoltásként behozta a csapatot harmadiknak, de az igazi munka és menetelés a következő idényben kezdődött. A miheztartás végett levél várta a nyári szabadságról visszatért játékosokat: „Üdvözlöm önöket Portóban. Remélem, feltöltődtek, motiváltak és becsvágyóak. Mostantól minden egyes edzés, mérkőzés, közös együttlétünk minden perce azt a célt szolgálja, hogy bajnokok legyünk. Nálam nincs olyan, hogy kezdő tizenegy. Mindenkire szükségem van. Egy csapat (az eredetiben ez csupa nagybetűkkel szerepel – A szerk.) vagyunk.” Majd a lap alján a Mourinho-filozófia képlete állt: „Motiváció + Becsvágy + Csapat + Szellemiség = Siker.” (A siker szó ismét nagybetűkkel.) A sikerkalauz eszmeiségét és színvonalát visszatükröző megfogalmazás persze akár megmosolyogtató is lehet, de hát Portugáliában sem egyetemi tanárok futballoznak. Ráadásul a sportban egy szempont számít: a végeredmény. Mourinho pedig nyert. Szinte mindent. Bajnokságot 2003-ban és 2004-ben is, kupát 2003-ban, UEFA-kupát 2003-ban és Bajnokok Ligáját 2004-ben. (Ha lehet az embernek hiányérzete, akkor csak amiatt, hogy 2004-ben „illett volna” triplázni, ám a Portugál Kupában a Benfica 2:1-re megverte a Portót.)
Döbbenetes lista egy olyan csapattól, amelynek költségvetése tizede a legnagyobbakénak, s amelyben nem szerepeltek nemzetközi klasszisok – bár ez a megállapítás csak Mourinho érkezéséig volt érvényes. Aki nem csak kért, adott, sőt teremtett is. Lelket lehelt a kiégettnek titulált Jorge Costába, Vitor Baiába, a leírt Manichéról bebizonyította, hogy klasszisjátékos, McCarthyból gólkirályt csinált, felfedezte Decót és Carlos Albertót, Paulo Ferreirából és Ricardo Carvalhóból Európa-szerte keresett hátvédet faragott (igaz, megtartotta őket magának). Alapvetően portugál futballistákra építette a csapatot, hogy az a nemzeti érzületből is erőt meríthessen.
Felkészültségét dicséri, hogy a Chelsea-nél ennek fordítottját is a maga javára fordította. Ott nemzetközi alakulatból gyúrt ütőképes gárdát. Mourinho minden hangszeren játszik. Nacionalizmus vagy globalizmus – neki mindegy, nem az eszköz, a cél, a siker fontos.
S ezzel el is érkeztünk élete nagy ugrásához. A labdarúgás történetének nincs olyan edzője, aki BEK- vagy BL-győztes együttesét egy másik klub kedvéért odahagyta volna. Mourinho ezt tette. Ajánlata akadt bőven. Angliából a Tottenham már 2003 nyarán csábította, 2004 tavaszán pedig a Liverpool is bejelentkezett. Utóbbit is visszautasította, annak ellenére, hogy gyerekkorában a Keegan, Dalglish, majd Souness fémjelezte Liverpool volt a kedvence. Még ennél is jobb ajánlatra várt, a legjobbra. És a világ pillanatnyilag legtehetősebb futballvállalkozója, a Chelsea tulajdonosa, Roman Abramovics meg is tette a magáét. Rendkívül kiélezett pillanatban. A 2004-es Bajnokok Ligája-elődöntők visszavágói, a Deportivo–Porto és a Chelsea–Monaco mérkőzések előtt. A Porto kedden bejutott a döntőbe, Mourinho szerdán reggel Londonba repült, napközben Abramoviccsal tárgyalt, valószínűleg meg is egyezett vele, este pedig szurkolt a Monacónak. A sors a tenyerén hordozta, erről az ágról a francia gárda lépett tovább. Képzeljék el azt a helyzetet, hogy a Porto és a Chelsea játssza a finálét – és a Porto veszít. Mourinho aligha ússza meg csupán ijesztgetéssel, ahogy a valóságban megúszta. Sokan furcsállották, hogy a mámor, a BL-győzelem pillanatában a portugál tréner miért nem örvendezett együtt játékosaival. Csak egy hónap múltán vallotta be, hogy családjával együtt halálosan megfenyegették, s amíg feleségét, Tamit és két gyerekét, a kilencéves Matildot és az ötéves kis Josét nem tudta a közelében, addig nem mert „ugrálni”.
A Chelsea-nél mindent elölről kellett kezdenie, de hát ő a tervezésben igazán nagymester. S egy kivételével minden óhaja teljesült. A klub megvette Carvalhót (19,85 millió fontért), Ferreirát (13,3), Didier Drogbát (24), Tiagót (8), Kezmant (5), Robbent (12), Cecht (7), Moraist (5), a télen ráadásul Jarosikot (3), csupán az egyik portói kedvence, Deco kosarazta ki (a Barcelonát választotta). Az adatok nem mindegyike hivatalos – Abramovics e tekintetben sem szereti a nyilvánosságot –, de az angol sajtó ilyen kérdésekben ritkán téved. Három híján 100 millió fontos bevásárlás az európai futballbiznisz hanyatló szakaszában. Ilyen mértékű költekezést még a Real Madrid sem engedhet meg magának, de 20 millió fontos kiadás új játékosokra már a legnagyobbak között is kitűnő.
Mourinhót látszólag nem nyomja a teher, hogy ennyi pénzből gyakorlatilag kötelező nyerő csapatot gyúrnia. S persze magáról sem feledkezett meg. 2004 nyarán évi 4,2 millió fontot garantáló fizetésben állapodott meg Abramoviccsal, az összeg már akkor meghaladta a legjobban kereső angol menedzserek gázsiját – a két legismertebb, Ferguson (Manchester United) és Wenger (Arsenal) éves jövedelme durván 3 millió font –, de a napokban állítólag még erre is rákért. Hat plusz s az eredményektől függő további hárommillót tehet majd zsebre.
Egyelőre persze van oka követelőzni. A Chelsea 2004 nyara óta szárnyal. Toronymagasan vezeti a Premier League-et, magabiztosan menetel és a négy között van a Bajnokok Ligájában, már megnyerte az angol ligakupát, csupán egyszer zuhant alá: az idén januárban a Newcastle kiverte az Angol Kupából a nyolcaddöntőben.
Az edző azonban ahelyett, hogy élvezné a siker minden percét, kötekedik, becsmérel, kioktat – akivel lehetett, azzal összeveszett. Igaz, ami igaz, sohasem volt félénk, de ebben az évben valóságos ámokfutásba kezdett. Botrányai közül Anders Frisk csalással gyanúsítása a legismertebb. Mourinho a Rijkaard (a Barça mestere) és Frisk közötti beszélgetésre hivatkozva azt kifogásolta, hogy a svéd bíró a másik edző nyomására állította ki Drogbát a Barcelona–Chelsea BL-nyolcaddöntőben; majd felrúgva az etikett szabályait, nem jelent meg a sajtótájékoztatón. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) végül tisztázta a svéd bírót a vád alól, Mourinhót pedig két találkozóra eltiltotta, de számára sokkal nagyobb az a büntetés, amit kollégái közül és az UEFA-n belül is egyre többen hangoztatnak: Mourinho a futball ellensége. S még el sem csitult az egyik incidens, már bömböl a másik. Megalapozott a gyanú, hogy Mourinho a tiltás dacára a Chelsea–Bayern meccsen telefonon utasításokat adott Rui Faria erőnléti edzőnek, aki aztán társait instruálta. Az UEFA, valószínűleg az újabb botrányt elkerülendő, nem vizsgálta ki az ügyet; lesifotók mindenesetre megörökítették, ahogy Faria sapkát viselve ugyan megpróbálja eltakarni a szerkezetet, de mikrofonon keresztül mégiscsak beszélget valakivel.
A bírálatok azonban leperegnek róla. Ha szóvá teszik arrogáns stílusát, akkor ahelyett, hogy elgondolkozna, rátesz egy lapáttal. A napokban ekképpen rohant ki a kollégái ellen: „Nincs is jobb annál, mint kirúgott edzőnek lenni. Az ember fél tizenegykor kel fel, megreggelizik, kocog, majd szaunázik egyet, szörfözget az ismertebb sportoldalakon. Barátokkal ebéd, utána szusszanás, séta, találka a pénzü
origo.hu
Örömhír a Schobert családban, könnyeivel küszködött a boldog anyuka
